Videó

Magyar Írószövetség elnökválasztása


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Jahoda Sándor: Elfáradt ég alatt (Kaiser László legújabb verseskötetéről)

 

                                                                                                     Kaiser László:
                                                                                                    Elfáradt összes angyalunk
                                                                                                    (versek),
                                                                                                    Hungarovox Kiadó,
                                                                                                    Budapest, 2016

 

     Elfáradt összes angyalunk – ezzel a sokatmondó címmel jelent meg, Kaiser László legújabb verseskötete. A költőnek ez már a 19. kötete, úgyhogy elmondhatjuk: jó ideje jelen van már az irodalomban. A verseskötetek mellett egyébiránt, próza-, esszé-, tanulmány-, és riportkötetei jelentek meg. Ez a kötet a 2012-ben napvilágot látott Galambok és vérebek című könyve óta írt új verseit tartalmazza.

     Tehát, Elfáradt összes angyalunk. Ez a nem éppen derűs, ám annál kifejezőbb kötetcím, erősen „rányomja bélyegét”, vagy mondhatjuk úgy is: ráveti sötét– angyalszárnyak keltette – árnyékát az egész kötetre, és mintegy mottóképpen is felfogható.

     De vajon mit is jelenthet ez? Hát – többek között – azt is, hogy egyáltalán: még vannak angyalok, léteznek valóságosan vagy szimbolikusan. Ez, mindenesetre akár még reményt keltő is lehet a számunkra. Hogy miért? Elsősorban azért, mert az angyalok védik, óvják, kísérik az embert és a költőt a létezés képzelt vagy valóságos világában. Csakhogy olyan korszakban élünk, amikor szinte beláthatatlan mennyiségű „munka” hárul rájuk. Nem véletlen az „elfáradásuk”. Ám itt az újabb remény lehetősége, hiszen elfáradt angyalaink – talán – egyszer majd új erőre kapnak, ha már kifáradt a „vész”… ha eloszlott a sötétség. De vajon addig „angyaltalanul” mit tehetünk? – teszi fel a kérdést Kaiser László. Addig milyen ez a világ?

     Íme a válasz, a kórkép: „Micsoda arcok az utcákon föld alatt/ boltokban aztán meg micsoda gesztusok/ és milyen nyelvtanok és milyen mondatok” (Ne!) Mit ehetünk? „méreg és adalék futtában bekapva” (Ne!) A költő, úgy tűnik, már végképp nem talál kiutat: „Nincsen már hová…” (Elfáradt összes angyalunk); „már semmi sem lehet”; „már nem kell elmenni/ és nem kell itt maradni” (Már). Bizony, ez már a dolgok végstádiuma. És mégis… mind e pesszimisztikus, súlyos sorok – sőt, egész versek – mellett és ellenére, a kötet második felének egy részében, mintegy ellensúlyul, megjelenik a „földi angyal”: az Asszony, a Nő, a Szerelem – és ebből fakadóan a Család, a Gyermek.  Ez az ellensúly aztán: – harmonikus – egyensúlyt is teremt egyúttal: mind a költőben (a költő életében), mind pedig a kötetben.

     „Van-e, lehet-e reménye az emberi szívre hallgatónak? – teszi fel a kérdést Rónay László, a kötet hátoldalán olvasható szövegében – Egy régi költő jut eszembe – folytatja –, Paul Claudel neve, aki ezt írta: Nincs hatalmasabb, mint a szeretet. Ez a pozitív érzés a költő üzenete és verseinek végkicsengése. Korunkhoz szól, nekünk címzett üzenet.”

     De ha már a pesszimizmust említettem. Vajon mitől olyan egyeduralkodó, mitől ül olyan magabiztosan és meginghatatlanul a trónján, mai líránkban ez a kérlelhetetlen feketeség, ez az elkergethetetlen borúlátás (és borúláttatás)? Nyilván nem lehet véletlen, hogy ez a „szín”, ez a „hang”, ennyire – bocsánat a szóért – népszerű, itt, minálunk. A költők, persze, arról írnak, amit (fontosnak, sőt, a legfontosabbnak) éreznek. Hogyan is fogalmaz erről – mégpedig prózában – a kötete végén, Kaiser? „… döbbenten ismertem föl: vegyük, hogy én jól vagyok, de a versek hőse és antihőse, aki csak részint én: nagyon nincs jól!”; „Tehát végül is: hogy vagyok? Az ember pompásan, a költő kevésbé”. Majd, zárásképpen, egy váratlan fordulattal a lényegre tör: „… a verseknek higgyetek előbb, csak aztán nekem!” (Utószó helyett). Bárhogy nézzük is a dolgot, alighanem ez a lényeg.

     Hogy a világ „nincs jó bőrben”, hogy (valószínűleg gyógyíthatatlan) beteg, azt mindannyian érezzük – úgyszólván „a saját bőrünkön tapasztalhatjuk”. Szenvedünk, valóban. A költő azonban – egy szempontból, legalábbis – szerencsés: írhat. És, ha már ír is, ezzel máris történik valami. Valami, amit Illyés Gyula így fejezett ki, igen szépen: Aki szép szóval kimondja/ a rettenetet, azzal föl is oldja.
    
     Mindezek mellett, Kaiser lírai eszköztárából, előkerül olykor-olykor a humor is – még ha csak finom ön-gúny, egyfajta tragikomikus ön-fintor „alakjában” is. A kötet egyik ilyen jellemző versét, a – nem túl hosszú – Nem tudom címűt, ezért érdemes itt egészben idézni: „Ma felmondok/ minden konvenciót,/ de felmondom összes/ szabadságomat/ és rabságomat is./ Felmondok még az életnek,/ de a halálnak is:/ készen vagyok/ erre is, arra is./ Hogy világos legyen:/ nem tudom,/ mit csináljak!”  Olyan az érzésünk, mintha a költő egy üvegen át (mely üveg ablak és tükör egyben) nézné a világot, és mi egyebet tehetne: kitárja karjait – és mi nem tudjuk eldönteni, ölelésre-e, vagy pusztán csak tehetetlenségében.

     Talán biztató lehet, hogy bár odafent Elfáradt összes angyalunk, azért a költők – még – „bírják szusszal”, és, ha – mint mondják – az írás: tett is, akkor bátran bizakodhatunk. Kaiser László „nem teszi le a lantot”, és nem tesz le arról, hogy továbbra is megörvendeztesse az olvasóközönséget, verseivel, köteteivel.
    

  
  
 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.