Videó

Százados Ábel kapta a legígéretesebb fiatal filmes díját Cannes-ban
Az M2 Petőfi TV videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Boldogh Dezső: Szeplőtlen fogalmazás (Filip Tamás: Album)

 

Nem lehetett könnyű Filip Tamás eddigi életművéből válogatást készíteni, és nem is elsősorban az anyag bősége miatt, hanem mert a Filip-versekre jellemző kidolgozottság, az egységesen magas színvonal mindegyik kötetére nagymértékben jellemző. Felmerülhet a kérdés, hogy ha az Album az eddigi termés kb. hatvan százaléka, akkor a maradék negyvenből készült összeállítás hasonló minőséget hordozna-e? Véleményem szerint megközelítőleg igen, de ez a feltételezés nem csökkenti a mostani kiadvány jelentőségét. Filip Tamás főként szakmai körökben (talán nincs is igazán más kör) elismert költőnek számít, a nyolcvanas évek óta kisebb kitérőkkel jelen van az irodalmi életben, hangja egyedi, „összetéveszthetetlenül felismerhető a kortárs líra szöveguniverzumában” (Simon Ferenc).

A gyűjtemény a kezdetektől, a „Fékezett habzás korszakától” a mai napig, a publikált szövegektől a kötetben még meg nem jelent művekig követi nyomon az alkotás fázisait. A költő a lírai kelléktár tökéletes birtokában, saját eszközeit alkalmazva lépett az irodalom terepére. A megszólalásmód gongütése évtizedekből idezengve hallatszik ma is – az Album nyitó oldalait lapozgatva első olvasásra nem érezhetünk radikális hangváltásokat a későbbi alkotásokban sem. Mindez csak felületes áttekintés, és nem érinti a Filip-versek egymásba ágazó világképeinek teremtés-szintjeit, azokat a meghatározatlanból sarjadó, a létezést állandóan újraértelmező szellemi határátlépéseket, amelyek ezt a költészetet jellemzik. A látszólag visszafogott, egységesnek tűnő szövegvilág, a fegyelmezett, kicsit kívülálló szerepben feltűnő lírai ének megjelenítette belső utazások folytonos, feldolgozandó lelki-szellemi nyersanyagok képtöredékei. Sokszor szinte soronként, szakaszonként képesek új, még nem tapasztalt hangulatok plasztikus ábrázolására. Ebből a szempontból szinte mindegy, hogy a költő látszólag „mindig ugyanazt a verset írja”, csak a burok hasonlít valamelyest, a megszólalás – távolról Nemes Nagy, Vasadi Péter és követőikre jellemző – hangja tűnik folytonosnak. Filipnél a versképző lényeg egy olyan lírai fényérzékeny közeg, amely a valóság filmjeit metaforánként bontja magasrendű költészetté. Noha, talán a korszak elvárásai miatt, jól alkalmazza „magánhasználatra szánt, saját depoetizált versbeszédét” (Ferenc Győző), és formailag kevésbé jelenik meg nála az újítás kényszere. Témakezeléseiben a nyilvánvaló félálomi-szürreális hatások mellett érzékelhető néha egy csöndes, akár neoavantgárd motívumokra is hajazó rejtett vonulat a sorok között, („nyugodjék lázadásban” – ahogy Henry Michaux mondja). Ez felülírja a hagyományos, újholdas példaképek megszólalásmódjait, az ezredfordulóra jellemző hangszereléssel. Filip hatása a későbbi nemzedékekre is kimutatható (pl. Ijjas Tamás), illetve olyan, metafizikai élményekből is táplálkozó kortárs költőkre (pl. Miklya Zsolt), akik a fent említett Nemes Nagy-vonulattal is rokoníthatóak.

 

Csöndes, labirintusokkal teli ház

 

A kellemes kiadású, magas színvonalon szerkesztett kötet borítója Farkas György Metamorfózis című festményének felhasználásával készült, színvilága remekül illik a versek általános hangulatához. Lehetséges, hogy a nyelvezet valóban „depoetizált”, a képi alkalmazások ereje azonban mindent áthat, persze a költőre jellemző, harsányságot kerülő módon. Filip költészete csöndes, labirintusokkal teli ház, amely fölött a Nap és a Hold egyszerre világít. Sorait olvasva Magritte „A fény birodalma” című képe is elénk vetülhet: nappal lehet, vagy korai alkonyat, a ház előtt és odabent is égnek a hangulatlámpák, és az is bizonyos, hogy a falak között minden megtörténhet. Az épület mögé egy tengert is odaképzelhetünk, hiszen a víz, a formaképződések, alakulások illékony őseleme meghatározó az egész életmű során. Talán innen való a kicsit kívülálló, flegmatikus hangvétel, mintha a versbeli énnel, (és a szereplőkkel) folyton akaratuk ellenére történnének az események, maguk a költemények, a belső villanások varázsütései, és ő csak kamerázna, jegyzetelne fáradhatatlanul.

Külön tanulmányt lehetne írni Filip motívumairól, a tízezer alakban visszatükröződő, rejtőzködő személyiség mélytudati világairól, a finoman úsztatott sorok mögött felsejlő, mindig új és egyszerre ismerős elemekből összeálló költeményről. Arról is sokat lehetne beszélni, hogy miként áll össze a vers mintegy a szerző szándéka ellenére, de érezhetően gondos utómunkálatok következményeként.

A szövegalkotás látszólag formai kötöttségeket nem alkalmazó metódusai szintén a víz mint elem zabolázhatatlan tulajdonságait mutatják, azonban itt egyáltalán nem parttalan ez a sodrás, a költő képes úgy szerkeszteni mondanivalóit, hogy az gyakran a kötött vers látszatát kelti. Az Album című gyűjteményből valami okból kimaradtak az életmű egyébként ritka, klasszikus metrumot, rímeket tartalmazó darabjai, mégis sokszor találkozhatunk a formaművészek műhelyére jellemző csiszolásokkal a szövegek külső-belső struktúráinak összeállításaiban.

Van valami kősziklaszerűség is Filip költészetében, hiszen ez a líra nemcsak finom, légies-intellektuális vershajózás a pszichét borító óceánon, hanem utazás közben olykor húsvét-szigeti gránitkolosszusként tekint ránk némelyik költemény vagy szakasz, meghökkentő és maradandó élményt szerezve. A versbeli sziklák falai azonban sohasem áthatolhatatlanok, noha ott meredeznek előttünk a pálya kezdetétől fogva és az érett korszakok álomi tájaiban is. A Függőhíd kötetből: „Egy oly puha kőfal, / hogy átrepül rajta a lepke.” (Egy fiók) A jóval későbbi Kő, papír, ollóból: „átbeszélni / a sziklán, hogy elmeséljük az álmot.” (Valahogy átbeszélni) Bárhová lapozunk, többször is találkozhatunk hasonló motívumokkal: „a szobrokat szeretném a sziklába / visszazárni. (Maradjon elég időm) Vagy például itt: „A versem egyszer / szürke és tömör legyen, / mint az utcakő, máskor meg / törmelékes, rideg, mint / sírkövesnél a tömbről / lehulló darabok.” (Én nem akarom)

Filip Tamás életművére alapvetően jellemző, hogy – szinte az aggályosságig – csakis kidolgozott mestermunkákat hajlandó kiadni a kezéből, a művek tanulmányozása közben pedig érezni lehet a versalkotó lendület szakaszos, fellobbanó mozgásirányait, az inspiratív és ötletszerű tendenciák jelenlétét. A fent említett Magritte-kép láthatatlan Napja és Holdja nála egyforma erővel üzemel, noha az ösztönvilág ellentétben áll a megszólalásmód óvatos, versben is szinte diplomatikus mintáival, a kifejezés viszont gazdagodik a formateremtő készség homályos és bizarr területekről is felhozott világainak immár letisztított, az elgondolhatóság értelmében is befogadható ideáival. A képzeteket molekuláris szintekig ható intellektuális és esztétikai szövedék köti össze. Filip verseiben, mint az igazán jó költészetben, mindig van valami megmagyarázhatatlan, a valódi intuíció természetével egylényegű. Luna istenasszony birodalmában a tiszta értelem fényével megvilágított keskeny csapások a tudat sosem járt álom- és alvilágain keresztül vezetnek, és mindenütt egyaránt otthonos bolyongásai közben határozottan érezzük Vénusz vezető kezét.

Mivel ezredfordulói költészetről van szó, a korszak és talán egy civilizáció végének pontos és kíméletlen rögzítésére is sor kerül, nyilván összehasonlíthatatlanul egzaktabb eszközökkel, mint ezer szocio- és egyéb -lógiai tanulmány, vagy akárhány nyáladzó nagyhatalmi politikus-pénzember tehetné. Amikor eljön „a gipszből kiöntött árnyékok kora. / A hosszú botokkal levert Napé”, mit tehet a költő? Ha nem rendelkezik valamilyen szellemellenes, de jól profitáló foglalkozással, a tápláléklánc legalján találja magát, „a szalvétára írt ország legszélén, / ahol egy tábornok törli belé a száját.” (Ideje) Lehet, hogy még a nyolcvanas években írt „utalásos verseiben” a hatás nem éri el a Nagy Októberit húgyfoltos gatyájából előszedő Brezsnyev bombasztikus képzetét, de látható, hogy Filip már akkor minimum olyan jelentős költő volt, vagy inkább lehetett volna, mint Petri György.


Filip Tamás

 

Beletörődő pesszimizmus

Az Album korai verseitől kezdve jelen van a létértelmező szándék negatív, beletörődő pesszimizmusa, a pusztulás kényszererőinek víziókkal teli megidézése: „Fejem és karjaim már a fűben, / S mintha húsból lennék való, / hazahordanak a hangyák. // Ingok a fény és pusztulás / mérlegnyelveként, míg egy zölden / lihegő gyíknak megadom magam.” (Homályban) A sodródó, ősvilági hangulatok, térelveszítő felérzések hátterében éber szempár kamerázza mindig a belső történéseket. Az egész köteten végigvonuló, vibrálóan finom, ösztönös megérzésekre fogékony intellektualitás kitűnően párosul a nem látható történések tapintható jelenvalóságával: „a félálom / röntgensugaraitól földerengett / egy ismeretlen lény csontozata” (Most minden üzenet)

Filip versvilágai valahol racionálisak is, időnként visszakövethetjük az események, a látszólag mindennapos életszerepek alakulásait, de e költészet rejtőzködő természetéhez tartozik a lírai alany önmagán mindig túlmutató álomi jelenléte, aki körül a vers sokszor groteszk helyzeteket produkál: „A vezetőfülkét egy szárny lengi be. / Angyalé? Denevéré? – nem tudom, / de megfagy tőle a vasfazékba lefejt víz, / s én a fogammal törhetem fel.” (Ennyi) Egy későbbi versében (Szájjal és lábbal) teljesen köznapi, mégis morbid szituációt elevenít fel, testi fogyatékos emberek festette képeslapokat nézegetve megpróbálkozik a szájjal írással: „Aztán, amikor nem látta senki, próbáltam / írni úgy, hogy fogammal tartom a tollat, / de nem jutott eszembe, csak néhány / kusza gondolat...” A költő ekkor elszégyelli magát, hiszen: „ez olyan ostoba kísérlet, hogy / nem is szabad sikerülnie.” Ezek a történet-villanások, akár valóságos, akár fiktív közegben zajló események, emlékezetes verseket hoznak létre, a belső hang, vagy ahogy az egyik könyvét nevezi, a „harmadik szem” látásmódja szerinti költészetet.

 

Nyelvi alakzatok

Beszédesek, önmagukon túlmutató jelentést hordoznak Filip kötetcímei, különösen a későbbi korszakból: Saját erőd, Kő, papír, olló, Éjfél-torony... Rövid kitérő erejéig érdemes itt megemlíteni a költő szívesen használt nyelvi alakzatait, játékait, melyek életművének sajátos elemei. Bár a versvilág ezredfordulói pesszimizmusa sokszor a kívülálló, a belső élményeit lejegyző „kisember” fanyar humorú álarcaiba rejtőzik, de ilyet is csak a maga örömére tesz: „Mindenik versem legyen külön. / Sőt, legyen különb a többinél. / Legközelebb majd innen folytatom.” (Én nem akarom)

A versekbe ékelt kiszólások, az időnként felbukkanó szelíd irónia helyénvaló, gazdagítja az összhatást, és Filip jól él velük. A szóviccekkel azonban más a helyzet. Lehet, hogy a befogadói érzékenységen múlik, de első pillantásra enyhén disszonánsan hatnak ezek a kísérletezések. A korai művekben még csak elvétve találkozunk velük: „De hiába kapunk fémemlői / után, csak dübörög / alattunk, és nem / szoptat meg többé az / ANYAHAJÓ” – a kiemelt szó egyben cím is. „A semmi gyáván üt szíven” – ez is rendben van, egy sornyi tréfás-keserű allúzió. Viszont a későbbi termésben, különösen a Kő, papír, olló kötetben tömegével tűnnek fel a megkopott jelentésű, illetve álruhát öltött kifejezések. („A szavak használatuk következtében elveszíthetik jelentésüket” – ahogy a Filippel együtt induló Petőcz András mondja egy korai szövegében.) Például: szeplőtlen fogalmazás, piszkító tűz, felettes ő, ezeregyévszaka, láz minit, kórházi Apollónők, esőszülött, sohaság fia, sikertorony, szívtévesztő, hídpróbaörömszakadtáig, és talán ide tartozik a hanyatt-homlok fekvés valamint a következő címek is: Álmokfutás, Imakönny, Fejbenjárás ,Éjfél-torony, Az omlás villámai... Filip Tamás ezekkel a látszólag „költészetéhez nem méltó” szókapcsolatokkal egyszerre több dolgot valósít meg: eltereli, kizökkenti az olvasóját, aki meglepődik – hogy kerülnek rajzfilmbetétek egy Tarkovszkij-filmbe? Mer, általában csupán egyetlen betű kicserélésével olyan szavakat létrehozni, amelyek nem biztos, hogy önmagukban beleférnének egy kereskedelmi rádió szórakoztató műsorába. Végképp különös, hogy a meglévő anyagba illesztve ezek passzolnak költészetéhez (bár hozzájuk kell szokni). Sőt élvezhető, filozofikus többletjelentést is kölcsönözhetnek a szövegnek. A kissé zavaró könnyed szójátékok tehát olyan bűvészmutatványok, melyek egyre inkább velejárói a Filip-lírának. Amennyiben tehát apró fenntartást kellene megfogalmazni az Album verseivel kapcsolatban, egyedül az alkotói profizmus olykor túlzottan rutinos megoldásai merülhetnek fel. Lebegtetett, se jó, se rossz sorok is előfordulnak: „Mintha apám üzenne ilyenkor valami / fontosat odaátról, amit tán nélküle / is tudok, de amit különben / biztosan elfelejtenék. (Nagygép) Vagy az egyébként kitűnően sikerült Saját Zágon befejezése, amely már nem ad hozzá semmit a vershez, elmosódik, mint esőben kajütablakból a tenger: „Így jut / magától mindenki egyre messzebb, / miközben nem jut közelebb semmihez”.

Filip Tamás költészetének egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy minden elképzelhető megvalósulni látszik benne, formák sokszínűségein át. Idézhető és emlékezetes pillanatok szinte mindegyik versben találhatók. A némiképp szenvtelen hangú, de a fejében szakadatlanul láttamozó-jegyző lírai alany egyszerre egy életfilm operatőrje és szereplője is. Sokszor mintha egy filmrendezői székből nézné a mindenséget, a valóság és a mélytudat álomképeit, tudja, milyen érzés „aranyat mosni reggeltől estig és ékszerésznek lenni minden éjszaka.” Kötetről-kötetre kicsit más, kicsit visszatérő hangulatok, utazások, hol elmélyül a tónus, máskor naplószerűvé válik... Mellesleg a prózája is remek, tűhegyes rézkarcok, megfigyelt események pontos leiratai, nyersanyagok a versekhez, sőt, lírai alkotások maguk is.

Az Album válogatásában számos olyan élettörténeti prózaköltemény is szerepel, amelyek segítenek betekinteni a magánélet hétköznapjaiba. Filip költői ereje e leírásokban nem csekélyebb annál, mint amikor elvontabb, a psziché látatlan bugyraiból felhozott képeit sorjáztatja. Mint a legnagyobb filmrendezők, úgy vált kameraállást és dimenziókat, hogy közben számtalan síkot ütköztet és világít át. A kisvárosi séta alkalmával az egykori laktanyánál mintha hálóba kerülne, elnehezülnek a léptei, aztán: „A közeg kocsonyás lesz, majd / lassan megszilárdul, én pedig / bogárként mozdulatlan / úszom a borostyánban.” (Fürdőváros) És ez megint az indulás, a pályakezdés korszaka.

Az Album az időjátékok könyve is, nehéz egy recenzióban számot adni a gazdagságáról, az életpálya korszakonként változó hangsúlyairól, kiemelni a rengeteg jelentős vers közül a néhány legmaradandóbbat. Erre nincsen is szükség. Filip Tamást olvasni kell, egyre többször és egyre elmélyültebben, annak tudatában, hogy irodalomtörténeti jelentőségű művet tett le az asztalra.

Filip Tamás: Album. Magyar Napló Kiadó, 2015.

  
  
 

Boldogh Dezső (Budapest, 1967) költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.