Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Simon Adri: Fényképzavar

 

 

Hartay Csaba verseitől nem érzem magam sem okosabbnak, sem fiatalabbnak, sem jobb embernek, pedig legalább egyik járna nekem egy jó könyvtől. A Fényképavartól jócskán zavarba jövök: hol megilletődöm egy sikerültebb költői kép olvastán, hol értetlenül vonogatom a vállam, hol pedig a fejem búbjára szalad a szemöldököm egy-egy túlzástól. Egy hete próbálom emészteni a művet, sikertelenül, és macska-egér játékot űz bennem egymással a műélvezet és a kétely.

A megszólaló többnyire hiányos és tőmondatokból építkezik, ami lehetne stilisztikai fogás, de ez a költői koncepció itt kusza, tematikusan is hézagos, nemcsak mondatszerkezetileg. A versek között gyakran nem érzékelem a lélektani határt: ha elfogy az oldal, sokszor azt hiszem, vége a költeménynek, de kiderül, nem: folytatódik teljesen indokolatlanul.

Ilyen például Az égi abrosz alatt című vers, mely az alábbi sorokkal az első oldal végén szépen és erősen befejeződhetne: „Mindvégig ugyanez az idő volt, nem tehettem róla. / De most meghajlok. De most hibáztam.” De fontos megjegyezni, nem állítom, hogy a vers rossz csak azért, mert még két sikerültebb strófával folytatódik. Csak éppen én abbahagynám itt. Vagy ugyanez a helyzet A házak kikötőkkel cíművel: „Szekrénybőlbukik ki a ruhabála. Szétomlik. / Ingek, kalapok és zoknigurigák. Eldugott, lejárt pénz.” Szép lezárás lenne, de még folytatódik négy, szerintem önismétlő, az eddigiekhez képest újdonságot nem hozó sorral: „Az utca, mint egy rég kiszáradt folyó medre. / Már hajnalodik, de még égnek a gyertyák odabent. / Ezek a házak kikötők. Épp most hal meg valaki. / Már nem csörög a lánc. Megszakad.”

Egymásba folynak a gondolatok, a szürreális víziók, mintha egyetlen hosszú vers lenne az egész kötet, ötletszerű tagolással. Az a benyomásom, hogy mindez költészet, ugyanakkor a címmel ellátott szövegfoszlányok nem versek.

Szerzőnknek ez a hetedik verseskötete. Nem kaptam kedvet a korábbiak tanulmányozásához. Viszont arról értesültem, hogy két regénye szintén megjelent. Ezeket érdeklődéssel venném kézbe, mivel Hartay elég ötletgazdag prózaírónak látszik a Fényképavar alapján. A versíráshoz azonban formaérzék is szükséges. Ha pedig szabadverset írunk, az nem jelenti azt, hogy a szavak nem érnek ki a sor végéig, tetszőleges helyen félbeszakítjuk a szövegfolyamot, és új sort vagy új verset kezdünk. Azt is strukturálja a gondolatritmus, illetve annak a sugallata, hogy valami elkezdődik, aztán véget ér, és az eredmény egységes. Ezeket azonban nem találom a könyvben.

Hartay Csaba nyomasztóan, kórházi emlékeket idézően, baljósan, szorongató regiszterekben szólal meg több helyütt: „Egyedül kell bevenned a gyógyszert. Gyerünk, nyeld le, és mondd, melyik a kedvenc halad. […] Ahol még nem fulladt meg senki, ott vermel a kedvenc halad(Kedvenc hal). Így vagyunk a nyári halállal is. Miénk. / Meghirdetve, de nem kell senkinek. / Végül becipeljük, felpróbáljuk(Égi igazolvány). Néhol József Attila- és Pilinszky-allúziókkal játszik: „Lerombolt napszakok. Fiatal árnyékhullák. / Réztányért tartok kezemben, benne a hold ütése. / Lehunyja sok szemét a figyelő partszakasz(Éji kikérdezés); az előbb említett urak munkásságában kicsit is tájékozott olvasónak önkéntelenül a leromboló és megörökítő júniusi délután, a hold mint egyetlen óriás ütés, valamint az Altató sorai szöknek elméjébe, és ezek a könyv még sikerültebb epizódjai.

Másutt viszont valódi költészetet sejtető, lágy verssorok bukkannak elő a könyvben: „Csak az induljon útnak, / akinek távozó rokona a téli alkony. […] Csak az induljon útnak, / akit megszólít a néma lék(Az induljon útnak);Hold karcolja a frissen hullott havat. A teraszon üres pohár. Nyeletnyi némaság(Az égi abrosz alatt);Az egyetlen láng és a felderengő arc. / A homlok. A falak homlokok. Magas idő(A házak kikötők).

Szintén jól sikerült sorok még a Kagyló, hal, só ciklusból: „A lényeget átalusszuk, üres ágy marad az álmok apálya után. Mederben botorkálás. Ecsetet akarok mártani száradó iszapba(Amikor nem szerepel), vagy a már említett kötetkezdő vers, a Kedvenc hal néhány sora is kimunkált: „Egyedül kell elfelejtened mindenkit. / Az éji víz sűrű, mint a kávé. Élénk áramlatú”; „Mutasd az autónak, hová tolasson, hol merüljön. / Ahol még nem fulladt meg senki, ott parkoljon évekig”.Van itt, kérem, megemeltség, táguló poétikai tér, metafora meg vurstli körhintával, csak éppen a meglelésükhöz méter mélyen kell a sorok közé ásnom magam, nem virítanak minden oldalon.

Ma lenne egynapos a reggel, ha nem ébredne – olvashatjuk a Narancshúsban. Én ezt tényleg nem értem. Persze, vannak költői sorok, melyeket ugyancsak nem tudunk interpretálni, de szeretünk, mert legalább jól hangzanak, mint mondjuk Parti Nagy Rókatárgy alkonyatkor című verse. De ez az egynapos-dolog sehogy sem veszi ki magát különösebben jól.

Jellemző a kötetben a mondatok és szintagmák töredezettsége, indokolatlan szétdarabolása: „Leengedték vizét. A kagylók. Ilyenkor látszanak.(Kopoltyún túl);Mint a napszemüveg. / Ami nem szünteti meg a napot. / Vagy az árnyék. / Ami magába fojtja. (Kontúrvesztett); A folyosón sincs folyás. Jég feszíti.(Fagyház), továbbá:„Ott fent, magasan. Mégis közel. Nem venni. Adni a levegőt.(Égmás), Szinte fázom. Mondtad még idén.(Önfény). Tisztában vagyok azzal, hogy a fragmentálós technika különösen fojtott, mélyvilági, depressziós hangulatot kölcsönözhet egy versnek, de Hartay Csaba túlzásba viszi a nyelvi hentelést. „Lásd, amit mi félünk” – olvashatjuk nála. Értem, hogy ragozhatjuk tárgyasan a félni igét, félhetjük az Istent, ez szép, archaizáló megoldás is lehetne, ha az adott szövegösszefüggésben nem lenne inkább maníros és kontextusidegen. „Utoljára bekapott, retúrvesztett lélegzetgombostűre szúrt halálfejes pillangó legyek, ha ezt értem. A szerző érti vajon, amit ír, el tudná magyarázni, milyen a bekapott, retúrvesztett lélegzet? Mármint hirtelen levegőt veszek, mely aztán örökre bennszakad? Ez a megfogalmazás nem költői, hanem egyszerűen csak zavaros.

A szöveggondozás hiányára is érdemes kitérnünk. Előfordulnak helyesírási, központozási hibák, és mindez nem szép, nem elegáns, lehúzza a szöveget. „Feloltják a parton a lámpát”: a lámpát meggyújtani szokás vagy felkapcsolni. „Zseblámpa az avarban. Fényt nyelnek.” Itt érdemes lenne egyeztetni az alanyt az állítmánnyal, vagy ha nem a zseblámpa nyeli a fényt, érdemes lenne a tudomásunkra hozni, hogy akkor mégis mik/kik. „És a fényed, már alábukó, ívfény.” Itt mindkét vesszőt szélnek ereszthetnénk a mondatból.

Gyakoriak az igéből képzett melléknévi megoldások: „Az idő ott küllőre szúrt”, holott magyarosabban hangoznék: az időt küllőkre szúrták. „Mégis van íze ezeknek az utazásoknak.” Tessék? Kérhetném, hogy egyeztessük a birtokviszony mutató névmással elválasztott komponenseit? A Wikipedia oldala arról árulkodik, hogy szerzőnk korrektori képesítést szerzett, ehhez képest bántó nyelvhelyességi anomáliákkal találkozni itt-ott.

Egy szó mint száz, a Fényképavar nem hagyott bennem mély nyomokat, nem hiszem, hogy mindennapos olvasmányommá válik a Hartay-költészet, bár elképzelhetőnek tartom, hogy prózaszövegei elnyernék a tetszésem. Egyszer majd kipróbálom.

Hartay Csaba: Fényképavar, Kalligram, 2016.

 

(Irodalmi Jelen 2016. október 26.)

  
  
 

Simon Adri (1974) költő, a Veranda Művészeti Csoportalapító tagja.

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.