Kritika

Az öregedő költő fiatalodni vágyik

Megkésett utószó Géher István Anakreóni dalok című verseskötetéhez

Géher István harmadik, Anakreóni dalok című verseskötete immár a rendszerváltás után, 1996-ban jelent meg, így, bár nagyon árnyaltan, de tetten érhető benne az a történelmi-politikai-társadalmi változás is, amely a rendszerváltással ment végbe mindenki életében. Géher második kötetében a költői beszélő Catullus, az antik római lírikus modernkori alteregója, itt pedig a szerző Anakreón, az ógörög epigrammaköltő maszkjába bújik, legalábbis ami a költői éthoszt, stílus- és formaimitációt illeti, azonban tőle megszokott módon egyúttal önmaga is marad. A kötet 78 számozott és 21 számozatlan epigrammát tartalmaz, melyekben az immár idősödő költő vet számot addigi életével, tevékenységével és persze a jelennel, ami igencsak más, mint az első két kötet idejének társadalmi közege volt. 

Lágy elidegenedés

A lyukas perspektíva és a lét, mint gond

(Elekes Dóra: Dettikéről és más istenekről, Csimota Könyvkiadó, Budapest, 2016.)

1

Mi az oka a kamaszok könyvtől való „elidegenedésének”? A szakértők a meseregények oktatásból való kiszorulásával, a rosszul megválasztott, rossz életkorban olvastatott kötelező olvasmányokkal, az irodalomtudomány belépésével és bénító alkalmazásával magyarázzák a „reading for fun” (szórakozva olvasás-tanulás) eltűnését.  Ráadásul a gyerekekre ráerőszakolt tanmese-állagú szemelvények nehezen illeszthetők bele a felső tagozatos gyerekek „saját világának” építgetésébe.

2011-ben a gyermekkönyvekről tartott beszélgetésen, a Szatyor Bárban hangzott el Fenyő D. György szájából, hogy a gyereknek önértéke okán van szüksége az irodalomra, s nem azért, hogy majd felnőtt olvasó váljon belőle. Jól hangzik, de mégiscsak az lesz. Felnőtt olvasó. És hogy mennyiben marad érzékeny? Megmarad –e alanyi jogon birtokolt abszolút hallása a mesék iránti rezonancia terén? Ki tudja?

Én-keresés, létharc, gondviselés

Horváth Tivadar Ahol út nincs… című verseskötetéről

Horváth Tivadar első verseskötete ígéretes pályakezdés. A fiatal költő látszólag nem siette el költeményei kötet formátumban történő megjelentetését, első pillantásra olybá tűnik, kiérlelt és gondosan megválogatott anyagot tár a mindenkori olvasó elé. Viszonylag ritka manapság a százötven oldalas első verseskötet, az ifjú költők többsége átlagosan ennek a felével szokott debütálni. Impozáns megjelenési forma, bár tüzetesebben megvizsgálva a szövegegyüttes talán éppen a terjedelemből fakadóan nagyon vegyes – helyenként úgy érzem, a szerző mintha egészen korai verseit is beválogatta volna első kötetébe –, ugyanakkor egy elsőkötetes poétához képest feltűnően nagy arányban vannak jelen az olyan erős versszövegek is, melyeket nehéz volna kemény kritikával illetni. 

A bölcs költő vallomásos feltárulkozása

Reflexiók Géher István  mi van, catullus? című verseskötetről

Géher István második, mi van, catullus? című verseskötete a Mondom: szerencséd távolság- és mértéktartó, filozofikus hangvétele után előrelépést mutat a kötetlenség és a kitárulkozás terén. A költői beszélő Catullus, az antik római lírikus bőrébe bújik, akinek életrajzáról vajmi keveset tudunk, mindössze 116 számozott verse maradt ránk, melyek igen sok értelmezési lehetőséget megengednek. Géher e kötetében 52 Catullus-verset parafrazeál, modern, XX. századi környezetbe helyezve az egy kötetnyi vers erejéig újjáélesztett antik lírikus alteregóját.   

Vass Tibor több mint egy évtizede meghatározó szereplője irodalmunknak. Már a spanyolnáthás korszak előtt is akadtak tisztelői, utánzói, sokrétű tevékenysége kezdetektől fogva feltűnést keltett szakmai körökben; azóta pedig saját összművészeti birodalmat hozott létre: fesztiválokat, kiadót, számos kötetet és kiállításokat.

Legújabb kötetét, A Nagy Bibint néhány kellemesen nyugtalanító elektronikus festménye színesíti inkább illusztratív, mint a szövegvilágokhoz mindenáron kapcsolódni akaró szándékkal. Érdekes vízjelek is feltűnnek a könyvben: címek, szövegek, oldalszámok tükröződnek a lapokon, melyeket nyomdai hibának is vélhetnénk. De kiderül, erről szó sincs, a koncepció tervezett részei.

A költő sem lép kétszer ugyanabba a folyóba

Gyimesi László Ez egy másik folyó című verseskötetéről

Legújabb verseskötetében Gyimesi László méltó módon folytatja azt a fajta költészeti hagyományt, mely korábbi verseskönyveire – s hozzáteendően elbeszélő prózájára – is jellemző volt. Következetesen kitart a közéleti-képviseleti líra tradíciójánál egy olyan korban, melyben erre a fajta nyelvi magatartásformára az irodalom fősodra látszólag kevés hangsúlyt fektet. Az Ez egy másik folyó című kötet azonban nem explicit módon, propagandisztikus vagy naturalisztikus képek és / vagy jelmondatok sora által fogalmazza meg mondanivalóját, hanem Gyimesi lírájára oly jellemző módon komplex, finoman szerkesztett képekben, halkszavú lírai megnyilatkozásokban, melyekben egyszerre vannak jelen a tájlíra tradicionális elemei, olykor a (nép)dalszerűség és a mágikus-realisztikus jelleg.

Kántor Zsolt

A roskadozó bérház, mint egy boldog élőhely

Harcos Bálint: Petya és a Tulipán

Pozsonyi Pagony, 2016.

    Tulajdonképpen két grand récit (nagyon nagy elbeszélés) van forgalomban a látható világban, mondhatni, öröktől fogva. Egyik a mese-, a hit-, és a hiedelemvilág azaz a mitológia és a kinyilatkoztatás szférája s dimenziója és maga a történő lét a másik, a praxis. És ezek, ha úgy tetszik, át-, meg átjárják, keresztezik és befonják egymást, nem párhuzamos világok tehát, hanem van közös águk, mint két egymásba folyó forrás. Van, amikor találkoznak és együtt csörgedeznek. Egybefolynak. Hol külön válnak és kövek, hegyek alatt bujdosnak.

A peremre szorult bölcs palackpostái

Esszékritika Géher István Mondom: szerencséd című kötetről

Géher István első kötete az 1980-as évek magyar költészetének igen fontos, a kortárs magyar irodalomról való korabeli gondolkodást megváltoztató darabja volt, mely most, harminc-egynéhány év múltán is megérdemli az olvasói figyelmet.

    A géheri költészetre oly jellemző, mindig és mindenhol mintegy vízjelként jelenlévő, keserédes, sokszor szomorkás hangnemet megütő, mégis játékos-ironikus alanyiság már itt, a Mondom: szerencséd verseiben is tetten érhető. Bár a kiváló formaművész Géher István, akitől elidegeníthetetlen az irodalmárság / irodalomtudósság, rengeteg kötött formát kipróbál és e kötött formák keretei között rengeteg magyar és külföldi szerzőt megidéz, számtalan maszkot magára ölt, vershangja mindig következetes marad. Az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy minden maszk mögül ugyanaz a Géher István szól hozzá kissé elváltoztatott, de felismerhető hangon – a költő, az irodalomtörténész, a tanár, az ember.

Vaskos tanulmánykötet születésnapi ajándék gyanánt

Kései megjegyzések egy ünnepi tanulmánykötetről: A hermeneutika vonzásában – Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára

Miként az ilyenkor, jelentékeny tudósok kerek születésnapján lenni szokott, barátai, kollégái, tudóstársai ünnepi tanulmánykötettel ajándékozták meg a 2010-ben hatvanadik születésnapját ünneplő Kulcsár Szabó Ernő professzort. Bár a könyv megjelenése óta immár három év telt el, talán még így, kissé megkésve is megérdemel néhány bekezdésnyi megjegyzést.

    A Ráció Kiadó gondozásában megjelent, több mint hétszáz oldal terjedelmű kötetbe idestova ötven különböző irodalomtörténész írt. A könyv tanulmányai olyan témakörök szerint kerültek csoportosításra, melyekkel sokfelé ágazó életpályája során maga Kulcsár Szabó Ernő foglalkozott. Az első ilyen témakör a Hermeneutika, nyelv, történetiség címet viseli, melyben elsősorban irodalmi hermeneutikával, a megértés elméletével, illetve a történetiség aspektusával foglalkozó tanulmányok kaptak helyet, többek között Arisztotelész, Luther vagy Heidegger szövegeit továbbgondoló elméleti írások.

Lényegre törő bekezdések egy ígéretes pályakezdésről

Soltész Márton Felhasznált irodalom című tanulmánykötetéről

Soltész Márton első, Felhasznált irodalom című, tizenhét írást magában foglaló tanulmánykötete meglehetősen figyelemreméltó irodalomtörténészi-kritikusi pályakezdés, mely egyúttal hallatlanul széleskörű értelmezői érdeklődésről is tanúbizonyságot tesz. Bár Soltész elsődleges kutatási, érdeklődési területe a modern és a kortárs magyar irodalom, kedvelt alkotóinak bizonyos műveinek újra és újra való körüljárása mellett a szerzőt világirodalmi szintű kitekintő készség is jellemzi. A Soltész által első tanulmánykötetében vizsgált szerzők és (élet)művek sora a teljesség igényével: Csalog Zsolt, Utassy József, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Deák László, G. István László, ismét G. István László, Nagy Gábor, Turai Laura, Szöllősi Mátyás, Hermann Hesse, Vári Attila, ismét Csoóri Sándor, Jánosi Zoltán, Petőfi Sándor, majd végül Mikszáth Kálmán.

Az idegen nyelvben is otthonosan

Kritikai szakmegjegyzések Kántás Balázs angol nyelvű tanulmányaihoz és tanulmányköteteihez

Kántás Balázs, a fiatal irodalomtörténész-kritikus-generáció egyik legtermékenyebb képviselője a 2016-os év folyamán gyors egymásutánban három hazai kiadású angol nyelvű tanulmánykötetet is publikált. A szerző Paul Celanról írott angol nyelvű tanulmányaiból álló Message in the Bottle¹ [Palackposta] és az öt vegyes esszét magában foglaló Fingerprints² [Ujjlenyomatok] című két karcsú, a Napkút Kiadó által megjelentetett tanulmányegyüttest követte a Hungarovox Kiadó gondozásában a Latitude³ [a geográfiában szélességi kör, de átvitt értelemben mozgásteret is jelenthet] címet viselő, immár testesebb, 140 oldalas könyv, mely többé-kevésbé, amennyire jelen sorok szerzője átlátja, a két kisebb volumenű kiadvány anyagát foglalja magában, kiegészítve két, az előzményül szolgáló könyvekben nem szereplő írással is.

A költő, aki mesterfokon szórakoztat, mégis komoly marad

Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka című verseskötetéről

Noszlopi Botond, a fiatal erdélyi költőgeneráció jeles képviselőjének második kötete felettébb érdekes élményeket tartogat az olvasó számára.
    A három ciklusra tagolódó, viszonylag vékony, ám keménykötéses, könyvészeti szempontból is igényes verseskönyv első fejezete A magány genealógiája címet viseli. Versei annak ellenére, hogy formai szempontból könnyed, gördülékeny szövegeknek hatnak – Noszlopi ugyanis, az erdélyi magyar költőkre szinte kötelező módon mestere a formának –, sokkal inkább filozofikusak, meditatívak. A cikluscím nyilvánvalóan rájátszik Nietzsche nevezetes esszéjére, A morál genealógiájára is, s a szövegekben a lírai beszélő főként önnön magányosságának okát, egyúttal pedig a társát is keresi. Implicit módon megjelenik egy nő, egy, a lírai beszélőt feltehetően hűtlenül elhagyó nő, egy femme fatale halálos, feldolgozhatatlan alakja is, némi drámai erőt is kölcsönözve a költeményeknek. A magány eredete és szinte-feldolgozhatatlan állapota lassan körvonalazódik, érzése pedig állandósul a lírai énben, aki a ciklus végére immár egy magasabb perspektívából tekint le önmagára, önnön véglegesnek látszó magányára, s talán az egész világ magányosságára is, miként arról a ciklus záróverse, a Fentről című szöveg tanúskodik:

Itt él közöttünk egy költő, aki néhány éve olyan „frissítést” telepített a saját költészetére, ami valódi fordulat volt. (A Mondtam-e? (2013) kötet óta zajlik ez a fantasztikus-elképesztő gazdagodás-átalakulás.) Egyszerűen levetkőzte azt a szövegkészítési hagyományt, amit évtizedekig ápolt, dédelgetett és „alkalmazott” a saját világára.

S egyszer csak sutba dobta. (Nem az eddig bevált „megszűntetve-megőrizve” módszerrel operál, hanem gyökeresen szakítva a leheletfinom és elegáns nyugatos panelekkel egy költőien költőietlen morfológiát tud „kikeverni” és alkalmazni. Elkezdett abszolút szabaddá válni 75 évesen, kibújt a kötelező gyakorlatok megszokás-köntöséből és ráfordult egy kitaposatlan – járatlan útra, ahol ugyan eleinte kísérletezve indult, több beszédmódot elegyítve próbálgatva a nyelvet és a formát, de végül annyira belerázódott, hogy csodájára jártak mind urbánusok, mind népiek.

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája több évtizedes kutató- és elemzőmunka eredménye. A vaskos szakkönyv talán azért is fontos állomás a magyar irodalomtörténet-írásban, mert a legújabb kutatások alapján igyekszik megközelíteni Kosztolányi Dezső munkásságát, mintegy újragondolva azt. Tartalmazza persze a szerző régebbi tanulmányait, Kosztolányi-kutatói tevékenységének korábbi eredményeit is, ám mindenképpen igyekszik azokat kiegészíteni a legújabb irodalomtörténeti eredményekkel, egyúttal új kontextusba is helyezve őket.

Soltész Márton első, Felhasznált irodalom^[1] című, tizenhét írást magában foglaló tanulmánykötete meglehetősen figyelemreméltó irodalomtörténészi-kritikusi pályakezdés, mely egyúttal hallatlanul széleskörű értelmezői érdeklődésről is tanúbizonyságot tesz. Bár Soltész elsődleges kutatási, érdeklődési területe a modern és a kortárs magyar irodalom, kedvelt alkotóinak bizonyos műveinek újra és újra való körüljárása mellett a szerzőt világirodalmi szintű kitekintő készség is jellemzi. A Soltész által első tanulmánykötetében vizsgált szerzők és (élet)művek sora a teljesség igényével: Csalog Zsolt, Utassy József, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Deák László, G. István László, ismét G. István László, Nagy Gábor, Turai Laura, Szöllőssi Mátyás, Hermann Hesse, Vári Attila, ismét Csoóri Sándor, Jánosi Zoltán, Petőfi Sándor, majd végül Mikszáth Kálmán.

Szarka István legutóbbi verseskötete híven követi a szerző kezéből eddig kiadott könyvek által megteremtett hagyományt – az idős, ám ugyanakkor örökifjú költő nem ciklusokba rendez, nem tematizálja verseit. Egyszerűen kronológiai sorrendben, dátumokkal ellátva, lírai napló formájában adja közre azt a 101 verset, melyeket 2009 és 2010 között írt.

Nehéz helyzetben van az a pálya- és nemzedéktárs, aki Soltész Márton Működés című tanulmány-, kritika- és esszégyűjteményéről érvényes, szintetikus állításokat akar tenni, a kötet annyira szerteágazó irodalom- és kultúratudományi szöveggyűjtemény. Szándékosan használom a gyűjtemény szót, ugyanis a szerző az elmúlt egy-két évben keletkezett tudományos és/vagy kultúrakritikai tárgyú írásai mellett helytörténeti tematikájú előadásait, esszéit, jegyzeteit is közreadta impozáns, terjedelmes könyvébe összegyűjtve.

Szokolay Zoltán költészetével gimnazistaként találkoztam először a szegedi Somogyi-könyvtárban, ottani életem és pályakezdésem során. Szokásommá vált egy időben, hogy iskola után a könyvespolcok illatában keressem a felfrissülést, egészen pontosan a versszekcióban. Az említett szerző rövid idő alatt nemcsak egyik kedvenc magyar költőm, hanem amolyan idolom is lett. Nemcsak szívesen olvastam, hanem szerettem volna egyszer majd olyan színvonalon írni, mint ő. Nem mellesleg ezt a mai napig így érzem.

Első, 1993-as tanulmánykötetében^[1] (mely eredetileg kandidátusi disszertációnak készült, ám a szerző végül mégsem ezt, hanem a Balassi-strófáról szóló, verstani tematikájú értekezését védte meg) Szigeti Csaba gyakorlatilag új fogalmat vezetett be a magyar irodalomtudományba – nevezetesen a „radikális archaizmus” koncepcióját. Leegyszerűsítve mindez nem más, mint régi magyar irodalomban fellelhető formák (nem elfelejtendő, hogy a szerző többek között a strófák alakulástörténetének neves kutatója) explicit vagy implicit megjelenési módjai a modern és kortárs magyar irodalomban.

Mitől olyan népszerű a haiku a 21. századi ember számára is? „Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – írja Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító a Pécsett 2010. augusztusában megrendezett Világ Haiku Fesztivál alkalmából megjelentetett antológia előszavában. Az Ezer magyar haiku kötetben Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron, Villányi Lászlón, Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig 282 magyar nyelven alkotó költő kap helyet.