Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Nincs két világ

     A költő Nem hittem volna című kötetének versei “jelentéktelen” dolgokat, a hétköznapok apró tényeit, emberi gesztusait, a lélek belső rezdüléseit, hangulathullámzásait mutatják be (Tél, Nemalvás, Rosszkedv, Tejespohár, Találkozás). E költészet alapállása az egzisztenciál-hermeneutika felismerése, mely szerint “nincs két világ, egy, amelyben nap nap után élünk és egy másik, amely az előbbi megítélésének lehetőségét alkotó értékvilág lenne, s amely felé mintegy törekednünk kell”. Tehát “nem vagyunk két világ polgárai, az egyikben mindennap cselekvőn, a másikban a jó, az igaz, a szép iránti szemlélődő odaadásban” (Bacsó Béla). A költői magatartás fő vonása a fölényes felülemelkedés helyett mindvégig a figyelmes jelenlét, ítélkezés és minősítés helyett a versbeszélő csupán a körülöttünk levő világ és önmaga regisztrálására törekszik.

 

" mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak. "

( Nemes Nagy Ágnes ) 

      Lázár Júla Az ismeretlen című verseskötetének mind az öt ciklusa lírai hangoltságú próza formájú emlékezésekkel indít, melyeknek alapja gyermekkori élmény, egy esetben pedig a szájhagyomány útján őrződő megrendítő családi történet. Az emlékekhez társuló tematikus rendbe szedett versek egy olyan útját kereső-járó költő önreflexiói, aki tizenhárom évi hallgatás után ( első és egyetlen verseskötete, az Ujjnyomok 1988-ban jelent meg ) a műfordítások mellett fontosnak tartja a saját hangon való megszólalást, s ehhez többnyire a szonettforma szabadon alakított változatait használja fel. A kötet másik szembetűnő jellegzetessége a dialógus mint kompozíciós versszervező elem ( párbeszéd a halott apával, a szeretővel, a fiúval, a kortársakkal és önmagával), melynek tétje -- a lírai "fejlődéstörténetet" tekintve -- nem kevesebb, mint a saját szóban való megkapaszkodás, otthonteremtés és magára találás:

 

„Nem vezetlek ismerős tájakra, ígérem. Nem vezetlek idegen tájakra sem. A fogva tartott anyag legendája a formálódó vágy, a formálódó felejtés és a vágyból és felejtésből formálódó örvény három ciklusán át idegenné teszi benned, amit ismersz és ismerőssé kavarja azt, amihez nincs közöd” – szól a 2001-es Napfoltok című kötet bemutatkozó fülszövege. A 2011-ben megjelent legújabb kötet, a Választóvíz szintén ilyen ismerős-idegen tájakra vezeti olvasóját, amelyek egyszerre hétköznapiak, mitologikusak és egyetemesek is, miként e világokat átfogó tekintet is személyes és univerzális, időbeli távlatokat átfogó és nagyon mai is egyben. Jól tükrözi ezt a borító fémszerkezetű hídrészletének fény–árny kettősében megjelenő fotója, melynek a látványt és az életérzést tekintve inverz változata lehetne a kötetben szereplő mitikus áthallásokat hordozó Ezüsthíd, amely a maga átváltozó szimbolikájában már a vers felütésében az életút és az egyetemes létezés jelképévé is válik: 

 

      Hárs Ernő új kötete főként az 1993–1997-es évekből válogatott saját verseket, illetve műfordításokat tartalmaz, színes palettát nyújtva Tassótól Goethén, Rilkén és Garcia Lorcán át a ma is élő Touré guineai költőig. A költő eddigi művészetét nyomon követve észrevehettük, hogy alkatánál fogva eredendően jellemző rá az örök búcsúzó magatartása: “Régen megszoktam, hogy mindent úgy nézzek, mintha utoljára látnám...” – írta 1971-ben, a Római ősz című esszéjében. Jelen kötetének alcíme (Versek és műfordítások innentől odaátig) és a cikluscímek (Feltámadásra várva, Őszi hegycsúcsok között, Zarándokút, illetve az Űrrepülés című párbeszédes mű) és a válogatott műfordítások tematikája is ezt jelzi.

 

" Nem te, majd a dolgok érkeznek meg benned." 
( Mészöly Miklós )

      Dobozi Eszter verseit hiába keresnénk az elmúlt években megjelent Szép versek kiadványaiban, pedig a klasszikus értelemben vett szép versek az övéi, melyek formai mívességükön, kompozíciós fegyelmükön túl sugárzóan plasztikus képiségükkel, zenei ihletettségükkel s kulturális örökségeink, mítoszhagyományaink megidézéseivel ajándékozzák meg az olvasót.

 

"A nap lemenőben volt...A hullámok 
a parthoz 
közeledve elvesztették ragyogásukat, 
és hosszan 
tartó, tompa ütődéssel zuhantak a 
partra, mintha 
egy kőfal dőlt volna le, szürke 
kövekből rakott fal,
 melyen egyetlen fénysugár sem 
hatolhatott át."
                       (Virginia Woolf )

         Beney Zsuzsa Két parton című kötetének létfilozófiai mélységeket faggató költészete akár régi hagyományok folytatásaként is értelmezhető, hisz sohasem volt idegen a magyar lírától a kezdet és vég, a létezés és megsemmisülés rejtelmeit kutató ontológiai szemlélet.

 

“Rádgördül az idő. Betemet.
S nem lesz szó, amely hírt ad
rólad, aki égtél s elégtél.”

      Nehéz felelni arra a sokszor feltett – ámde megválaszolatlanul maradó – izgalmas kérdésre, hogy létezik-e női költészet. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a magyar költészet női ága (hajtása) alapvetően elégikus-tragikus világlátású. Bölcselkedés és moralizálás helyett inkább vonása az egzisztenciális beállítódás, mely kész arra, hogy a legapróbb hétköznapi élményt is létélménnyé varázsolja. Egyszerre terjeszkedik felfelé és lefelé, hisz egyaránt jellemzője a kozmosz végtelenségének misztikus megtapasztalása és az anyagba szállás ősi, mitikus élménye (terra mater – a föld mint női princípium). A köztudatban élő női csevegő hajlammal ellentétben előnyben részesíti a szigorú, zárt formát, így sokszor a vers feszültsége éppen e határokat nem ismerő szenzitív nyitottság és a mértéktartó, fegyelmezett forma kontrasztjában rejlik.

 

"Amikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment, patak helyett bőgő, nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert" - kezdődik Wenders filmje, a Berlin felett az ég, ezekkel a szavakkal, tovább is van, de ma reggel megállítjuk a filmet, és egy könyvet veszünk elő, Hegyi Botos Attila első verseskötetét. A címe: Rögnyi ég, és így kezdődik:
"Egyetlen sújtás volt,
Egyetlen főhajtás.
Ne nézzetek így!
Én is örvendeni jöttem."

 

Vörös István prózájában is felfedezhetjük a szakrális kísérleteket. A többesszám akár direkt is lehet, hiszen az egységes szakralitástól régen elszakadtunk, valamifajta lego, atomszerű próbálkozásokról beszélhetünk, szigetekről. A „Keresztelés özönvízzel” című regény a Noran Könyvesház kiadónál látott napvilágot. A szerző itt nem is „kertel”a szertartásossággal. Az alap kiinduló pont az Egyházzal, illetve azon belüli lelki helyzetével elégedetlen, meghasonlott fiatalember, pap kiugrása a „szervezetből”, a szakralitásból. Pontosan ezt vizsgálja a könyv, hogy a kézhez kapott, illetve porosnak tűnő, kevésbé életszerű szertartásosság helyett található-e valami személyesebb, kielégítőbb „mód”, és hogy egyáltalán kell-e ezt keresni.

 

Rögtön megállhatunk a címnél. Mi ez? Varázsszó? Pszichiátriai részleg? Szövőüzemi kifejezés?

Megkapjuk a helyes választ, feloldódik a rejtvényt, ha utána nézünk a valódi jelentésnek egy szótárban.(Szövegimádat) Vagy épp a szerző nyilatkozataira figyelünk az interneten, kocsmában. Mindenfajta értelmezés belefér ebbe a szóba, és a szerző szándéka pont ez volt.

Nem véletlen a könyv címlapján a mágikus kör ...varázsszó. Ezzel a mágiával többször is találkozunk, képversek szelik át a szövegtestet. Szó szerint felhasítják azt. Igyekeznek valami beszéden túlit megragadni, de valahogy mégis ironikus, nem ezoterikus módon. Mintha behozná a középkort, (csók képvers) összekeverné az idő síkokat. (Lásd. Szindbád ciklus, szoció versek)

 

Yann Martel kanadai író, nagy sikerű, megfilmesített regénye, a Pi élete (2001, Life of Pi) után 2010-ben jelentette meg Beatrice and Virgil című alkotását, mely publikálást 2012-ben a magyar megjelenés is követte a Cartaphilus gondozásában.

Az olvasó talán kissé fáradtan sóhajt fel az első oldalak után, mert úgy tűnhet, a Beatrice és Vergilius is csak egy újabb Holokauszt témát feldolgozó könyv, de nagyon hamar kiderül, tévedünk. A regény egy egyetemes érzés megragadására vállalkozik, az elmúlásra felfigyelő lélek őszinte rémülete, amely elmúlás egyben felejtést is jelent, megbocsátást, annak elismerését is, hogy ami megtörtént, legitimást kapott, hiszen már nem arról beszélünk, ahogyan megtörtént, hanem arról, ami megtörtént. Martel egyedi megközelítésbe állítja a Holokausztot és beágyazza az olvasó világába: ami a Holokauszt alatt a zsidókkal megtörtént, láthatatlanul benne van minden mai olvasó életében.

 

Péterfy Gergely ifjúsági regénye, mely 2012-ben jelent meg a Kalligram gondozásában, minden optimista várakozásunk és alcíme ellenére sem rólunk, magyarokról szól. Pannónia a regény cselekményének idején még nem magyar lakta vidék, hanem a hatalmas Nyugat-római Birodalom egyik tartománya, melyet barbár hordák szelnek keresztül-kasul. Az elbeszélt események valamikor a 440-es évek körül következnének be, hiszen a szöveg szerint a szereplők megélik a napot, „amikor a rómaiak feladták Pannoniát.” (235.) Aëtius Flavius magister utriusque militiæ ebben az időben már nem képes hatalmát gyakorlatilag is éreztetni Pannóniában, Afrikában és Brittaniában. A regény egy misztikus varázsmese trák varázslókkal, vándorszínészekkel és különös képességű lényekkel, melyek nem a megtörtént és elbeszélhető, hanem egyfajta álomszerű múltban léteztek.
A regény ugyanazt a teljes összeomlást mutatja be, ami 410 körül Brittania provinciában is lezajlott:

 

Shani Boianjiu fiatal izraeli írónő első -és eddig egyetlen- regényét nem anyanyelvén, hanem angolul írta az Amerikai Egyesült Államokban töltött egyetemi évei alatt. A 2012-ben Londonban megjelenő regény (The People of Forever Are Not Afraid) a mi jelenünkben játszódik, a cselekmény hátterében az arab-izraeli fegyveres konfliktusok állnak, így ismeretük nélkülözhetetlen a szöveg megértéséhez. A regény nemzetközileg nagy siker volt, húsz nyelven jelent meg.

 

José Saramago irodalmi Nobel-díjas portugál szerző legutóbb magyarul is megjelent kötetét az Európa Kiadó jóvoltából tarthatja kezében a magyar olvasó. Ugyan a szöveg gondozása hagy kívánni valókat maga után, mégis volt oka örömre a hazai közönségnek, hiszen az Alentejo így is két évvel az író halála után jelent meg Magyarországon 2012-ben.

Az Egy évszázad regénye nemcsak címében utal a Száz év magányra, hanem stílusában is a mágikus realizmust követi: erős a vizualitás a tájleírásokban, hatásos a paraszti munkák elbeszélésekor a tevékenységek érzéki megélésének bemutatása. Mágikus realista lesz a szöveg időélménye, amely mintegy a regényen kívül esik, s csak a háborúk, századok megjelölésekor kerül lereflektálásra a tény, hogy az idő múlik. Az idő Portugália Alentejo tartományában mintegy áll, és a genetikai ismétlődés, az életek egyformasága miatt már csak „Mellékesen jegyeznénk meg, hogy a történelem sokszor ismétli önmagát.” (107.) „A nagybirtokon olykor megtorpan az idő, egyik nap nem különbözik a másiktól, vagy csak úgy tűnik, mintha örökös jelen idő volna.” (162.) A szöveg bővelkedik mitikus, babonás varázstörténetekben, amelyek egyfelől a paraszti élet hagyományőrzésének kellékei, másfelől a stílus mágikus elemeit hordozzák.

 

„A megszólalás ereje. A versíráshoz kell egy kis elengedettség, kicsit felejtsük el hogy vers készül, és ebben az elengedettségben kell nagyon erősen a versre koncentrálni...” - kezdi Petőcz András a Gyalogbeszéd fülszövegét, és szakmailag  alapos dicséretnek, szinte laudációnak tűnő írását a következő félmondattal zárja: „nyugodt szívvel mondom, hogy Boldogh Dezső kötetének megszületése fontos pillanat lehet az újabb magyar irodalom történetében.”

 

Mit keres Kántás Balázs legújabb kötete a sínek között? Hogyan szivárog át Celan a huszonéves költő verseibe? Mennyire merészek és mennyire sablonosak a frissen közölt alkotások? – Boldogh Dezső írása

Élet, mű, köd, és – Kántás Balázs Összefutás című verseskötetéről

Lehet, hogy tisztára véletlen, de Kántás Balázs könyvének borítóján mintha egy szabályos, kissé elnyújtott dollár-jelkép bontakoznia ki az egyenesen és az S-alakú sínpár találkozásából. A hangulatos fotó természetesen az Összefutást, a létezés megannyi csomópontjának efemer időlegességét és hasonló dolgokat igyekszik megjeleníteni, mivel a könyv kevés kivétellel a szerelem avagy az egymásrautaltság verseinek gyűjteménye. Szóval, nem tudom, van-e a kép mögött valami plusz üzenet, mármint a pénz és a költészet, a párkapcsolatok és az élet realitását szimbolizáló disznófejű akárkik hatalma közötti összefüggés, de ez igazából talán nem is lényeges.

 

Háborús rózsakert

Csontig hideg van, háború, vagy inkább háború utáni állapot, leszakadó ég egy nem létező tengerparton, félig nyitott, kopott barna bőröndből fújja szét a szél a fehér lapokat. Némelyiken írás, versek, áthúzott mondatok, gyűrt üresség. Ki hagyta ott, mi történhetett vele? Nem tudni. A versek valószínűleg összefüggő ciklusokat alkothattak valamikor, nagy részük elveszett, de amit megtalálunk a bőrönd mélyén vagy a közeli homokos-sziklás fövenyen, abba érdemes belenézni. A gyanútlan szemlélő eleinte bibliai utalásokként is értelmezhetné a verscímek alá írt betűket és számokat: „Tf 40,  Hv 7 (8) (1) (14),  Mon 4…” – de az ilyen típusú kódjelzés nem ismerős egyetlen vallási könyvből sem, legfeljebb egy még kiadatlan apokrifból. A szövegek jegyzője talán apokaliptikus szövegeit, önkínzó emlékeit vetette papírra és ismeretlen szerzőket idéz? Apró utánjárással, a Cs. kr. jelzésű versekről mégis megtudhatjuk, hogy a Több fehér című kötet alcímeként is funkcionáló Császári és Királyi Rózsakert ciklus darabjaira utal, hasonlóképpen a többi felirathoz. (Monológok egy színésznőnek [Mon], Háborús versek [Hv], Több fehér [Tf]).

A versek írójának kilétét homály lengi körül. A személyesség látszólag minden elemét nélkülöző darabokból azonban lassan kirajzolódik egy alak, aki feltehetően részese volt egy igazi háborúnak, bejárta a Délvidéket, a bajor erdőket, látott halottakat heverni, üldögélt illatos bécsi kávégőzben.

 

 

 

Szepes Erika: Ördöggolyó  -  Saluton Kiadó 2005

Az Ördöggolyó, a klasszika-filológus, irodalomtörténész, ógörög-latin fordító Szepes Erika első novelláskötete, több mint tizenöt – köztük néhány, társszerzővel együtt publikált - tudományos igényességgel megírt könyv után, az első szépirodalmi próbálkozása. „Próbálkozás”? - ha valaki évtizedek óta az irodalom sűrített atmoszférájában él, belülről ismerve a literatúra nevű szakma és életelhivatás csínját-bínját, a pályatársak és eszmék dzsungelharcait, akkor vajon beszélhetünk-e külön vágányokon futó alkotói, illetve esztétai pályafutásról? Egyáltalán, létezik valami különbség az irodalom egészét tekintve, költészet és műelemzés, teremtésvágy és kritikus szellem között, ha valaki értő, mondhatni, az alkotóval vérrokon módon képes olvasni és ítélkezni? Ebben az értelemben szinte mellékes, hogy az ember tudós irodalmár, vagy „csak novellista”, esetleg alanyi költő lesz.
Szepes Erika, legújabb

 

Paládi Zsolt: Kiskapitalista kalauz és szótár   (2005 - Kairosz kiadó)

   
Paládi Zsolt első novelláskötete, a „Szakszerű Felszabadítás” után négy esztendővel egy olyan művel jelentkezett, amelynek dekoratív, kékes alapszínekben játszó fedőlapja, többek között, egy pepita cilinderes cápát ábrázol. Az éles szemű irodalmár rögtön tudja hogy itt valami metaforáról lehet szó, amennyiben a kevésbé vérszomjas, inkább sunyin mosolygó ragadozót összekapcsolja a könyv címével..

 

(Lesi Zoltán: Daphnis ketskéi 
Fiatal Írók Szövetsége,  Budapest, 2009)

Lesi Zoltán első verseskötetét olvasva egy izgalmas kísérlet alanyainak érezhetjük magunkat, mivel a szerző a szövegformálás terén olyan lírai hagyományokat idéz fel, amelyek régóta jelen vannak legújabbkori irodalmunkban, mégis képesek a meglepetés erejével hatni. A versek kivétel nélkül valahol a  tizennyolcadik századvég körüli nyelvezet álöltözetében jelennek meg, és nemcsak a szóhasználat hanem még a helyesírás is viszonylag hűen utánozza az adott korstílust.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal