Kritika

Nyerges Gábor Ádám elsősorban alanyi költő. Első kötete fegyelmezett válogatás eredménye, s több év lírai termésének minden bizonnyal legjobb darabjait foglalja magában. A fiatal költő első olvasásra az Orbán Ottó által megkezdett szubjektív, s emellett kissé pedig ironikus-önironikus hagyományt igyekszik folytatni verseiben.

2015-ben jelent meg Barna Róbert Világhbajnok című regénye a Hungarovox Kiadó gondozásában. Barna Róbertnek – tornász-szóval élve – nem ez az első nekirugaszkodása. Évtizedekig tartó viaskodása az „ősanyaggal”, elsőre (még fosztóKépző [Papirusz Duola, 2010]) címmel) nem hozta meg a kívánt eredményt. Csak második nekifutásra – de micsoda ugrással! – lett a szöveg (és mondhatjuk: maga a szerző is) Világhbajnok. És méltán, tegyük hozzá.

De vajon lehet-e regénynek nevezni ezt az alkotást? Kétségtelen, hogy regény-terjedelemmel bír. De mégis, inkább áll közelebb a vershez (sőt, bátran nevezhetjük hőskölteménynek is akár), mint nem.

Kappanyos András T. S. Eliot The Waste Land című hosszúverséről írott filológiai-poétikai-interpretációs monográfiája^[1] magyar nyelvterületen kétségkívül egyedülálló, hiánypótló szakmunka, s nem csupán az anglisztika magyarországi képviselői számára. A szerző a lehető legtöbb oldalról, a lehető legtöbb tényező figyelembevételével igyekszik körüljárni az Eliot-életmű kétségkívül legjelentősebb és létrejötte óta legtöbbet elemzett darabját, a számos megközelítési lehetőség egyfajta szintézisének igényét megfogalmazva. E szintézisigény persze szükségképpen módszertani eklekticizmust is feltételez, mely irodalmi műalkotások elemzése tekintetében nem minden esetben feltétlenül célravezető. Fontos és nehezen eldönthető kérdés, hogy Eliot szándékoltan több szempontból is ugyancsak eklektikus verse értő olvasatainak (a többes szám ilyen komplex irodalmi mű esetében nem véletlen) előállításához produktív módon járul-e hozzá az értelmezési stratégiák többfélesége.

Ritkán kerül a kezembe könyv, amely ennyire megfelelne annak, amit a fülszöveg kiadói marketingje ígér róla előzetesen: az eredetileg az Irodalmi Jelen folyóiratban megjelent tizenhat írást valóban fokozott érdeklődéssel lapozhatja mind az irodalomtörténetben és a verselemzésben többé-kevésbé járatos olvasó éppúgy, mind pedig az is, aki járatlanabb ezeken a területeken. „Akármiről is szóljon a szerző […], megragad fölényes tájékozottságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nem csak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok is.” (Nem kis dolog ez, tudniillik, hogy tényleg így van, mert ami kulturalitás, kulturális anyag Böszörményi Zoltán környezetében megképződik, az nem feltétlenül szellemi-művészeti mivoltában kóser.) Az irodalomszakma esszéisztikus vallomásai, híradásai ezek a szövegek, bizonyítva, tanúsítva maguk is: az igazi író mindig irodalmár is, defensor litterariae – ha nem is mindjárt irodalomelmélész vagy – történész.

Ungváry Krisztián válogatott tanulmánykötete olyan történettudományi szakmunka, mely kitekint a kortárs magyar történettudomány csak a beavatott, szakmabeli olvasóknak szóló diskurzusából, és a maga bárki számára érthető és követhető, mégis tárgyilagosan szakszerű nyelvezetével a XX. századi magyar történelem visszásságainak tükrében áttételesen arra is kitér, miért is tarthat ott Magyarország politikailag és társadalmilag a 2010-es évek közepén, ahol éppen tart…

A kötet tizenkét tanulmányát egybefűző alapvető koncepció, hogy a történelem folyamán különböző történelmi események, traumák esetében a felelősség korántsem mindig egyértelmű, s a tettesek egyszerre lehetnek áldozatok, az áldozatok pedig tettesek, ez pedig nem csupán háborúk, népirtások, vagy éppenséggel totalitárius diktatúrák tombolása idején lehet így. A történész dolga pedig nem az, hogy szubjektív módon, akár politikai, akár egyéb világnézeti alapon foglaljon állást valamely történelmi kérdésben, hanem az, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a lehető legelfogulatlanabb módon minél árnyaltabb képet igyekezzen festeni az eseményekről, hangsúlyozva, hogy a történelemben szinte sosincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Ungváry Krisztián minden tanulmányát ezen elfogulatlan és megalapozott, mindig a tényeket feltárni és a maguk valójában láttató szemlélet jegyében írta.

Az 1972-es születésű költő, Kókai János, második verseskötetét adta ki, a tavalyi Könyvhétre, a Magyar Napló Kiadó, Kései alpinista címmel. Sok-mindent felvillantó út az övé, legfőképpen a keserűség útja – miként a fölfelé vezető út jelzőkövei, a benne lévő versek is.

Kókai ebben a kötetében – az elsőhöz, A pusztulás anatómiája címűhöz képest is –, úgymond, magasabb szintre helyezte a keserűségét, de egyben mélyebb szintre is szállt alá, mert néhány versében beszél a gyermekkoráról is – és nem feltétlenül csak keserű szájízzel. Inkább, hogy nosztalgikusan, mintegy az „elvesztett Édent” vissza(s)írva.

A pusztulás anatómiája ismeretében, vajon mibe is kapaszkodhat a költő, az ember, a Kései alpinista – amikor magába néz? (Ami ugyanaz, mintha a magasba vagy a mélybe nézne.) Hát, valljuk be, nem túl sok kapaszkodót, kiszögellést kínál a szerző, amelyeken, úgymond, könnyebben följebb hághat a versolvasó, mondjuk egy derűs, csúcson-ülő szemlélődésre. De nem is ezért „születtek” ezek a versek. Kókai – ahogy Hölderlin írta a költőről oly szépen és szomorúan: – Isten megkövült lábnyomait kutatja e földön.

A Füstvirágok átgondolt koncepció alapján szerveződött kötetté. Nemcsak a cigarettázás szinte rítus-szerű leírása és a kifújt füst kávéházi (motivikus) jelenléte miatt, mert ezek a dolgok kiemelten fontosak a szerzői én számára, és több írásban benne foglaltatnak, hanem a novellák szereplői, beszédmódja is egymásba illeszthető puzzle-darabokként áll össze organikus tablóképpé. Tehát a történetek szőnyegmintája is összetéveszthetetlen textúrájú. Azoknak a szerzőknek a szellemisége hatja át a könyvet, akikhez íródtak, akiknek ajánlva lett a huszonnégy írásmű. Karinthy Frigyes, Nagy László, Tolnai Ottó, Csengey Dénes, Lázár Ervin, Galsai Pongrác, Tüskés Tibor, Csorba Győző és Bertha Bulcsú. És ezek csak a legismertebb nevek. Mert nincs olyan írás, ahova ne lenne írva név, s ez is jelzi a szerzői világszemlélet hovatartozását, ami már előre leszögezhető, összhangban van az auktor beszédmódjával. (Allegorikusan úgy lehetne fogalmazni, hogy Bartusz-Dobosi tudja, hogy selyemre csak tussal, pergamenre meg „vérrel” /valósággal/ illik írni.) Ebből következően az értékszemlélet kidomborodik, de úgy is aposztrofálhatnánk, hogy bele van szőve a stílusba. S mi ez a probléma, kérdéskör, amit körbejár az írói képzelet? Az Immanuel Kantnak címzett novella árulja el. (Kant is jól illik a névsorba.) Maradjunk-e Königsberg falai között? Virágozzunk ott, ahová ültetett bennünket az Úr? Ahol a gyökereink már tudják az utat a patakhoz?

Minden ember élete lefedi a történelem menetének azt a meghatározott szakaszát, amelyben él. Azt, hogy a saját élet érzékelése, észlelése, tudatosítása közben valaki mennyit enged felbukkanni, előtérbe kerülni, netán uralkodni a történelmi események közül, kinek-kinek lelki alkata, érzékenysége, a világ egységben látásának igénye, családi-társadalmi hagyományai szabják meg. S hogy egy költő, a világtörténelem szeizmográfja, a magánélet és a történelem kettősségéből mennyit hasznosít költészetében, ismét egyénenként változó. És az, hogy az érvényre juttatott történelem kikiabál-e a műből, plakátszerűen harsog, vagy a szerző tudatának formáló ereje révén alakítja át a költői anyagot, szintén számtalan variációban létezik.

Szabics Imre viszonylag rövid, lényegre törő, 1995-ben megjelent monográfiája magyar nyelvterületen okvetlenül hiánypótló munka, hiszen nagyjából minden elérhető tudást megkísérel összegezni egy, a magyarországi romanisztika által még ma is viszonylag kevéssé kutatott területről, a középkori provanszál udvari lírikusok, a trubadúrok költészetéről. 1995-ben a kötet megjelenése a hazai romanisztikai diskurzusban meglehetősen jelentős eseménynek számított, s ilyen mérvű összefoglaló munka magyar nyelven a témában azóta sem született – s mindez talán nem is szükséges, hiszen a trubadúrköltészetről való tárgyi tudás ilyen rövid idő alatt kétségkívül nem avul el.

Nem lehetett könnyű Filip Tamás eddigi életművéből válogatást készíteni, és nem is elsősorban az anyag bősége miatt, hanem mert a Filip-versekre jellemző kidolgozottság, az egységesen magas színvonal mindegyik kötetére nagymértékben jellemző. Felmerülhet a kérdés, hogy ha az Album az eddigi termés kb. hatvan százaléka, akkor a maradék negyvenből készült összeállítás hasonló minőséget hordozna-e? Véleményem szerint megközelítőleg igen, de ez a feltételezés nem csökkenti a mostani kiadvány jelentőségét. Filip Tamás főként szakmai körökben (talán nincs is igazán más kör) elismert költőnek számít, a nyolcvanas évek óta kisebb kitérőkkel jelen van az irodalmi életben, hangja egyedi, „összetéveszthetetlenül felismerhető a kortárs líra szöveguniverzumában” (Simon Ferenc).

Németh András érdekes, sajátos alkotója a kortárs magyar költészetnek. A bölcsészkarra is járt, ám végül jogi egyetemet végzett költő csendes szemlélődőként sok helyen jelen van, a nevét viszonylag széles körben ismeri az irodalmi élet, mégis ritkán látni rendezvényeken, s a folyóiratsajtóban is ritkán nyilatkozik meg. Verseskötetei is viszonylag későn, ötven-egynéhány éves korában jelentek meg egymás után, ám nem akárhol, hanem a nagy múltú, patinás Helikon Kiadónál, melynek neve a művek magas irodalmi-esztétikai színvonalára talán már önmagában is garanciát jelent.

Jerome Murphy-O'Connor (1935-2013) Domonkos-rendi szerzetes tanár volt, a jeruzsálemi École Biblique et Archéologique Française professzora, aki többek között a Szentföld régészetéről írt művével vált világhírűvé. Murphy-O'Connor fegyelmezett képzelőereje, hatalmas tudása, mely a Közel-Kelet teljes történelmét, földrajzát, archeológiáját felöleli, színes és lebilincselő esszével, olvasmányos biográfiával ajándékozta meg olvasóit.

A kuszaság nem feltétlenül jelent rosszat, véli Csobánka Zsuzsa Minden kikötő című új verseskötetét olvasva Simon Adri, aki mégis a prózában látja kiteljesedni a szerzőt.

A gondolkodásról gondolkodni. Szép feladat. John Lukács tűzi ki célul. És ebbe a cizellált tevékenykedésbe belefér a szakrális reflektálás is, a valóságra vonatkozó, célzott elmélkedés. Vallás és tudás nem ellenkezhet.^[1] Két gally, ami egy ágból eredeztethető. Mindegyik a teremtő bölcsességének lagúnájából származik. Két öböl, két folyó, melyek egymást táplálják, egy partba kapaszkodva lélegeznek.

Vasadi Péter esszékötete organikus egységében mutatja e két esszenciát, de ugyancsak radikális különbséget tesz vallás és hit között. Az intézményi tradíció, a rítusok világa és a személyes meggyőződés két összeegyeztethetetlen entitás. Mert a hitre már nem igaz, hogy nem ellenkezhet az ismerettel és a tudással, hanem épp az a fő tulajdonsága, hogy nem a látható dolgokról van meggyőződve, hanem a láthatatlanokról van biztos látása. A reménylett és hitt történéseknek a realitása a hívő hite. A héberekhez írt levél (11.1) definíciója szerint. Tehát a hit nem cáfolhatatlan, de nem is szorul bizonyításra. A Szabásminta és a Jegyzetlapjaink ezeket a gondolatokat hívja elő.

Ardamica Zorán a szlovákiai magyar literatúra ifjabb nemzedékének egyik legmarkánsabb alkotója: verset, prózát, esszét, tanulmányt, kritikát, publicisztikát egyaránt ír, s többedik köteteként nemrégen pedig megjelentette a felvidéki magyar irodalomban a nyolcvanas években lezajló szemlélet- vagy paradigmaváltoztató nemzedéki, művészeti, történeti-poétikai, irányzati tendenciákat vizsgáló könyvét (Perspektívaváltás a szlovákiai magyar irodalomban – Alkotói pályák az Iródia és a Próbaút antológia horizontjában /monográfia/, AB-ART Kiadó, Pozsony, 2008) – amely díjakban is kifejezett nagy elismerést váltott ki a szűkebb pátriában és általában.

Pál Dániel Levente viszonylag ritkán megnyilatkozó költő, a 2013-as Könyvhétre megjelent könyve mindössze a harmadik verseskötete hat év alatt. A karcsú verseskönyv voltaképpen nem más, mint a csalódások lírai krónikája, e versbe párolt csalódások ellenére mégis valamiféle megmagyarázhatatlannak tűnő optimizmus sugárzik a kötet szövegein túlról.

Lázár Balázs Bomlik a volt című könyve megjelent kötetei sorában az ötödik.

Ha bomlik a volt, akkor összeáll a van, a jelenlét, középen pedig, Pilinszky hangján szólva: sírása hideg tengelyében áll a fiú. A könyv első ciklusának címe Fiú a hídon, e versek hideg tengelyében pedig az apa-fiú kapcsolat áll; ez a maga terheivel együtt így bomlik ki mindjárt az első művek egyikében, a Tao címűben:

„Bak Rita tehetsége a formák mögött felsejlő kimondatlan, távolról körülírt fogalompárák titkaiban rejlik” – állítja Boldogh Dezső a Bomló perspektíva című verseskötetet elemezve.

Kappanyos András T. S. Eliot The Waste Land című hosszúverséről írott filológiai-poétikai-interpretációs monográfiája magyar nyelvterületen kétségkívül egyedülálló, hiánypótló szakmunka, s nem csupán az anglisztika magyarországi képviselői számára. A szerző a lehető legtöbb oldalról, a lehető legtöbb tényező figyelembevételével igyekszik körüljárni az Eliot-életmű kétségkívül legjelentősebb és létrejötte óta legtöbbet elemzett darabját, a számos megközelítési lehetőség egyfajta szintézisének igényét megfogalmazva. E szintézisigény persze szükségképpen módszertani eklekticizmust is feltételez, mely irodalmi műalkotások elemzése tekintetében nem minden esetben feltétlenül célravezető. Fontos és nehezen eldönthető kérdés, hogy Eliot szándékoltan több szempontból is ugyancsak eklektikus verse értő olvasatainak (a többes szám ilyen komplex irodalmi mű esetében nem véletlen) előállításához produktív módon járul-e hozzá az értelmezési stratégiák többfélesége.

Az idő, az út és a költő

Fecske Csaba: Árnyas kertben című kötetéről

Az emberiség legnagyobb, legyőzhetetlen ellensége az idő. Van, aki tudomásul veszi és elfogadja, van, aki erején felüli, elszánt küzdelmet folytat ellene, és van, aki a szembenézésnek sajátos változatát alkotja meg.

Fecske Csaba egész életműve jelzi, hogy tudatában van az idő feltartóztathatatlan előreszáguldásának. Új művének, az Árnyas kertben címűnek a hátlapján Oláh András pontosan érzékeli Fecske ellentmondásos viszonyát az idővel: „A tér-idő foglyaként élő költő az emlékein keresztül próbálja meg kijátszani a múlandóságot. De meddig tart az emlékezet?...” Oláh András úgy véli: „költészetében az élet van felfűzve szavakra.”