Voltak hamar elunt gyűjtemények, a bélyeg szinte azonnal, a szalvétán száz darab után próbáltam ki az összes ollónkat, aztán sokáig semmi, csak a kavicsok és kövek. Hétéves vagyok, hetedik tavasz, a bátyám magával visz dolgozni, én vagyok a kabalája. Kabalababa soha életében nem kelt még hajnali négykor. Didergek, hogy a fogam összekoccan, ülök a magas ülésben a teherautóban, nézem az utat. A beton soha még ilyen kék nem volt. A fák soha nem voltak ennyire fiatalok és erősek, az ég még soha nem volt ennyire nyitva és közel. Ámulatba esek abban a pillanatban, beég, életem első igazi ámulata, mert nem kintről jön, hanem egészen belülről. Szívügy. Mohóság. Fel akarom falni ezt az egyszerűséget, belélegezni, letüdőzni, benntartani, menni, most már mindig úton lenni, hagyni, hogy minden elszaladjon mellettünk, nézni oldalra, néha hátra, nézni egyszerre mindent, mindent látni, minden fontosat meglátni, meg nem állni, hagyni, hogy húzzon előre, hagyni, hagyni, mindent elhagyni.
Na, most kiugrik a villamosvezető a fülkéjéből, igen, általában ez van, ezért állok mindig az első ajtóhoz, hogy lássák, hogy nem könnyű felszállni a kerekes szatyorral, banyatank, azt mondják rá a fiatalok, de hát nem tehetek én arról. Kosárcipeléshez már szárazak a fonatok a karomon, és hát az az erő sincs már, hova lett, ki tudja. Magas ez a lépcső, magam még csak-csak felkapaszkodnék, de a kerekes szatyromat nem tudom egyedül feltenni. Ilyenkor vágja ki a sofőr a kalicka ajtaját, megfogja a táska fogantyúját, és feldobja az utastérbe. Jól odavágta most is, csak el ne törjön az alja, ahol a kerék van, tavaly is így törött el.
Amikor az öreg Szigeti doki meghalt, senki nem sírt annyira kétségbeesve, mint a Zakkant Tóni. Zakkant Tóni nem volt mindig zakkant, nem volt ő bolond, csak egy kicsit lökött. Nem volt vele egyébként semmi baj. Régen ő is a szénbányában dolgozott, mint a Bányászpista, amíg egy robbantásnál meg nem nyomta kicsit a lég. Legalábbis a Bányászpista így mesélte egyik délután a Felsőkocsmában, amikor kivételesen rögtön idesietett a vonatról. El kellett mesélni a balesetet, nem tudott volna aznap hazamenni, levetkőzni, felvenni az overálját, megetetni az állatokat, de legfőképpen nem akart találkoznia feleségével. A felesége nem ismerte a Tónit, pedig jó gyerek volt az. Ha segítség kellett, a Tóni jött először, és mindent pöpecül megcsinált. Éppen az volt most is a baj, későn kecmergett kifelé a tárnából. Még valamit igazított. Mert precíz gyerek volt, annyi biztos. Mióta a felesége elhagyta, vagyis leköltözött a Balatonra az anyjához, és elvitte a gyerekeket is, a Tóni nem találta a helyét. Ha nem dolgozott és éppen nem Felsőkocsmában vagy az Alsókocsmában ült, akkor az utcákon sétált.
Meglátod, apádat majd az ördög viszi el , mondogatta Lázárné a fiának. A kis Andriska hallotta ezt, amikor a kert végében csücsült az öreg fűzfáról lógó hintában, amit az apja eszkábált egy ágyvégből, miután a nagymama meghalt. Látja ma is a koszosbarna térdeit, gyenge lábszárait, a bokájára csúszott térdzoknit, a kerekorrú cipőt, hallja, ahogy surrog a levegő a füle mellett, és hol közelebbről, hol távolabbról szól az anyja hangja, csak úgy süt belőle a gyűlölet. Andriskának fogalma sincs arról, mi a gyűlölet, de tudja, hogy minden ember rossz valamiért. A szomszédok balról azért, mert újabban igen jól megy nekik, jobbról azért, mert léhűtő népek, a szembeszomszéd Teremi bácsiéknak mindig jól ment, igen gyanúsak, mellettük meg azok a rohadt zsidók laknak, az nem is kérdés, és mindennek tetejébe minden nap legalább egyszer szóba kerül az ördög, ami az apját fogja elvinni. Mert az apja iszik, mint az állat, legalábbis Anyuka így mondja, habár Andriska sosem látott még állatot a kocsmában. Élőt legalábbis.
Minden a legnagyobb rendben. A felső polcon befőttek, a legfőbb téli édesség, mellettük lekvár, savanyúság, keserűség. Mestergerendára kötve szárad a fűszer. Kicsit lecsípek belőle, amikor úgy döntök, hogy a szégyent is élvezni fogom. Mindenki ide jár a környékről levesért. Érett augusztusi napfényt főzök bele télen, apró szelencékben ragyog. Magokat szárítok a tenyeremen. A bőrömről párolog az álom, kirajzolódnak rajta az utak, hogy bárki idetaláljon. Messziről is érzik az illatom. A bekötőútra fordulva már bizseregnek tarkóban, ha hajnalban fűszereset álmodtam. Mesélik, hogy tudták előre. Fenyőmagot szórnak a terítőre, feltűzöm a hajam, százhárman jönnek ma, tegnap számoltam. Magamban dúdolok ringatódalt. Gőzben forgok, néha kiszalad a számon a hangom. A mérgeket a hátsó sorban tartom.
Felosztottuk a világot, és hogy ne fájjon annyira, soha nem beszélünk róla. Nézd, ez a fekete nejlonzsák, amit a szél cibál minden (minden) éjjel, az enyém. A macska homorúsága, ahogy bekúszik a rozsdás vaskapu alatt.
Reggel átfordulok az ágyban, kinyújtom a karom, Péter nem aludt itthon. A konyhába csoszogok kávéért, Macska nyervog egyet álmosan. Az jut eszembe, milyen szépen átvette a ritmusomat. Egyforma álmosak vagyunk, egyformán nyújtózunk, és akarunk valamit reggelire. Én a kávét, ő az alutasakost. De sosem eszi meg teljesen. Haragszom rá. Kiöntöm a tálkájára a felét, hátha ennyit megeszik. De mint egy diétázó primadonna, most is otthagy belőle. Nem is keveset. Tűnődök, vajon miből él, mitől létezik, ha semmit sem eszik. Szinte semmit. Vagy tényleg semmit.
Azokban az időkben, amit máig hol szeretettel, hol meg erősen gyűlölködve emlegetnek a kocsmában, a Községi Tanácson elhatározták, hogy új utcát építenek. A bánya egyre nagyobb kapacitással üzemelt, egyre többen jöttek távolabbi falvakból, s lassacskán kevés lett az épület. Hiába volt a munkásszálló vagy tizenkét szobával a Kisállomás fölött a főúton, már ott sem fértek a munkások. És hát letelepedni végképp nem lehetett. Meg gondolni kellett a bányamérnök urakra, az irodistákra, mindenkire. Nem lakhatnak örökké az öreganyjuk házában, vagy a templom melletti bérházak szomorú lakásaiban. Meg aztán volt ott valami kis lehetőség az új utcára szánt pénzekkel. Úgy lehetett forgatni a garast, hogy egy kicsi mindenkinek jusson belőle. A tanácselnöknek, a helyettesnek, a párttitkárnak, a bányaigazgatónak, de még a Piroskának is, aki az előadó volt, vagy micsoda. Ott ült egész nap az irodában, annyi biztos, és elég sok mindent el tudott intézni. Ha akart.
Általában a számban hordom haza a legjobb falatokat, de a vasárnapi ebéd hez együtt vásárolunk, én órákig nézném a padlizsán héján doboló ujjait, éppen a kellő pillanatban, finoman de határozottan eltolja a túl vaskos kígyóuborkától a kezemet, igaza van, azokkal belül általában baj van, beleszagolok a petrezselyembe, és mint egy mérlegen, máris tenyeremen a tiszta hús, hentesünk mosolyog, csak el ne felejtsük a fűszereket, a morzsolni való majorannát meg a szépre száradt babért, és a süteményhez tejszínt, de zacskóst, kicsit dolgozni kelljen a habért.
Van egy szavam bordaágon, mint a szilva érik, érik, felreped. Nyílik hangra, mint a kívánósok magva, nehéz savat permetez. Lángoló arcokat akarok látni, égő szemeket kidobálni magamból a vágyat, mint a szemetet, hunyd le rám.
Minden este hatkor lecövekel a város valamelyik pontján. Újabban kizavarják az aluljárókból, a Várnál régóta nem próbálkozik, úgyhogy maradnak a kisebb-nagyobb terek, utcasarkok, egy darabig a Deák közelében megtűrték egy éjjelnappali bejárata mellett, de aztán odébb kellett állnia.
Egy éve a joghallgató barátja elmagyarázta neki, hogy engedélyt kell kérni az önkormányzattól, be is adták a papírokat, egy teljes négyzetméternyi igényt, de elutasították közönnyel, szigorral, pecséttel.
A faluban ilyenkor már nem sokan vannak az utcán. Befordul az esti munkásbusz is a templommal szemközti megállóba, lekászálódnak az utasok, és ha már ott vannak, betérnek a Diófába. Egész napos meló után mindenkinek jólesik egy kis pihenés. Jó a Diófába benézni, meg lehet találni a haverokat, nem kell telefonálni. Aztán van itt tévé, rendes házipálinka, meg ilyenkor estefelé már a Katika. Kicsit később még a Zoli mérnök úr is be szokott nézni. Ez ilyen demokratikus hely, szokták mondani. Itt mindenki egyenlő. Aki fizet. És előbb-utóbb mindenki fizet.
A Diófát persze senki nem hívja Diófának, mert ez a fent van a dombon, szóval Felsőkocsmának nevezik. A falu végén, a domb alján van az Alsókocsma, de az ilyenkor már zárni készül. Meg messze is lenne. Annyi erővel az ember hazáig is elmehet.
Nem várt, makacs kellemetlenségekhez vezethet, ha az ember szájában megül a kő, márpedig megül. Mindenkinek megül, és ennek ezer oka van, hogy mást ne mondjak, a savas étrend – el vagyunk savasodva, drágáim –, a cigi, a koffein, az édes, a sós. Bő nyállal viszont minden jobb, azért ezt leszögezhetjük. Jóban vagyok a fogorvosommal – már amennyire az ember jóban lehet egy idegennel, aki a szájában turkál –, így hát bátran az arcomba, pontosabban a torkomba mondja, hogy nem jól mosom. Hogy harmincöt évesen kell megtudnom, mondom neki, miután kiszáll a számból, ez elég ciki. Nem ciki, mondja, van, aki hetvenévesen tudja meg. És van, aki sosem, gondolom én. Összesen három alkalom, először megnézzük, aztán megtanuljuk, végül leellenőrizzük az eredményt. A technika a fontos, hogy azt jól sajátítottam-e el, mondja. Meg fogom tanítani a gyerekeknek is, legyen technikájuk még idejében.
Ha író volnék, Luca, írnék neked egy egész könyvet. Megírnálak nekem. Magadnak. Te volnál a nőalakom. Mosolyogsz, azt mondod, bolond vagyok, tudom, hogy annak tartasz, mikor az összes regényes szépségedet csak tapogatom az anyagokban. Mindig, mindegyikben. Látod, ugye? Ha beléd vágytam, és te épp a piacon diskuráltál a zöldséges fiúval, kifaragtalak káposztatorzsából. És sárgarépából. A gyerekeknek tetszett. Mohón felfaltak. Olyankor mintha sosem lettél volna velem, újra csak megpróbáltalak elképzelni. És elkezdtem formázni az arcod, agyagból tapasztottalak össze, agyagból, anyagból gyúrtalak, és féltékenyen pofoztalak vizes kézzel. Sikamlós ajkakat formáztam rád, vártalak, aztán csak csépeltem az arcod. Aztán a zöldségesre gondoltam, és a tíz ujjamat merítettem beléd, ökölbe szorult a kezem a koponyádban.
most már mindörökké talizmán a szegycsontodon hordhatnád láncon de én beléd marom viszem a tested beléd kapaszkodom két ember súlya plusz a hordalék ha te vagy kívül mintha új bőrt hordanék bolond vagy és fényes én meg csak úgy kurvásan szemérmes ölbe vennélek sírva akarok fakadni ölbe vennélek úgy akarok maradni várni hogy lassuljon a lélegzeted mielőtt elalszol küldök rád igézetet fel fog pattanni a szemhéjad vészesen közel
Ázni esővel, szerteszállni széllel, döcörögni egy szekér kerekével, letörni száradt, megfáradt faággal, lélegezni a friss föld orrlyukával, fütyörészni a suttyós madárdallal, leszakadni az ázott folyóparttal, a semmit összekötni az egésszel, és zöld lenni a fűszál örömével,
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
