Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A holt terek poétikája

Evellei Kata Álombunker című verseskötetéről

 

 

Evellei Kata a legfiatalabb magyar költőgeneráció illusztris képviselője, az ELTE bölcsészkaráról kiindult, az Apokrif folyóirat köré szerveződött nemzedék szerzője, melynek tagjai közül immár többeket a fiatal magyar irodalom ígéretes tehetségei között tartanak számon.

A szerző három fegyelmezett ciklusba rendezve adta közre első kötete verseit – érettségről tanúbizonyságot tevő, az olvasót gyakran üres, olykor egyenesen nyomasztó, holt terekbe kalauzoló költészet ez, melyben a lírai én, már ha egyáltalán még jelen van, a leggyakrabban magányosan, valamiféle eredendő hiány állapotában jelenik meg.

 

György Attila székely író Csíkszeredán született 1971-ben. Nevét a legtöbb magyar talán Az én státusom című 2001-es, heves vitákat kiváltó publicisztikai munkájáról ismeri, noha irodalmi tevékenységét már számos díjjal jutalmazták. Legutóbb, 2011-ben még a József Attila-díjat is elnyerte. Ahogy azt A boszorkányok feltámadása (2001) (“Isten óvjon mindannyiunkat a boszorkányoktól, és ne védjen minket az irántuk való szerelemtől, de szabadítson meg gonoszságuktól.) is mutatja György Attila szívesen nyúl olyan irodalmi témákhoz, melyek tartalmuknál fogva a szépirodalom és valamiféle újkori enciklopédikus tudást közvetítő kötetek között állnak.

 

A filológia visszatérése és a lezáratlan kérdés(ek) újrafelvetése
Kapcsolódó tanulmány Veres András Kosztolányi Ady-komplexuma című filológiai regényéhez

Veres András filológiai alapokon nyugvó monográfiája[1] olyan kérdést vizsgál, tesz fel és tematizál újra nagy alapossággal és körültekintéssel, mely a XX. századi magyar líratörténet egyik kulcsproblémája: nevezetesen Kosztolányi Dezső első látásra (le)egyszerű(síthető), ám annál komplexebb és tisztázatlanabb viszonyát a század másik jelentős magyar lírikusához, Ady Endréhez, mind életrajzi, mind pedig irodalomesztétikai szempontból. Miként az a monográfia részletes és megalapozott érveléséből kiderül, a két szempont egyébként nem is igazán határolható el egymástól.  

 


Miske Emő alkotása

Micsoda ötlet hogy írjak kritikát micsoda hülyeség ezt elvállalni amikor pedig már rég nem csinálok ilyesmit egy könyv egy könyvecske vagy tetszik vagy nem minek ezt ragozni különben is pont van elég feladatom mondjuk a saját könyvemmel kellene foglalkoznom mert félig sincs kész és seggbe fog rúgni az nka mert határidő van ugyebár azt hittem termékenyebb leszek de most már mindegy a hidamat csak nem verik ki az arcberendezésemből amire azt a talicska zsét ráköltöm haha

 

 

Sajó László: hal.doc

 

„baromira nem érdekel, mit gondol az olvasó”

 

 

Sajó László nem tagja semmiféle irodalmi csoportnak, iránynak, szerényen vagy tudatosan az irodalmi élet perifériáján él, művészete „nem illeszkedik szilárdan a nyilvános fórumokon méltányolt értékrendbe”(Báthori Csaba). Szókimondása, blaszfemikus hangja egyes kritikusok szerint bátorság („a mi Charles Bukowskink” – Györe Balázs), mások szerint néhol ízléstelenség, merénylet az olvasó ellen („A fekete elkeseredettség, a vaskos csalódás, a halál fullánkja sem lehet – úgy értem, itt, a művészetben – olyan kegyetlen, hogy az ízléstelenséget elfogadtassa az olvasóval.” – Várady Szabolcs). [...]

 

Szakács Eszter: Álombeszéd

„ Mintha köröttem mindennek
A képzeletem lenne a történése”
(Tőzsér Árpád)

Álombeszéd – ez Szakács Eszter negyedik verseskötetének címe az 1993-as Halak kertje, a ’95-ös Süllyedő Atlantiszom és az 1999-es Másik hely, másik idő című kötetek után. Az előző könyvek verseihez hasonlóan az újabbakra is jellemző a „rejtőző személyesség”, hisz a kötet legtöbb darabjában az önábrázolás közvetett, egyes szám harmadik személyű, s ritkább az első, illetve második személyű (önmegszólító) beszédmód. A költői élményvilág most is a szubjektumon belül marad. Önmaga fájó hiányaiból épül, gyökere, háttere azonban jóval profánabb, mítosztalanabb, mint az előző köteteké. A kötet most abból a szempontból válik érdekessé, hogy olvasói tanúi lehetnek annak, miként teremtődik a költészet, hogy íródnak át a közvetlen környezet képei egy másik, vágybéli tájba, hogy aztán a kettő közti távolság különös, lebegésszerű világot hozzon létre, mely egyszerre van is, meg nincs is, miként az álom.

 

„Már nem akarok közölni magamról semmit, csak keresni azt, amit én se tudok.”
(interjúrészlet)

      Zalán Tibornak két új verseskötete jelent meg viszonylag gyors egymásutánban. A 2011-es Szétgondolt jelen három régebbi ciklusát, könyvét tartalmazza: a kötetnyitó Kopszohiladészi elégiákat az 1996-os Fénykorlátozásokból, a kötetzáró címadó Szétgondolt jelent az 1995-ös kétnyelvű – magyar–angol – aversionból emelte át a költő. A Dünnyögés, félhangokra című középső ciklust 2006-ban önálló kötetként adták ki, csakúgy, mint a 2012. évi Fáradt kadenciákat. Mindegyik ciklusra, kötetre a zárt formák, az intertextuális utalások gazdag játéka és egy olyan ontológiai irányultság jellemző, amely elvont általánosság helyett személyes magánmitológiát teremt. Zalán a szubjektumon túlmutató vallomásos líra hagyományos elemeit az avantgárd formaújító gesztusaival állítja paradox összefüggésekbe. A József Attila-i „világhiány” érzését tematizáló két kötet a „száraz” férfikorba lépő lírai alany tragikus hangoltságú monodrámájaként, tudatfolyam-monológjaként is felfogható, az én–határok elmozdításával pedig az ön- és sorsértelmezés kísérletének alakzatává válik. Az illusztrációmentes Szétgondolt jelen szövegeinek groteszk–szürrealisztikus képisége külső irányítás nélkül teremt tágas értelmezői horizontot, a Fáradt kadenciákban Kovács Péter grafikái felerősítik a megrendítő erővel ábrázolt testi–lelki szenvedés gyötrelmes valóságát.

 

      1998-ban két verseskötet is napvilágot látott Varga Imrétől. A nap és a hold közt a rét, valamint a Tereptárgyak, jósjelek. A két kötet egységben láttatására bizonyos tematikai-motivikus elemek azonossága és ismétlődése bátorított fel.

I. Az Abszolútum igézetében – a “philosophia perennis” költője
“A változó és mozdulatlan: egy.”
(Partok)

 

     (A költészet mint bábeli könyvtár) A vers ablakán kihajolva kötet címe Tőzsér egész költészetének szimbolikus összefoglalása, hiszen egyszerre foglalja magába kint és bent, ent és lent világát, s veti fel múlt és jelen, látszat és valóság, élet és irodalom problémáját: „S ahogy a tekintet ki-kirepes: / a vers ablakán kihajolva / fölnyujtózkodsz egy égi sorba, / kikattan halkan a földi retesz.” (Sebastinus mondja) „Áll sötétlő sziklák közt lesben: / istennőkre vár, mióta lehel, / mindig a voltban, s délibáb-leszben, / mennyég és föld között, se alá, se fel.”(Parisz) A között sajátos világa ez, melyben „csak lebegés van, / és nincsen hová.” Ám e tér nem csupán a világból kiszakított, az istenektől távol került modern ember kényszerű pozíciója, hanem tudatosan vállalt filozófiai perspektíva is: „Képes vagy látkörödet, a szubjektum ívét / túlról is nézni, / a nadírodat fentről látni? / El tudja gondolni a nyelvünk az ént?” (A hütteldorfi kertész) Vers és valóság világa hol eggyé fonódik, hol élesen szétválik, hol egymással felcserélhető.

 

„A délután pezsgett a poros utcán,
mint az aranybor 
s egyszerre este lett.
És úgy megváltozott az utca akkor,
savanyú holdfény lett a sugarakból,
A tűzborból ecet.” 
( Kosztolányi Dezső )

      A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány támogatásával megjelentetett karcsú kötet Méhes Károly 1996 és 2000 között született verseinek válogatását tartalmazza. A legfőbb kötetalakító motívumnak – csakúgy, mint Méhes eddigi lírájában és prózájában – az emlékezés, s az ehhez társuló egyéni élettörténetre tekintő önvizsgálat tűnik, melynek során érdekes módon játszódik egymásba múlt és jelen. Emlékezés a gyermekkorra, ifjúságra, apró pillanatokra, utazásokra, melyek hol életképekként, mozaikszerűen villannak fel mindenféle reflexió nélkül, hol egy új nézőpontból, más megvilágításba helyezve „csúsznak el”, kerülnek különös átfedésbe egymással, hol pedig nagyobb távlatot nyernek egy önmagát kereső, önmagára reflektáló alkotói attitűdöt tükrözve.

 

Nincs két világ

     A költő Nem hittem volna című kötetének versei “jelentéktelen” dolgokat, a hétköznapok apró tényeit, emberi gesztusait, a lélek belső rezdüléseit, hangulathullámzásait mutatják be (Tél, Nemalvás, Rosszkedv, Tejespohár, Találkozás). E költészet alapállása az egzisztenciál-hermeneutika felismerése, mely szerint “nincs két világ, egy, amelyben nap nap után élünk és egy másik, amely az előbbi megítélésének lehetőségét alkotó értékvilág lenne, s amely felé mintegy törekednünk kell”. Tehát “nem vagyunk két világ polgárai, az egyikben mindennap cselekvőn, a másikban a jó, az igaz, a szép iránti szemlélődő odaadásban” (Bacsó Béla). A költői magatartás fő vonása a fölényes felülemelkedés helyett mindvégig a figyelmes jelenlét, ítélkezés és minősítés helyett a versbeszélő csupán a körülöttünk levő világ és önmaga regisztrálására törekszik.

 

" mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak. "

( Nemes Nagy Ágnes ) 

      Lázár Júla Az ismeretlen című verseskötetének mind az öt ciklusa lírai hangoltságú próza formájú emlékezésekkel indít, melyeknek alapja gyermekkori élmény, egy esetben pedig a szájhagyomány útján őrződő megrendítő családi történet. Az emlékekhez társuló tematikus rendbe szedett versek egy olyan útját kereső-járó költő önreflexiói, aki tizenhárom évi hallgatás után ( első és egyetlen verseskötete, az Ujjnyomok 1988-ban jelent meg ) a műfordítások mellett fontosnak tartja a saját hangon való megszólalást, s ehhez többnyire a szonettforma szabadon alakított változatait használja fel. A kötet másik szembetűnő jellegzetessége a dialógus mint kompozíciós versszervező elem ( párbeszéd a halott apával, a szeretővel, a fiúval, a kortársakkal és önmagával), melynek tétje -- a lírai "fejlődéstörténetet" tekintve -- nem kevesebb, mint a saját szóban való megkapaszkodás, otthonteremtés és magára találás:

 

„Nem vezetlek ismerős tájakra, ígérem. Nem vezetlek idegen tájakra sem. A fogva tartott anyag legendája a formálódó vágy, a formálódó felejtés és a vágyból és felejtésből formálódó örvény három ciklusán át idegenné teszi benned, amit ismersz és ismerőssé kavarja azt, amihez nincs közöd” – szól a 2001-es Napfoltok című kötet bemutatkozó fülszövege. A 2011-ben megjelent legújabb kötet, a Választóvíz szintén ilyen ismerős-idegen tájakra vezeti olvasóját, amelyek egyszerre hétköznapiak, mitologikusak és egyetemesek is, miként e világokat átfogó tekintet is személyes és univerzális, időbeli távlatokat átfogó és nagyon mai is egyben. Jól tükrözi ezt a borító fémszerkezetű hídrészletének fény–árny kettősében megjelenő fotója, melynek a látványt és az életérzést tekintve inverz változata lehetne a kötetben szereplő mitikus áthallásokat hordozó Ezüsthíd, amely a maga átváltozó szimbolikájában már a vers felütésében az életút és az egyetemes létezés jelképévé is válik: 

 

      Hárs Ernő új kötete főként az 1993–1997-es évekből válogatott saját verseket, illetve műfordításokat tartalmaz, színes palettát nyújtva Tassótól Goethén, Rilkén és Garcia Lorcán át a ma is élő Touré guineai költőig. A költő eddigi művészetét nyomon követve észrevehettük, hogy alkatánál fogva eredendően jellemző rá az örök búcsúzó magatartása: “Régen megszoktam, hogy mindent úgy nézzek, mintha utoljára látnám...” – írta 1971-ben, a Római ősz című esszéjében. Jelen kötetének alcíme (Versek és műfordítások innentől odaátig) és a cikluscímek (Feltámadásra várva, Őszi hegycsúcsok között, Zarándokút, illetve az Űrrepülés című párbeszédes mű) és a válogatott műfordítások tematikája is ezt jelzi.

 

" Nem te, majd a dolgok érkeznek meg benned." 
( Mészöly Miklós )

      Dobozi Eszter verseit hiába keresnénk az elmúlt években megjelent Szép versek kiadványaiban, pedig a klasszikus értelemben vett szép versek az övéi, melyek formai mívességükön, kompozíciós fegyelmükön túl sugárzóan plasztikus képiségükkel, zenei ihletettségükkel s kulturális örökségeink, mítoszhagyományaink megidézéseivel ajándékozzák meg az olvasót.

 

"A nap lemenőben volt...A hullámok 
a parthoz 
közeledve elvesztették ragyogásukat, 
és hosszan 
tartó, tompa ütődéssel zuhantak a 
partra, mintha 
egy kőfal dőlt volna le, szürke 
kövekből rakott fal,
 melyen egyetlen fénysugár sem 
hatolhatott át."
                       (Virginia Woolf )

         Beney Zsuzsa Két parton című kötetének létfilozófiai mélységeket faggató költészete akár régi hagyományok folytatásaként is értelmezhető, hisz sohasem volt idegen a magyar lírától a kezdet és vég, a létezés és megsemmisülés rejtelmeit kutató ontológiai szemlélet.

 

“Rádgördül az idő. Betemet.
S nem lesz szó, amely hírt ad
rólad, aki égtél s elégtél.”

      Nehéz felelni arra a sokszor feltett – ámde megválaszolatlanul maradó – izgalmas kérdésre, hogy létezik-e női költészet. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a magyar költészet női ága (hajtása) alapvetően elégikus-tragikus világlátású. Bölcselkedés és moralizálás helyett inkább vonása az egzisztenciális beállítódás, mely kész arra, hogy a legapróbb hétköznapi élményt is létélménnyé varázsolja. Egyszerre terjeszkedik felfelé és lefelé, hisz egyaránt jellemzője a kozmosz végtelenségének misztikus megtapasztalása és az anyagba szállás ősi, mitikus élménye (terra mater – a föld mint női princípium). A köztudatban élő női csevegő hajlammal ellentétben előnyben részesíti a szigorú, zárt formát, így sokszor a vers feszültsége éppen e határokat nem ismerő szenzitív nyitottság és a mértéktartó, fegyelmezett forma kontrasztjában rejlik.

 

"Amikor a gyermek gyermek volt, karját lóbálva ment, patak helyett bőgő, nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert" - kezdődik Wenders filmje, a Berlin felett az ég, ezekkel a szavakkal, tovább is van, de ma reggel megállítjuk a filmet, és egy könyvet veszünk elő, Hegyi Botos Attila első verseskötetét. A címe: Rögnyi ég, és így kezdődik:
"Egyetlen sújtás volt,
Egyetlen főhajtás.
Ne nézzetek így!
Én is örvendeni jöttem."

 

Vörös István prózájában is felfedezhetjük a szakrális kísérleteket. A többesszám akár direkt is lehet, hiszen az egységes szakralitástól régen elszakadtunk, valamifajta lego, atomszerű próbálkozásokról beszélhetünk, szigetekről. A „Keresztelés özönvízzel” című regény a Noran Könyvesház kiadónál látott napvilágot. A szerző itt nem is „kertel”a szertartásossággal. Az alap kiinduló pont az Egyházzal, illetve azon belüli lelki helyzetével elégedetlen, meghasonlott fiatalember, pap kiugrása a „szervezetből”, a szakralitásból. Pontosan ezt vizsgálja a könyv, hogy a kézhez kapott, illetve porosnak tűnő, kevésbé életszerű szertartásosság helyett található-e valami személyesebb, kielégítőbb „mód”, és hogy egyáltalán kell-e ezt keresni.

 

Rögtön megállhatunk a címnél. Mi ez? Varázsszó? Pszichiátriai részleg? Szövőüzemi kifejezés?

Megkapjuk a helyes választ, feloldódik a rejtvényt, ha utána nézünk a valódi jelentésnek egy szótárban.(Szövegimádat) Vagy épp a szerző nyilatkozataira figyelünk az interneten, kocsmában. Mindenfajta értelmezés belefér ebbe a szóba, és a szerző szándéka pont ez volt.

Nem véletlen a könyv címlapján a mágikus kör ...varázsszó. Ezzel a mágiával többször is találkozunk, képversek szelik át a szövegtestet. Szó szerint felhasítják azt. Igyekeznek valami beszéden túlit megragadni, de valahogy mégis ironikus, nem ezoterikus módon. Mintha behozná a középkort, (csók képvers) összekeverné az idő síkokat. (Lásd. Szindbád ciklus, szoció versek)

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal