Kritika

A költő, aki mesterfokon szórakoztat, mégis komoly marad

Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka című verseskötetéről

Noszlopi Botond, a fiatal erdélyi költőgeneráció jeles képviselőjének második kötete felettébb érdekes élményeket tartogat az olvasó számára.
    A három ciklusra tagolódó, viszonylag vékony, ám keménykötéses, könyvészeti szempontból is igényes verseskönyv első fejezete A magány genealógiája címet viseli. Versei annak ellenére, hogy formai szempontból könnyed, gördülékeny szövegeknek hatnak – Noszlopi ugyanis, az erdélyi magyar költőkre szinte kötelező módon mestere a formának –, sokkal inkább filozofikusak, meditatívak. A cikluscím nyilvánvalóan rájátszik Nietzsche nevezetes esszéjére, A morál genealógiájára is, s a szövegekben a lírai beszélő főként önnön magányosságának okát, egyúttal pedig a társát is keresi. Implicit módon megjelenik egy nő, egy, a lírai beszélőt feltehetően hűtlenül elhagyó nő, egy femme fatale halálos, feldolgozhatatlan alakja is, némi drámai erőt is kölcsönözve a költeményeknek. A magány eredete és szinte-feldolgozhatatlan állapota lassan körvonalazódik, érzése pedig állandósul a lírai énben, aki a ciklus végére immár egy magasabb perspektívából tekint le önmagára, önnön véglegesnek látszó magányára, s talán az egész világ magányosságára is, miként arról a ciklus záróverse, a Fentről című szöveg tanúskodik:

Itt él közöttünk egy költő, aki néhány éve olyan „frissítést” telepített a saját költészetére, ami valódi fordulat volt. (A Mondtam-e? (2013) kötet óta zajlik ez a fantasztikus-elképesztő gazdagodás-átalakulás.) Egyszerűen levetkőzte azt a szövegkészítési hagyományt, amit évtizedekig ápolt, dédelgetett és „alkalmazott” a saját világára.

S egyszer csak sutba dobta. (Nem az eddig bevált „megszűntetve-megőrizve” módszerrel operál, hanem gyökeresen szakítva a leheletfinom és elegáns nyugatos panelekkel egy költőien költőietlen morfológiát tud „kikeverni” és alkalmazni. Elkezdett abszolút szabaddá válni 75 évesen, kibújt a kötelező gyakorlatok megszokás-köntöséből és ráfordult egy kitaposatlan – járatlan útra, ahol ugyan eleinte kísérletezve indult, több beszédmódot elegyítve próbálgatva a nyelvet és a formát, de végül annyira belerázódott, hogy csodájára jártak mind urbánusok, mind népiek.

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája több évtizedes kutató- és elemzőmunka eredménye. A vaskos szakkönyv talán azért is fontos állomás a magyar irodalomtörténet-írásban, mert a legújabb kutatások alapján igyekszik megközelíteni Kosztolányi Dezső munkásságát, mintegy újragondolva azt. Tartalmazza persze a szerző régebbi tanulmányait, Kosztolányi-kutatói tevékenységének korábbi eredményeit is, ám mindenképpen igyekszik azokat kiegészíteni a legújabb irodalomtörténeti eredményekkel, egyúttal új kontextusba is helyezve őket.

Soltész Márton első, Felhasznált irodalom^[1] című, tizenhét írást magában foglaló tanulmánykötete meglehetősen figyelemreméltó irodalomtörténészi-kritikusi pályakezdés, mely egyúttal hallatlanul széleskörű értelmezői érdeklődésről is tanúbizonyságot tesz. Bár Soltész elsődleges kutatási, érdeklődési területe a modern és a kortárs magyar irodalom, kedvelt alkotóinak bizonyos műveinek újra és újra való körüljárása mellett a szerzőt világirodalmi szintű kitekintő készség is jellemzi. A Soltész által első tanulmánykötetében vizsgált szerzők és (élet)művek sora a teljesség igényével: Csalog Zsolt, Utassy József, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Deák László, G. István László, ismét G. István László, Nagy Gábor, Turai Laura, Szöllőssi Mátyás, Hermann Hesse, Vári Attila, ismét Csoóri Sándor, Jánosi Zoltán, Petőfi Sándor, majd végül Mikszáth Kálmán.

Szarka István legutóbbi verseskötete híven követi a szerző kezéből eddig kiadott könyvek által megteremtett hagyományt – az idős, ám ugyanakkor örökifjú költő nem ciklusokba rendez, nem tematizálja verseit. Egyszerűen kronológiai sorrendben, dátumokkal ellátva, lírai napló formájában adja közre azt a 101 verset, melyeket 2009 és 2010 között írt.

Nehéz helyzetben van az a pálya- és nemzedéktárs, aki Soltész Márton Működés című tanulmány-, kritika- és esszégyűjteményéről érvényes, szintetikus állításokat akar tenni, a kötet annyira szerteágazó irodalom- és kultúratudományi szöveggyűjtemény. Szándékosan használom a gyűjtemény szót, ugyanis a szerző az elmúlt egy-két évben keletkezett tudományos és/vagy kultúrakritikai tárgyú írásai mellett helytörténeti tematikájú előadásait, esszéit, jegyzeteit is közreadta impozáns, terjedelmes könyvébe összegyűjtve.

Szokolay Zoltán költészetével gimnazistaként találkoztam először a szegedi Somogyi-könyvtárban, ottani életem és pályakezdésem során. Szokásommá vált egy időben, hogy iskola után a könyvespolcok illatában keressem a felfrissülést, egészen pontosan a versszekcióban. Az említett szerző rövid idő alatt nemcsak egyik kedvenc magyar költőm, hanem amolyan idolom is lett. Nemcsak szívesen olvastam, hanem szerettem volna egyszer majd olyan színvonalon írni, mint ő. Nem mellesleg ezt a mai napig így érzem.

Első, 1993-as tanulmánykötetében^[1] (mely eredetileg kandidátusi disszertációnak készült, ám a szerző végül mégsem ezt, hanem a Balassi-strófáról szóló, verstani tematikájú értekezését védte meg) Szigeti Csaba gyakorlatilag új fogalmat vezetett be a magyar irodalomtudományba – nevezetesen a „radikális archaizmus” koncepcióját. Leegyszerűsítve mindez nem más, mint régi magyar irodalomban fellelhető formák (nem elfelejtendő, hogy a szerző többek között a strófák alakulástörténetének neves kutatója) explicit vagy implicit megjelenési módjai a modern és kortárs magyar irodalomban.

Mitől olyan népszerű a haiku a 21. századi ember számára is? „Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – írja Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító a Pécsett 2010. augusztusában megrendezett Világ Haiku Fesztivál alkalmából megjelentetett antológia előszavában. Az Ezer magyar haiku kötetben Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron, Villányi Lászlón, Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig 282 magyar nyelven alkotó költő kap helyet.

Nyerges Gábor Ádám elsősorban alanyi költő. Első kötete fegyelmezett válogatás eredménye, s több év lírai termésének minden bizonnyal legjobb darabjait foglalja magában. A fiatal költő első olvasásra az Orbán Ottó által megkezdett szubjektív, s emellett kissé pedig ironikus-önironikus hagyományt igyekszik folytatni verseiben.

2015-ben jelent meg Barna Róbert Világhbajnok című regénye a Hungarovox Kiadó gondozásában. Barna Róbertnek – tornász-szóval élve – nem ez az első nekirugaszkodása. Évtizedekig tartó viaskodása az „ősanyaggal”, elsőre (még fosztóKépző [Papirusz Duola, 2010]) címmel) nem hozta meg a kívánt eredményt. Csak második nekifutásra – de micsoda ugrással! – lett a szöveg (és mondhatjuk: maga a szerző is) Világhbajnok. És méltán, tegyük hozzá.

De vajon lehet-e regénynek nevezni ezt az alkotást? Kétségtelen, hogy regény-terjedelemmel bír. De mégis, inkább áll közelebb a vershez (sőt, bátran nevezhetjük hőskölteménynek is akár), mint nem.

Kappanyos András T. S. Eliot The Waste Land című hosszúverséről írott filológiai-poétikai-interpretációs monográfiája^[1] magyar nyelvterületen kétségkívül egyedülálló, hiánypótló szakmunka, s nem csupán az anglisztika magyarországi képviselői számára. A szerző a lehető legtöbb oldalról, a lehető legtöbb tényező figyelembevételével igyekszik körüljárni az Eliot-életmű kétségkívül legjelentősebb és létrejötte óta legtöbbet elemzett darabját, a számos megközelítési lehetőség egyfajta szintézisének igényét megfogalmazva. E szintézisigény persze szükségképpen módszertani eklekticizmust is feltételez, mely irodalmi műalkotások elemzése tekintetében nem minden esetben feltétlenül célravezető. Fontos és nehezen eldönthető kérdés, hogy Eliot szándékoltan több szempontból is ugyancsak eklektikus verse értő olvasatainak (a többes szám ilyen komplex irodalmi mű esetében nem véletlen) előállításához produktív módon járul-e hozzá az értelmezési stratégiák többfélesége.

Ritkán kerül a kezembe könyv, amely ennyire megfelelne annak, amit a fülszöveg kiadói marketingje ígér róla előzetesen: az eredetileg az Irodalmi Jelen folyóiratban megjelent tizenhat írást valóban fokozott érdeklődéssel lapozhatja mind az irodalomtörténetben és a verselemzésben többé-kevésbé járatos olvasó éppúgy, mind pedig az is, aki járatlanabb ezeken a területeken. „Akármiről is szóljon a szerző […], megragad fölényes tájékozottságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nem csak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok is.” (Nem kis dolog ez, tudniillik, hogy tényleg így van, mert ami kulturalitás, kulturális anyag Böszörményi Zoltán környezetében megképződik, az nem feltétlenül szellemi-művészeti mivoltában kóser.) Az irodalomszakma esszéisztikus vallomásai, híradásai ezek a szövegek, bizonyítva, tanúsítva maguk is: az igazi író mindig irodalmár is, defensor litterariae – ha nem is mindjárt irodalomelmélész vagy – történész.

Ungváry Krisztián válogatott tanulmánykötete olyan történettudományi szakmunka, mely kitekint a kortárs magyar történettudomány csak a beavatott, szakmabeli olvasóknak szóló diskurzusából, és a maga bárki számára érthető és követhető, mégis tárgyilagosan szakszerű nyelvezetével a XX. századi magyar történelem visszásságainak tükrében áttételesen arra is kitér, miért is tarthat ott Magyarország politikailag és társadalmilag a 2010-es évek közepén, ahol éppen tart…

A kötet tizenkét tanulmányát egybefűző alapvető koncepció, hogy a történelem folyamán különböző történelmi események, traumák esetében a felelősség korántsem mindig egyértelmű, s a tettesek egyszerre lehetnek áldozatok, az áldozatok pedig tettesek, ez pedig nem csupán háborúk, népirtások, vagy éppenséggel totalitárius diktatúrák tombolása idején lehet így. A történész dolga pedig nem az, hogy szubjektív módon, akár politikai, akár egyéb világnézeti alapon foglaljon állást valamely történelmi kérdésben, hanem az, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a lehető legelfogulatlanabb módon minél árnyaltabb képet igyekezzen festeni az eseményekről, hangsúlyozva, hogy a történelemben szinte sosincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Ungváry Krisztián minden tanulmányát ezen elfogulatlan és megalapozott, mindig a tényeket feltárni és a maguk valójában láttató szemlélet jegyében írta.

Az 1972-es születésű költő, Kókai János, második verseskötetét adta ki, a tavalyi Könyvhétre, a Magyar Napló Kiadó, Kései alpinista címmel. Sok-mindent felvillantó út az övé, legfőképpen a keserűség útja – miként a fölfelé vezető út jelzőkövei, a benne lévő versek is.

Kókai ebben a kötetében – az elsőhöz, A pusztulás anatómiája címűhöz képest is –, úgymond, magasabb szintre helyezte a keserűségét, de egyben mélyebb szintre is szállt alá, mert néhány versében beszél a gyermekkoráról is – és nem feltétlenül csak keserű szájízzel. Inkább, hogy nosztalgikusan, mintegy az „elvesztett Édent” vissza(s)írva.

A pusztulás anatómiája ismeretében, vajon mibe is kapaszkodhat a költő, az ember, a Kései alpinista – amikor magába néz? (Ami ugyanaz, mintha a magasba vagy a mélybe nézne.) Hát, valljuk be, nem túl sok kapaszkodót, kiszögellést kínál a szerző, amelyeken, úgymond, könnyebben följebb hághat a versolvasó, mondjuk egy derűs, csúcson-ülő szemlélődésre. De nem is ezért „születtek” ezek a versek. Kókai – ahogy Hölderlin írta a költőről oly szépen és szomorúan: – Isten megkövült lábnyomait kutatja e földön.

A Füstvirágok átgondolt koncepció alapján szerveződött kötetté. Nemcsak a cigarettázás szinte rítus-szerű leírása és a kifújt füst kávéházi (motivikus) jelenléte miatt, mert ezek a dolgok kiemelten fontosak a szerzői én számára, és több írásban benne foglaltatnak, hanem a novellák szereplői, beszédmódja is egymásba illeszthető puzzle-darabokként áll össze organikus tablóképpé. Tehát a történetek szőnyegmintája is összetéveszthetetlen textúrájú. Azoknak a szerzőknek a szellemisége hatja át a könyvet, akikhez íródtak, akiknek ajánlva lett a huszonnégy írásmű. Karinthy Frigyes, Nagy László, Tolnai Ottó, Csengey Dénes, Lázár Ervin, Galsai Pongrác, Tüskés Tibor, Csorba Győző és Bertha Bulcsú. És ezek csak a legismertebb nevek. Mert nincs olyan írás, ahova ne lenne írva név, s ez is jelzi a szerzői világszemlélet hovatartozását, ami már előre leszögezhető, összhangban van az auktor beszédmódjával. (Allegorikusan úgy lehetne fogalmazni, hogy Bartusz-Dobosi tudja, hogy selyemre csak tussal, pergamenre meg „vérrel” /valósággal/ illik írni.) Ebből következően az értékszemlélet kidomborodik, de úgy is aposztrofálhatnánk, hogy bele van szőve a stílusba. S mi ez a probléma, kérdéskör, amit körbejár az írói képzelet? Az Immanuel Kantnak címzett novella árulja el. (Kant is jól illik a névsorba.) Maradjunk-e Königsberg falai között? Virágozzunk ott, ahová ültetett bennünket az Úr? Ahol a gyökereink már tudják az utat a patakhoz?

Minden ember élete lefedi a történelem menetének azt a meghatározott szakaszát, amelyben él. Azt, hogy a saját élet érzékelése, észlelése, tudatosítása közben valaki mennyit enged felbukkanni, előtérbe kerülni, netán uralkodni a történelmi események közül, kinek-kinek lelki alkata, érzékenysége, a világ egységben látásának igénye, családi-társadalmi hagyományai szabják meg. S hogy egy költő, a világtörténelem szeizmográfja, a magánélet és a történelem kettősségéből mennyit hasznosít költészetében, ismét egyénenként változó. És az, hogy az érvényre juttatott történelem kikiabál-e a műből, plakátszerűen harsog, vagy a szerző tudatának formáló ereje révén alakítja át a költői anyagot, szintén számtalan variációban létezik.

Szabics Imre viszonylag rövid, lényegre törő, 1995-ben megjelent monográfiája magyar nyelvterületen okvetlenül hiánypótló munka, hiszen nagyjából minden elérhető tudást megkísérel összegezni egy, a magyarországi romanisztika által még ma is viszonylag kevéssé kutatott területről, a középkori provanszál udvari lírikusok, a trubadúrok költészetéről. 1995-ben a kötet megjelenése a hazai romanisztikai diskurzusban meglehetősen jelentős eseménynek számított, s ilyen mérvű összefoglaló munka magyar nyelven a témában azóta sem született – s mindez talán nem is szükséges, hiszen a trubadúrköltészetről való tárgyi tudás ilyen rövid idő alatt kétségkívül nem avul el.

Nem lehetett könnyű Filip Tamás eddigi életművéből válogatást készíteni, és nem is elsősorban az anyag bősége miatt, hanem mert a Filip-versekre jellemző kidolgozottság, az egységesen magas színvonal mindegyik kötetére nagymértékben jellemző. Felmerülhet a kérdés, hogy ha az Album az eddigi termés kb. hatvan százaléka, akkor a maradék negyvenből készült összeállítás hasonló minőséget hordozna-e? Véleményem szerint megközelítőleg igen, de ez a feltételezés nem csökkenti a mostani kiadvány jelentőségét. Filip Tamás főként szakmai körökben (talán nincs is igazán más kör) elismert költőnek számít, a nyolcvanas évek óta kisebb kitérőkkel jelen van az irodalmi életben, hangja egyedi, „összetéveszthetetlenül felismerhető a kortárs líra szöveguniverzumában” (Simon Ferenc).

Németh András érdekes, sajátos alkotója a kortárs magyar költészetnek. A bölcsészkarra is járt, ám végül jogi egyetemet végzett költő csendes szemlélődőként sok helyen jelen van, a nevét viszonylag széles körben ismeri az irodalmi élet, mégis ritkán látni rendezvényeken, s a folyóiratsajtóban is ritkán nyilatkozik meg. Verseskötetei is viszonylag későn, ötven-egynéhány éves korában jelentek meg egymás után, ám nem akárhol, hanem a nagy múltú, patinás Helikon Kiadónál, melynek neve a művek magas irodalmi-esztétikai színvonalára talán már önmagában is garanciát jelent.