Szépirodalom

sokáig csak állsz a csukott ajtó mögött
és elképzeled ahogy a távolodó léptek
nyomot hagynak a lépcsőházban, aztán
mégis inkább saját nyomvonaladon
indulsz el visszafele, mintha mindig 
mindenben ez volna a legegyszerűbb,
nem nyitod ki a könyvet, pedig

Grecsó Krisztiánnak

A Pletykafészekben Beszédmadár lakik. A vadgalamb törzséből való, kövér, impulzív gyurgyalag. De nem is maga a repülő lény ebben az érdekes, hanem az élőhelye: a fészek. A testes "griff", így csúfolják a horgászok a Fecsegők Forrásánál. Folyóból kikapkodott halak csontjaiból építi a fészkét, no meg női hajszálakból, kifejezetten a szőke és a vörös hajfonatokat kedveli, ezért jól működtethető kozmetikákban, női fodrászatokban, mint takarító robot. Amerikában már próbálkoznak a hajszobrászatokban vele. Szót fogad.

a perc

merészet gondoltam
ugrottam
a mindennapokba
felhős ég alatt
nem volt szó 
nem volt hang
írás sem született
csak voltam ott hirtelen
havasok hideg tekintetében
tengerek langymeleg ölében
te már ismerheted
és élhetted
lám melléd most
kihűlt-vénen újra
én is érkezek

gondoltam merészet

– Én mesét nem írok! – mondta Kálmán, miközben a kávéját szürcsölgette az asztalánál.

– És miért? – érdeklődött Zsolt.

– Mert mesét írni felesleges időtöltés!

– Már miért lenne az?

– Ugyan már! Az gyereknek való!

Zsolt sóhajtott.

figura

Én vagyok a gyíkkirály
ezen az elmosódott fotón,
bőröm kifeszítve
szárad egy közös folyosón.

Jön egy furcsa széláram
elvisz, mint egy hajót,
gyíkfej orrán 
figyelik a folyót.

Hátul különös
áramlatok csónakokat
partra vetnek
vagy velem sodornak

Zöld és kék
színű ködök,
üvöltik rám:
holnaptól ölök!

a/

ha
feldobod szivárvány
zöld és piros a fehérben,
ha leesik mögötted, 
keresned kell, 
a zavart, bűzös víz mélyén, hisz
az nem lehet, 
hogy feldobtad, 
de nem kapod el 
itt, lent.

Először akkor akartam elmondani neked, mikor a Balaton vízén hanyatt fekve bámultuk az egymásba olvadó, örökké átalakuló, az időn túl is vándorló, smaragd-fényű felhőket, miközben a partról egy régi dal hangjait sodorta felénk a szél. Az az együttes játszott, akinek a koncertjén találkoztunk, az a refrén szólt, amiről aztán később mindig te jutottál az eszembe. Akkor ringhattunk együtt a dallam hangjain a tömegben összepréselődve, akkor simultál hozzám először. A Balaton fodrozódó vízén lebegve arra gondoltam, hogy talán éppen most érthetjük meg a dalt, azt, amit igazából jelent; talán éppen úgy, ha a felhőkben keressük a választ ezen az utolsó, az ifjúság énekével kísért naplementén.

nincs kép,
hiába az ígéret, hogy megfestenélek
ezüstbe- aranyba : szépnek.
Vonal alól kicsúszik arcod,
mégsem te vagy, Lucifer veszi a sarcot.
Dorgál a túlsó partról, 
nem értem kántálását a pokolzajtól.
Már nem neked, neki kiáltok:

Az előbb már egyszer el lett mondva! Hogy a fogsoromat nem én csináltam. Ezt. Hanem csináltattam egy hasonkollégámmal, szinte féláron, hozott anyagból. …Dán köszönés, vízszintes, négy betű… Nem? Semmi? A családunkban évszázadok óta számít a fogsor minősége, milyensége, hányada. Fontos, sőt, kiemelten nem semleges, hogy a fogaink tökéletes rendben legyenek, lehetőleg mind meg, ugyanis nálunk a száj hagyomány, üdvözléskor szájon csókoljuk egymást, mint az olaszok. Anyám engem, én anyámat, lányom engem, én őt és viszont… És abban a szájban bizony maradéktalan fogsor üljön. Sokak szerint ez a családon belüli csók furcsa dologság. …Versmérték, függőleges, tíz betű… Bocs, közben fejtek, mert ezzel még végezni akarok, míg a fogfehérítős csajnak letelik az ideje. Csak meg ne ijedjen majd a megannyi sok hirtelen fehérségtől a szájában. A száj nem magánügy. 

(Zemlényi Attila és Rilke nyomán)

Kockás vízű tó, a vonuló
dobozoktól a pillantásom
már nem fog semmit át. 
Ez nem az írott papírok világa,
de a papíron túl itt nincs világ.

A puha agyból patkómágnes:
kiszippant mindent a gépem,
frusztra, hezitálás, ütött-
kopott anima helyett magam
vagyok a masina.

Jancsi és Árpi, a két jó barát alig várták, hogy az öreg pedellus megrázza a tanítás végét jelző csengőt, rohantak ki az iskolából. Otthon gyorsan bekapták az ebédet, s máris a kerékpáron lovagoltak. Meg se álltak a csatorna partig. Csak akkor szusszantak egy nagyot, amikor az úszó már vígan táncolt a hullámok hátán.

Böröndi tanár úr érezte, hogy valami nincs rendben a nadrágja körül. Mintha lebetonozták volna... Hiába próbálta a széken mozgatni a fenekét, a nadrágja nem mozdult utána. Dühében elfehéredett, majd elvörösödött az arca, de igyekezett megtartani kényszeredett álcamosolyát. Mondom; igyekezett megtartani, de nem sikerült. A nagy igyekezettől olyan torz vigyor ült ki a képére, hogy pillanatok alatt elszabadult a pokol az osztályban.

– Az anyátok hülye szentségit! – szakadt föl belőle az elkeseredett indulat. 

egy részünkről

ahogy fordulnak körülöttem az emberek,
titokban arra gondolok hazudni kéne,
a tegnap reggelről.
bosszant, hogy kimondtam:
felment minden alól ez az állapot.
görbe hangjaid és kócos hajad, ahogy
ott felejted magad, az őrületben, ami
poralakban kúszik nyálkahártyádon lefelé.
ilyenkor mindig azt mondod, felfedeztél egy új
pillangó fajtát. rémület és hullámzó
erotomán kapcsolatban élünk. együtt. egymáson
átrohanva, lessük a benti világod és folyton
meg kell menteni, a szavaktól és a valóság
aprólékos mozdulataitól.
vajon ha jobban szeretnélek, el tudnád hinni, hogy
a jácintnak lila illata van?

- Dobre rano! – köszönt illedelmesen a kocsma néhány tót atyafiának, akik korareggeli bemelegítésüket végezték.
- Rano. - morogták vissza, de egy barátságosabb medvének kinéző alak hozzátette a szilvapálinkájához:
- Kam?
- Pálháza.
- Autom?
- Ne. Pesi.
- Hm.
Elhallgattak.
Na, ennyi. Nyugtázták, hogy az a bizonyos turista vagy, bár kétségtelenül udvarias, hogy Háromhután próbálkozol némi szlovák vakerral. Bár, ha jól emlékezett, valami lengyel beütése is volt a környéknek, eh, lehet, hogy nem is a megfelelő formulát alkalmazta… Mindegy, valamiért kedvelte őket és hát a próbálkozás is valami. Amúgy meg pár év és eltűnik ez a néhány kövület is.

Amikor futok
nem telefonálok
amikor telefonálok
egy helyben állok
amikor futok
ne keressen senki
s ha keres futva keressen
erdőben égben más helyeken

                  Turányi Tamásnak 

úgy kergetsz valamit
benne élsz a tavalyi
és az idei nőkben is
mint kietlen kikötőkben

Félelem

Kinn álltunk
a hóviharban
s elment az áram.
Amikor bejöttünk,
hógolyót gyúrtam
a sötétből.
Éreztem, 
hogy dobog a szíve.

Karcsi először azt gondolta, az atlantiszi emberhez van szerencséje, noha arra hirtelenjében nem talált magyarázatot (igaz, nem is igen keresett), vajon mi a fenét keres az atlantiszi ember a Balatonban. Amikor azonban a hasán hánykolódó test hirtelen a hátára fordult, Karcsi kissé ijedten állapította meg, hogy egy vízihullával találkozott. 
– Jó napot – köszönt a vízihulla. – Vagy jó reggelt! Esetleg jó estét?!
A vízihulla az amerikai zászlóra emlékeztető mintájú térdnadrágot és imitt-amott szakadt trikót viselt. Hajába hínár keveredett, tekintete kifejezéstelen volt, arca torz és elvadultan szőrös.

Silvia CALOIANU

1960. július 3-án született Kisinyovban. Költő, újságíró, TV producer. A kisinyovi Állami Egyetemen szerzett diplomát. Több lap szerkesztőségében is dolgozott. Szóvivője volt a főváros első demokratikusan megválasztott polgármesterének, majd a Rádió és Televízió szerkesztője lesz. A Honestas filmstúdió alapítója és igazgatója. Három verseskötete jelent meg.

körömfekete

a tulajdonviszonyokkal úgy állok, 
mint más a részegséggel: kialszom 
magamból őket: krumplit a földből,
tíz körömmel tékozlom el az árát.