Keresés a honlapon:

Kántás Balázs: A költő, aki mesterfokon szórakoztat, mégis komoly marad (Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka című verseskötetéről)

A költő, aki mesterfokon szórakoztat, mégis komoly marad
Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka című verseskötetéről

Noszlopi Botond, a fiatal erdélyi költőgeneráció jeles képviselőjének második kötete felettébb érdekes élményeket tartogat az olvasó számára.
    A három ciklusra tagolódó, viszonylag vékony, ám keménykötéses, könyvészeti szempontból is igényes verseskönyv első fejezete A magány genealógiája címet viseli. Versei annak ellenére, hogy formai szempontból könnyed, gördülékeny szövegeknek hatnak – Noszlopi ugyanis, az erdélyi magyar költőkre szinte kötelező módon mestere a formának –, sokkal inkább filozofikusak, meditatívak. A cikluscím nyilvánvalóan rájátszik Nietzsche nevezetes esszéjére, A morál genealógiájára is, s a szövegekben a lírai beszélő főként önnön magányosságának okát, egyúttal pedig a társát is keresi. Implicit módon megjelenik egy nő, egy, a lírai beszélőt feltehetően hűtlenül elhagyó nő, egy femme fatale halálos, feldolgozhatatlan alakja is, némi drámai erőt is kölcsönözve a költeményeknek. A magány eredete és szinte-feldolgozhatatlan állapota lassan körvonalazódik, érzése pedig állandósul a lírai énben, aki a ciklus végére immár egy magasabb perspektívából tekint le önmagára, önnön véglegesnek látszó magányára, s talán az egész világ magányosságára is, miként arról a ciklus záróverse, a Fentről című szöveg tanúskodik:

Fentről

Mélykék az ég,
alul a felhők fodros óceánja.
Jobboldalt a Nap fénye.
Baloldalt a Hold homálya.

Hatszáz csomóval suhanok
a Föld meggörbült háta
s óceánok tükre fölött.

Nincsenek országhatárok,
csak sok egymásért nyúló város.

Közöttük mintha játékautók
fénypántokat képezve vonulnának,
így tartva össze a világot.

A második, Fémrúd és tükör című ciklus kissé talán hirtelen hangnemváltás a köteten belül. Itt a filozofikus alanyiságból, a meditatív lírából a költő hirtelen átcsap szerelmes versekbe, olykor erotikus, olykor játékos-ironikus, olykor pedig őszintén és kissé patetikusan szerelmes regiszterekben megszólalva. E ciklus témája mi más is lehetne, mint a költő és a nők kapcsolata, a szerelem mindig disszonáns természete, amelyben mintha a férfi arra lenne ítélve, hogy a vágyott nő utáni sóvárgásban szenvedjen, s csak nagy erőfeszítések árán tudja végül meghódítani? Noszlopi itt mintha kissé posztmodern kori trubadúrként nyilatkozna meg, aki azonban nem minden szövegében pusztán udvarol, hanem olykor keményen ostoroz, kigúnyol, számon kér, illetve hangsúlyozza a mindenkori megszólított nő felé, mennyire is szenved a hiányától, miként arról példának okáért az Éjszakai sanzon című vers is tanúbizonyságot tesz:

„Oly gyorsan múlt el a szerelem,
mint az őszi esőben a lábnyom.

Most az űr sűrűjébe nézek, mely
mint a lelkem: bársonyos, fagyos.

Átcsúsznak rajta érzelmek és évek.
És meghalsz, és én is meghalok.”

Az olykor felbukkanó önirónia ellenére itt is körvonalazódik a szenvedés, a megélt, a kötet egészét átható, valamiféle feloldhatatlan költői bánat, melyet az olykor bolondozásba hajló költő csupán palástolni igyekszik. Noszlopi Botond ugyan helyenként játszik, mással, önmagával, a szöveggel, ám alapjában véve mégis mindvégig komoly marad. Őszinte költő, aki nem tudja és nem is akarja leplezni azt, amit érez, és ennek – olykor talán kissé túláradó, mai szemmel archaikus, kissé a klasszicista költészeti hagyományhoz ragaszkodó módon – hangot is ad. Erre szolgálhat eminens példaként a második versciklus utolsó költeménye, A szívbezárt című szöveg:

„a szívbezárt utál, gyűlöl,
megölné magát, ha tudná
sebzett ebként vicsorog, szűköl
s nyüszít, hogy halni hagynám

de nem teszem, dédelgetem
bő vérrel táplálom szívét
kínozva egymást szüntelen
a szívbezárttól nincs ki véd

s ha egy napon mégis kitör,
elhagy, majd jön helyette más,
beköltözik és új nevével
televájja a szív falát”

Így zárul hát a kötet második, alapvetően a szerelem ellentmondásos természetére épülő egysége, a harmadik, Kinéztem a dobozból című ciklusban pedig a költői beszélő bizonyos mértékig visszatér az alanyisághoz, önmaga kereséshez és meghatározásához, olykor egészen filozofikus mélységekben merülve, megkísérelve meghatározni azt, posztmodern korunkban voltaképpen mi is lehet még egyáltalán a költő feladata. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Noszlopi ebben a ciklusban – immár érett, második kötetes, kiforrott versbeszédet használó költőként – egy viszonylag jól körülhatárolható ars poeticát fogalmaz meg. Többek között ebben a ciklusban lelhetjük fel a kötet címadó versét is, mely egyúttal egyfajta olvasási kódként szolgálhat a könyv minden versszövegéhez, a kötet egészéhez, mint ars poetikus költemény:

A szórakoztatás mesterfoka

a sors cirkuszba hívta vén bolondját
fürge majmok, hős oroszlánok közé
ráncába bíbort s hófehéret mázolt
s porondra lépett az unt népek elé

labdázott, tüzet fújt, felsírt, hiába
halk moraj se hallatszott nemhogy nevetés
kellékeit így összeszedte végül
a redőnyhöz hátrált s elnyelte a rés

A költő ezek szerint, szinte már-már durván önironikus módon, nem egyébnek definiálja magát, mint öreg bohócnak, komédiásnak. A komédiás azonban immár a kutyának sem kell, éppen ezért le is kullog a színpadról, majd el is tűnik a semmiben. Ez persze csak a vers egyik lehetséges olvasata, áttételesebben, elvontabban azonban felsejlik egy olyan interpretáció lehetősége is, mely szerint a költő szavát ugyan nem sokan hallják meg a mai világban, ő viszont ennek ellenére mindenképpen megnyilatkozik, szórakoztat, ha úgy tetszik, s mindezt mesterségét, feladatát komolyan véve csak mesterfokon teheti. Az már persze más kérdés, mennyire nem kíváncsiak rá, mennyire meg-nem-értett, bohóc számba menő figurájává vált saját korának oly sokak szemében. Ám ennek ellenére Noszlopi Botond mintha rendületlenül, minden önirónia ellenére hinne benne, hogy a költészet erejére igenis szükség van, és ha kis számban is, de létezik még a közönség, a mindenkori olvasók szűk rétege, akiket igenis szórakoztatni kell az irodalom, a művészet eszközeivel.
    Noszlopi ars poetikája szerint a költészet, a költői mesterség gyakorlása alapvetően magányos formája az életnek, a létezésnek. Semmiképpen sem idilli, semmiképpen sem könnyed életforma. Amint arra a kötet utolsó verse, amelyben a költő mintegy számot vet önmagával és addigi életével, pályájával, a költészet és annak gyakorlása tulajdonképpen – önkéntes – Kilépés az idill kapuján, ahogyan arra a szöveg címe is utal, s egyúttal egyfajta belépés a kárhozat világába:

„mert semmi rád, pusztán a rút halál vár,
énrajtam jutsz a kínnal telt hazába,
(ó ennél több kínt semmiképp ne lássál)

rajtam a kárhozott nép városába,
hol kéj terem meg, egy pillanat öröm,
s hogy megízlelnéd, elillan az árva

perc s te maradsz csupán haj, fog és köröm.
Énrajtam át oda, hol nincs vigaszság,
hiába ringatsz el sorra más ölön,

kik a tisztelnek, titkaid kiadják,
s nem boldogítanak, be kell majd látnod.
Ne érd be azzal, ki e földön használ,
csupán örökkel, s én örökkön állok."   

A vers szövege egyébiránt intertextuális módon egész sorátvételeket tartalmaz Dante Isteni színjátékából, tovább erősítve a színház-metaforikát, mely szerint a költő nem más, mint a mindenkori közönséget – már amennyiben van még közönség – szórakoztató művész, komédiás… Komédiás, de a szónak valamely felettes értelmében, korántsem csupán a vásári vándorszínész értelmében. Noszlopi Botond ars poeticája szerint a költő azzal együtt, hogy az igazat mondja és mindenképpen a másik emberhez kíván szólni, akár humoros, akár drámai hangnemben teszi ezt, egyúttal mindenképpen szórakoztat, esztétikai élményt okoz, s ezzel együtt mindig elgondolkoztat, önmagunk értelmezésére sarkall. E szórakoztatás korántsem öncélú, élvhajhász, hanem sokkal inkább igényes, intellektuális értelemben vett szórakozás és szórakoztatás, mely által lélekben gazdagabbá kell, hogy váljunk.
    Úgy vélem, Noszlopi Botond változatos költői világa sikerrel teljesíti be azt az ars poeticát, amelyre a szerző vállalkozik. Gördülékeny, a kötött formákat mesterien alkalmazó, szépen csengő rímekből építkező, helyenként már-már belcantós hangnembe hajló költészete pusztán már hangzása által is szórakoztat, tehát esztétikai élményt képes okozni az olvasónak… Nagy erénye továbbá ennek a költészetnek, hogy bár nagy hangsúlyt helyez a formára, a hangzásra, az esetek többségében a forma nem megy a tartalom, a mondanivaló rovására, ez a mesterien megteremtett egyensúly hangzás és üzenet között pedig okvetlenül arról tanúskodik, hogy magas szintű poézissel van dolgunk. Noszlopi képes formaművészete – olykor talán forma-kényszere – mellett vagy ellenére szentenciózus és filozofikus költőként megszólalni, akinek versei bizony nagy szubjektív tapasztalatokat és általános életigazságokat képesek megfogalmazni, autentikus módon. Az alanyiság szintjéről képes az általános, univerzális szintre emelkedni, az ő magánvilága egyúttal az olvasó saját világa is. Profanitás és szakralitás, mindennapiság és metafizikum remek arányérzékkel eltalált elegye ez a költészet, éppen ezért talán nem túloz az, aki azt állítja: kíváncsian várhatjuk a folytatást, mert a fiatal erdélyi szerző azon kortárs magyar lírikusok közé tartozik, akiket nem csupán érdemes, de egyúttal felettébb élvezetes is olvasni.

(Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyrőrség Irodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011, 82 oldal, 2000 Ft)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2016-09-15 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.