Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántás Balázs: Az egymásba átfolyó emlékek versnaptára − Értékelés Géher István Esztendők éve című verseskötetről

 

 
 

Az egymásba átfolyó emlékek versnaptára

Értékelés Géher István Esztendők éve című verseskötetről

 
 

Géher István Esztendők éve című karcsú verseskötete folytatja az „Új Folyam” kötet által kijelölt költői pályaívet, ám egyúttal jelentősen el is tér attól. Ötvenkét számozott verset, ötvenkét kétszer nyolc soros, ottava rima strófaképletben írott költeményt tartalmaz, amelyek az év ötvenkét (egész) hetének számaira utalnak, az „Új Folyam” az évszakok tematikája szerint ciklusokra tagolódó, egy szimbolikus évet kiadva, magukat lírai naptárként olvastatva. Hasonlóan az Anakreóni dalok kötet epigrammáihoz, ahol azon felül, hogy egy adott antik görög lírikust használ alteregóként a költő, itt sincsenek jelen a versekben vendégszövegek, és nem követi a főszöveget az intertextuális utalásrendszer megfejtését kínáló filológiai jegyzetapparátus sem. Már-már szélsőségesen vallomásos, a biografizmusig lecsupaszított alanyi költészet ez a javából, ahol a költői beszélőt az egyszerűség kedvéért nagyobbrészt nyugodtan tekintheti az olvasó azonosnak a szerzővel, Géher Istvánnal, a költő-irodalomtörténész-műfordítóval, és persze elsősorban az emberrel.      

    A kötet verseinek alaptematikája nem más, mint a beszélő személyes emlékeinek felidézése. A nyitó és a záró versek keretet alkotnak, és a bennük szereplő, az elején még fiatal, a végén pedig már öregként megjelenő emberpár kavargó emlékei töltik ki a közöttük elhelyezkedő ötven, páros ottava rimában írott költemény szövegét:

 

1

 
 

kik ezek az újévi sziklamászók?

ha ők azok. /vagy az még egy korábbi

kép? másokkal, fel – ugyanoda, látni

a ködmozgásban a szelet./ homályos

helyzet: jövőbe tarolt, téli tájban

négyen mennek. honnan hová lehet,

szél ellen is? huszonkét évesek

múltak, taposnak át a makulátlan,

 

reggeli havon, messzire. /tovább van

még a házasság, a válás, a külföld –

a két-két gyerek, az itt-ott kigürcölt

boldogság…/ most múlik múltjuk: vidáman

postáznak levlapot a majd-halottnak,

akitől emberséget tanulhattak,

bár gazember volt. besüpped a hó

alattuk. hol a megmásznivaló?

 

Így szól a kötet bevezető verse, ahol megkezdődik a szimbolikus év, a kezdetben még fiatal pár közös élete. S bár a versnaptár kezdő- és végpontja, a fiatalság és az öregség nyilván kronológiai sorrendben követik egymást, a közöttük elhelyezkedő szövegtérben megverselt emlékek időrendje korántsem mindig tiszta. A beszélő emlékei, az egyes biográfiai események át-átfolynak egymásba, majd kaleidoszkópszerűen újra egymás mellé rendeződnek.    

    A nem mindig egyértelmű kronológiai sorrend ellenére azonban teljesen tisztán és érthetően tudósítanak a versek az egyes bennük megidézett biográfiai eseményekről, melyekbe számtalan alkalommal szóltak bele a magyar történelem viharai úgy, hogy az egyén a lehető legcsekélyebb módon sem volt ura a saját sorsának. A tizennegyedik vers például a beszélővel a burkolt költői utalások szerint azonosnak tekintendő Géher István első unokája megszületésének emlékét idézi meg, és azt a szorongással, aggodalommal szükségszerűen vegyes boldogságot, melyet akkor érzett:

 

14

 
 

szerda este az ajtómra kiírtam,

tíz éve múlt, kinyíló áprilisban:

„nagyapai elfoglaltság miatt

a műfordítás óra elmarad”.

és elindultam hídon-hegyen át

megtekinteni azt az unokát,

akinek tárgytalan tekintetét

az üveg mögülről vehettem épp

 

magam is, hogy néz, ki az ott

/már hárman vannak – és én hol vagyok?/

a nagyszülői térben, ahol a

használati tárgy: mitológia…

másnak mesélek. bár nem hasznosabb,

tartom naponta az óráimat

zárt ajtó mögött. mert éveimet

nem rájuk fordítom: csak nézhetek.

 

Itt, miként a kötet számos versében, elsősorban a magánélet, a magánemberi lét, a család emlékeinek felidézése és rendszerezése dominál, apró összeütközésben a beszélő szakmai, tanári-irodalmári életével, azonban a kötet számos szöveghelyen túllép az életrajz egyes eseményei puszta költői elbeszélésének keretein, és kitér azokra az igencsak súlyos törésekre, melyeket a XX. századi magyar történelem bizonyos eseményei okoztak az életrajzban. A huszonhetes számot viselő vers a kötet közepén példának okáért azt beszéli el, miként nyilvánították a költőt családjával együtt minden ok nélkül osztályidegennek a kommunista diktatúra első évtizedeiben, és miként tudott végül is bekerülni az egyetemre számára kényelmetlen és igencsak visszás módon, úgymond pártvonalon, ahogyan az a korban szokás volt:

 

27

 
 

tudtam persze, hogy „osztályidegen”

vagyok, de azt hittem, ha megnyerem

a versenyt, felvesznek, mert ez a törvény –

pedig törvényszerű volt, ami történet

egy júliusi koradélután

a konyhaszobában ott sírt anyám

/strandról jöttem, a szemem tele volt,

még fénylett benne a múlt esti hold/

 

a levél fölött: hogy minden hiába

„helyhiány miatt”… de volt egy komája

a tisztnek, aki matematikát

tanult tőlem, s vele búcsúba járt.

„ha nem veszik fel ezt a gyereket,

nem lesz több búcsú, komám.” és betett

az egyetemre. helyemen vagyok –

napom helyén lemenő hold ragyog.

 

A megnyilatkozó lírai szubjektum e versben meglehetősen ellentmondásos hangulatban eleveníti fel azon igazságtalanságokat, amelyeket el kellett szenvednie a politikai rendszer(ek)től. Habár meglehetősen felemás módon bejutott az egyetemre, ahol azután oktatói státuszt is kapott – látszólag a „helyén van”, írja a jelen perspektívájából, mégis ott motoszkál benne a kétely, vajon jól volt-e, jól van-e mindez így, a vers utolsó sora pedig utal az egész élethelyzet visszás voltára. Ahol a napnak kellene ragyognia, ott csak a hold világít valamicskét, az is épp lemenő félben van. Nem állunk tehát messze az élet horizontjának elsötétedésétől, mely mind a lírai beszélő kedélye horizontjának folyamatos sötétségét, mind pedig az életkor előrehaladtával a fizikai hanyatlást, az elmúlás közelségének egzisztenciális szorongását is jelentheti. A múlt visszásságairól felidézett, borús hangulatot idéző emlékek és a jövőre vetített, közelinek érzett halál gondolata egyszerre vannak jelen a költeményben, még súlyosabbá és komorabbá téve az emlékezés amúgy sem felhőtlen folyamatát…  

A negyvenes számot viselő vers a kötet vége felé ugyancsak nagy ugrást tesz az időben, s megint a megnyilatkozó lírai szubjektum ifjúkorára emlékezik vissza. A magánélet és a történelem viharai azonban a kötet számos költeményének tanúsága szerint egymástól elválaszthatatlanok, az ember pedig szükségszerűen a történelembe vettetve éli hányatott életét, a történelmi események emlékei pedig súlyos üledékként rakódnak a magánélet emlékezetére. Géher költői beszélő talán létezése egyik legnagyobb tragédiájaként azt éli meg, hogy mindig úgy kell éreznie, szinte sosem ura a saját sorsának – az ember sorsa felett mindig tőle szinte teljesen független, külső tényezők, történelmi folyamatok, politikai döntéshozók diszponálnak, ő pedig talán hiába is úszik az árral szemben, valami úgyis magával sodorja. A negyvenes szonettben egészen konkréten az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei elevenednek meg, abból a perspektívából, amelyből az akkor még fiatal lírai beszélő és családja látta és átélte a történéseket:   

 

40

 
 

mire emlékszel abból az időből?

/maradj még ott!/ az októberi nap

süti a teret, a házat, belülről

valaki kijő, a kapu alatt

céloz a nemzetőr, amíg előjön

lefogva egy véresarcú alak –

nincs rá fogalmad: nincs misztérium.

az igazságügyminisztérium

 

előtt állok apáddal megbeszélni

más táblabírákkal a történelmi

igazságtételt: sem leszámolás,

sem átmentés. „ez már változás?”

tíz éve vártad. „várjunk egy hetet.”

tankok jöttek… és vendégbor helyett

/emlékszel?/ kinyitotta azt az üveget

unottan, amit ünnepelni félretett.

 

Az 1956-os forradalom idején az emberek nagy történelmi változást, a totalitárius szovjet rendszer megdöntését és a demokrácia idejének elérkezését várták a hirtelen, szinte a semmiből támadt eseményektől, és a vers tanúsága szerint a légkört legalább annyira áthatotta a remény, mint a felkelés leverésétől és a még keményebb diktatúra kialakulásától való félelem. Tudjuk azonban, természetesen nem csupán Géher István, a költő és magánember kötetének vers-emlékeiből, hogy a nagy változásba vetett hit szinte teljesen hamis volt, utána harmincöt évnyi puha és folyamatosan puhuló, de mégiscsak diktatúra következett, és igazából még az 1990-es, úgynevezett rendszerváltáskor sem történt meg az oly sokak által vágyott polgári-demokratikus átalakulás, csak nagyon felemás, töredékes módon. Ez a tapasztalat egyébként kimondva-kimondatlanul az Esztendők éve verseiben is végig ott lappang szövegről szövegre, és ahogyan az ötvenkét verset sorra olvasva haladunk előre a kötetben, a beszélő hangja pedig egyre rezignáltabb, egyre beletörődőbb lesz – talán nem csupán a hajlott életkorból fakadó halálfélelem és bizonyos felidézett magántermészetű emlékek szomorú volta miatt. A beszélővel a történelem bánt el elsősorban, és a szakmai és magánélet egyes eseményei, visszásságai is ennek lenyomataként olvashatók.     

A kötet utolsó, ötvenkettedik szonettjével a versbeszéd önmagába tér vissza, az első és az utolsó ötven köztes, emlékfelidéző verset keretbe foglaló emberpár alakja újra megjelenik, itt azonban már öreg emberek, akik szinte már-már csak kísértenek a földi létben – az elmúláshoz talán már közelebb érzik magukat, mint az élethez, az emlékek, a nagyrészt közösen eltöltött élet emlékei azonban még itt tartják őket:

 

52

 
 

kik ezek, akik itt kísértenek?

mintha álmodná őket valaki

egy szállodaszobában: a gyerek

apját-anyját öleli, temeti

tengeren túli földbe, nászmenet

vonul lyukas zászlóval, hajnali

égen nyugszik a nap, esik a hó

harangvirágra, forgat a folyó

 

egy csónakot, öreg szerelmesek

úsznak az árral… kimeríteni

az esztendőbe öntött éveket

hogy is lehetne, mindig valami

/halotti visszhang hullámok felett/

közbeszól, a torkukat eltömi

a mindennapi csend – vagy az a jó,

hogy maradt bennünk mondanivaló?


Miként a vers utolsó sora fogalmaz, még maradt bennük mondanivaló egymás és a világ számára, ez pedig mindenképpen képes erőt adni az ötven emlékező versben az időrendet összekeverő szilánkokban megidézett emlékekből összeálló, hányattatott élet után és ellenére is. Az elmúlástól való, a szövegekben mindig ott lebegő, kötetről kötetre visszatérő ősi félelem mellett nem hiányzik e kötet verseiből a mindennel szembeni élni akarás, a küzdés vágya sem, mely még a halál látszólagos közelségében is nagy életerőt kölcsönöz e költészet beszélőjének.   

Géher István Esztendők éve című verseskötete ötvenkét páros ottava rima formában írott versbe sürítve beszéli el töredékesen egy sok igazságtalan hányattatást megélt irodalmár-értelmiségi élet- és családtörténetét, melyben a humanista, polgári éthoszt valló tudós-tanár-költő és magánember emlékezetfoszlányai folyamatos feszültségben és kölcsönhatásban vannak a XX. század magyar történelmének nagy viharaival is. A beszélő szubjektum folyamatosan a történelem eseményeinek áradatában úszik az őt körülvevő mikrokörnyezettel, feleséggel, családdal, barátokkal, pályatársakkal együtt, és bár számos alkalommal alámerülni látszik, mindig, minden igazságtalanság és trauma ellenére a felszínen marad. A pozitív és negatív élettapasztalatok fragmentált versbe öntése közepette itt is tapinthatón jelenik meg a beszélő kiszámítható és nyugodt, kényelmes és adott esetben akár kisszerű polgári értelmiségi lét iránti vágya, mely bár későn, de tulajdonképpen úgy látszik, végül is megadatott neki. A géheri költészet kései, letisztultan őszinte, vallomásos-önéletrajzi megnyilvánulási formája ez, melyben a beszélő nem bújik magyar- vagy világirodalmi alteregók, Catullus, Hamlet vagy Anakreón maszkja mögé, miként tette azt számos helyen a korábbi kötetekben, hanem kész mindenfajta lírai álarc és vendégszöveg nélkül már-már félelmetes módon önmaga lenni és a saját maga nevében beszélni. Pusztán beszámol arról, amit átélt, de nem ítélkezik senki és semmi fölött, az ítélethozatalt pedig e helyenként szélsőségekbe csapó lírai kitárulkozás közepette a legnagyobb szerénységgel és alázattal a mindenkori olvasóra bízza…   

 
  
  
 

Kántás Balázs (1987) költő, műfordító, irodalomkritikus

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.