VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Simon Adri: Álmomban emberként (Lázár Balázs: Bomlik a volt)
Ha bomlik a volt, akkor összeáll a van, a jelenlét, középen pedig, Pilinszky hangján szólva: sírása hideg tengelyében áll a fiú. A könyv első ciklusának címe Fiú a hídon, e versek hideg tengelyében pedig az apa-fiú kapcsolat áll; ez a maga terheivel együtt így bomlik ki mindjárt az első művek egyikében, a Tao címűben:
A fiúnak át kell menni a hídon, az apának át kell küldeni rajta, nem fordulhat és nem nézhet vissza, és csak ha átért a túlpartra, ott láthatja meg, hogy egyedül maradt végtelen utak hálójában, bizonyos bizonytalanságban.
A tao a kínai hagyományban eredetileg utat, ösvényt jelentett, melyet a bölcsesség és a természeti törvények jelölnek ki. Maga az út az isteni szubsztancia tulajdonságaival is felruházódik: varázsereje van, általa a Világmindenség törvényei a maguk teljességében nyilvánulnak meg, mi több, a tao az örök élet forrása is. A vérségi folytonosság és a keleti kultúra e ponton összefut, mielőtt újra szétválna: egy konfliktusokkal terhelt családi kapocs – akár egy szörnyű és időnként elviselhetetlen, mégis eltéphetetlen szerelmi kötelék – fátumszerű, megmásíthatatlan, továbbá célt és értelmet hordozó állapot és út, akkor is, ha ezt Maya fátyla fedi előlünk. Éppen ezért rejlik csábításának varázsa elviselhetetlenségében, kibírhatatlan vonzásában, ezért nem szabadulhatunk tőle. Utánunk és értünk nyúl életünk adott állomásán, akár akarjuk, akár nem, „bizonyos bizonytalanságként”, ahogy Balázs fogalmaz. És összeér a folytonosság a megszakítottsággal a korábbi párhuzamok mentén: a vérségi sorsfolytonosság is megszakítható, hiszen van, aki nem vállal gyermeket. Az idő mintha nem egy irányba haladhatna csupán: Balázs nem vállal apát.
Tekintetünkben elfojtott napkitörés, a csend elhasznált szavaink közti rés, melyben elbújva te te s én én lehetek: szeretet nélkül eljátszott szerepek. Együtt tékozoltuk egymást egymásnak, tékozló fia tékozló apának. Magad maradtál, s nem tudom hogyan, de úgy érzem, mégsem vagy boldogtalan.
(Tékozló)
A borítón gótikus formájú és mintázatú ablakká alakuló, barna kőfalat látunk, Caspar David Friedrich Az álmodó című festményét. Az ablakrésben szélfújta erdő homálylik a párás, fáradtvörös naplementében, és egy sötét alak ül a párkányon. Félig takarják őt Balázs nevének betűi. Amint meglátom ezt, vajon kit veszek észre? Meglehet, a látható távoli előtt a közeli láthatatlant; a fentben a lentet; egy parányi emberalakban gnózis-tükröződést. „Milliárd darabban lüktető ős-egész. Így képzellek, ha létezel, Isten” – hangzott el a Magyar Rádió Vers napról napra című műsorában magától Balázstól. És azon a hangon, ahogyan szól, Lázár Balázs verseit tőle jó hallani. Tudjuk, hogy Balázs színész is, nem csak költő, de az is irodalmi teljesítmény, ha az alkotó úr vagy -nő többé teszi alkotásait, amidőn felolvassa őket, azon a hangon, azon a mentális frekvencián, amelyen megszólal. A hang és az írott szó vagy rezonál, vagy nem; mintha lenne egy pont, egy kozmikus kereszteződés, ahol összetalálkozik a rezgés, az ösztönmélyi őshang és az ős-íráskép, a Teremtő képére teremtett ember első kézjegye legalábbis a Naprendszerben. Meggyőződésem és tapasztalatom is, hogy valódi költő hangja és írása szorozzák egymást, akár sokszorozzák. Szerintem Balázs akkor is így adna hangot lélekvilágából, ha nem lenne színész. „Szétkenődött, fakó tojássárga a nap / és beragad mindenbe, ahogy elhalad. / Majd egy széllökés, áradó pillanat / mozgásba hozza az egész tavat” – olvashatjuk a Szárszó, 2014-ben. A Képeslapok ciklus színes, plasztikus, áradó képekben számol be balatoni nyarakról, vonatútról. Másutt Fodor András emlékét idézi fel badacsonyi élményei kapcsán: „Látom »két-megyényi örökséged«, / a zöld hegykanyarból barnába futó földet, // ahogy összemosódik a sápadt / fényben az indigókék és a sárga / s kitárul a vonalas térben / hegyek, völgyek, ligetek szimmetriája” (Fonyódi képeslap Fodor Andrásnak). Balázs az utazó- és tájverseiben lendül igazán formába, mintha ez lenne igazán az ő terepe; rímesen kötött és szabadon áradó versekben egyaránt megleli önmagát. Történeteket ismerhetünk meg élete meghatározó élményéből, a kitáguló világról, amerikai útjának állomásaiból: ahogy az eladó udvariasan érdeklődik a hogyléte felől, ő pedig komolyan veszi ezt – holott ez csak az eladó munkájának része –, és lelkesen mesélni kezdi életét. Ezzel zavarba hozza a boltost, hogy aztán más helyütt a hazagondolás finom iróniaként pendüljön meg soraiban:
értsd meg kedvesem innen nézve csak vihar a biliben ami oly fontosnak tűnik azon a kilencvenháromezer négyzetkilométeren valami szürkületi zóna valahol európában? ázsiában? afrikában?
(P. S.)
Azután ismét Európában találjuk magunkat: „Fiume felett fürjtojás a hold, / a város szalmája fényesen zizeg, / lepléből az éj kicsomagolt, / és csönd van és csontmagány és hideg…” (Fiume felett). Majd a látószög tovább szűkül, egészen vissza Szárszóig, ahol József Attilával beszélgetve-filozofálva találunk rá ismét a költőre:
S szöknénk mi is a tehertől, mit balsorsunk ránk szabott, de észrevétlen magunkra zártuk a huszadik századot. Az áldott humuszból, hová tested először leszállt, kidugta most fejét néhány sárga-arcú virág. A nagy körforgásban minden egy és örök, remegnek a végtelenbe vetett versrögök
(Lamentáció József Attila első sírhelyénél)
Hangja másutt komorrá, apokaliptikussá mélyül: „Régi ösztönnel, új technikával / gyilkolunk tovább, míg lehet, / húsz év és kimerülnek a vízkészletek, / s milliárdok egy új népvándorlás során / megpróbálnak majd átjutni a tű fokán.” (Rónay Györgynek, majd negyven év távolából)
Istenkeresését harmadik ciklusában, az Infúziós Istenben hangszereli polifonikusra Lázár Balázs. Istenhite egyrészt kozmológiai távlatokat nyit, ezt érhetjük tetten például a már idézett Ő című versben:
a holt anyag bűvös maghasadása, a változó változatlansága, százezer fényév hosszú ölelés, millió fokos lázú csillagszületés, milliárd darabban lüktető ős-egész. Így képzellek, ha létezel, Isten, fortyogó csönd a végtelenben, kozmikus hidegben gammakitörés
Másfelől szkeptikusan őrlődő, önemésztő, Istent és önmagát megkérdőjelező hit az övé. Az idő csapdájában vergődést, az elmúlás hiábavalóságának szorongató létállapotát tárja elénk a reménytelenül tágas, beláthatatlan világmindenségbe vetett porszemnyi ember képében, aki egyképpen mégis megszabadulásra lelhet: ha önmagában keresi azt. Ez az Isten önnön hiányán keresztül nyilvánul meg teremtménye számára.
Ki erre a világra kívánkozott, koma, mind az idő fogságában keresi a menekülés útjait, miket tudománynak, filozófiának, hitnek és sok más egyébnek neveznek. A szabadulás pedig bennünk van, ezért nem találhatunk rá sohasem. Olyan ez, mint egyszerre vakon hinni s váltig tagadni Isten létezését
Lázár Balázs költészetében barangolva számtalan szép megoldást találunk, elegáns rímeket, harmonikus ritmikát. Egy saját lehetőségeit a szemünk előtt kereső és kibontakoztató költészet új fejezetét olvashatjuk, melyet mindenképpen érdemes folytatni.
Lázár Balázs: Bomlik a volt, Orpheusz Kiadó, 2015.
Megjelent: 2016-02-16 17:00:00
|
Lázár Balázs Bomlik a volt című könyve megjelent kötetei sorában az ötödik.