Szépirodalom

Vésztőy Brünhilda csak ámult-bámult, amikor megérkezett a Dágonra, s meglátta a lenyűgöző gigantopoliszt, Abbadont, a Daimoniai Világ(egyetem)birodalom fővárosát. Ez az egész hiper- és megaváros rettentőn fölfelé törekve, mivelhogy csupa felhőkarcolókból álla, melyek a maguk 1500-2000 emeletjével, átlag tíz mérföldes hosszúságukkal már önmagukban kitesznek egy metropoliszt, többmilliós lakosságukkal így egyenként egy egész hivatalkörzetet; hatóságokat, tribunátusokat, milittáns szervezeteket, áruházláncokat, szórakozónegyedeket és természetesen lakószektorokat foglalnak magukba. Mert a démonok (vagy ahogy magukat szeretik hivatni: a daimóniaiak) sokan vannak, mint az ízeltlábúak, a gonoszok, az oroszok meg a sáskák, siserák hadai, mintegy tízmilliárdan ezért kell nékik ily nagy-nagy, kilenc és háromnegyed milliárdos főváros, ily hosszúságos épületekkel a maradék kétszázötven milliócska tanyasi viszont szórványtornyokban őgyeleg, Daimóniaszerte, köztük és körülük, pedig az aboriginális kéjrabszolganép, kínszülőtt, szanszkülott zavandalák.

        Ekkor a bokrok sűrűjéből egy daliás, világos hajú, meleg-kék szemű, kifejezetten jóképű fiatalember lépett elő. Kezeire fémanyagú, ezüstösen csillogó robotkéz vala erősítve melyből, ha akar akár célzatos villámot, sőt még koncentrált fényt is bocsáthat ki, na meg természetesen a százhegyű robottüsketőrt, a kerekded öldöklő sünit, (ahogy magok közt becézve nevezik) minővel a Vén Gazember és Fia Rt.-t felszámolta az elébb, egyszóval a haramiák életét kioltotta. De ez a gépesített fémkéz az előbb felsoroltakon túl arányosan izomzatos karja sebességét tízszeresére gyorsíthatja, ha kell, ilyenkor ökölcsapásai ökörcsapásnak minősíthetők, oly bődületesek. Erős felsőtestén, robosztus mellkasán lila trikó feszült (mint Amandáén is) lábain valaminő különös anyagú, testhez tapadó, lilaárnyalatú elasztikus plasztiknadrágféle volt. S el ne felejtkezzünk ama metalloszi robotcsizmájáról, melynek antigravitációs szerkentyűje lehetővé teszi tulajdonosa levegőbe emelkedését, mitöbb hogy fergeteges sebességgel cikázhasson fel-le, előre-hátra. 

még talán öt perc és átballagok a holnapba,
mint gerard mester szürke kofferjével,
mint sára , akit hívhatnék akár szárainak is,
ám őt magához rendelte a fennebbvaló,
kinek nevét nem illik kimondani

eljön majd a hamvazószerda ideje is,
és kezdetét veszi a negyven napos böjt:
beköszönt a tavasz,
kivirágoznak a penész ette házfalak,
az égre szálkásodó vasbetont befutja
a vadkomló,
s a város szegénysorán paprikás krumpli
illatát veszi szárnyára a szél

időm véges,
tavasz szárnyán repülnek az évek,
fiatalabb sem leszek már,
de minek is lennék ifjú,
sorsom ugyanez lenne;
korai öregség,
két ránc pergamen vékony bőrömön,
szívem, mint a berepülőpilótáké,
egy öklömnyi lüktető húsdarab,
ami végül az enyészeté lesz,
jobb esetben pedig fű sarjad sejtjeimből
ami ősszel elszárad, ám várja a kenyérdagasztó
májust, hogy új életre keljen

az ember érzi
semmi nem a régi
körülötte jövők ragyognak
de sehogy sem érti
miért nem érdemelt jobbat

Százszorosodik minden veszteségem,
bűneim tornyosodnak,
s ha csaló vagyok is ébren,
vallok az álominkvizítoroknak.

Bizony, kellett volna mondanom
– ma ne fojtsanak a versek –,
amit már soha nem tudok:
szerettelek, szeretlek.

forgolódsz
valahogy kiszakítod magad
az órára nézel
eltelt kettő a délutánból
az utolsó képsor annyira irreális

már nem számít
reggel van-e este
havat söpör a szél cifra kertet
nyújtott lépésekkel mérem az időt
mint egy kerítésszerelő 

visszanézem az éveket 
minden kilencen áthúzva egy 
épül a hetedik kereszt

a kezedre emlékszem a szádra
lehet már ősz volt kint lehet
valahogy átmenekültünk a nyárba
azután halálig veled

ahogy szólsz a hangodra emlékszem
ahogy kérdezed: szeretsz-e
s én itt fekszem azóta is csak ébren
te feszítettél keresztre

Végigsimítom combod ívét,
a lüktető lepke-dombokat.
Olyan nehéz, az este támad,
les rám sok őrült gondolat.

Keserves így. Magyarázzam?
Csak egy kis intés kellene,
s betelne minden, hol hiány vagy,
lennél a csönd, lennél zene.

Bogár ha nézel messziről
csapódok szürke őszvégen
legalább neked nem kell mondanom
nem így akartam nem egészen
pedig azt súgtad te is
még megérdemlem a szerelmet
de hát kinek kell a fájás
jajaimmal kinek kelljek

idetette magát az októberhideg
taknyolódik a hályog
takargatod szíved 
lidércesek az álmok

rossz órák rossz napok
kutatsz emlékek között
tétova fény dadog
köd hömpölyög

az angóra sálammal nem tudom mi lett
ahogy a nyaraimmal se
kutatok minden szegletet
mások a virágok a nevetések
hol a kék nagykockás
olaszos ingem
az a zárt kétgombos fazon
eltűntek a májusok is

viszonylag minden csöndes itt
hazaringatta szentjeit a HÉV 
Csepel elpihent nyugodt 
az ég derült vagy esni fog 
esetleges 

egy percnyi csend
vágy egy csöpp magányra
pihenne már a szív
elhagyott kolostor árnya

vén vak kövek
takarva hűs mohával
úgy lenni csöndben itt
s csak tudni van madárdal

jött a sötétruhás ember
azt hittem megöl
a hasa aljába állt a kés
megtorpant
csodálkozva nézett 
a fekete nyélre
megingott
rogyott a térde
jajra
nyílt a szája

minden álmomban valami rossz van
már az elalvás is nehéz
kis nyugtató fél Eunoctin
vacak az éj és kín az ébredés
valamit nem érek el soha
persze mindig de valahogy mégsem
máskor majdnem meghalok
kicsit csupán soha nem egészen

Akármi volt, itt március lesz, 
ha jönnél, csak ennyit mondanék.
Látnád te is, vizek csorognak.
Koszos a fény, az ég ronda kék.

Lyukas kis golyócskák fénylenek, 
fűfoltok között lent a sárban.
Futkosó parki szél belém csíp.
Pillanat volt, épphogy megálltam:

a hubble milyen képeket osztogat
s a legtávolabbi objektumok 
abból az időből származnak
amikor a 13,7 milliárd éve született világegyetem 
mindössze ötszázmillió volt

próbálom érteni
de néhány évtizedre kalibrálva hamar föladom

marad hogy a szanitereket 
milyen jó szó
húsz százalékos ecettel fújom be miként javasolták
tényleg használ
igaz rettentő szagok áradnak 
de legalább környezetbarát

irgalmatlan béke van
augusztusi
ilyenkor rossz nézni
a távoli égre
mindent takaró nap
pillogni a fénybe
mi az a pár milliárd év ahhoz
mit arra kap ki él
élje

augusztus
veszettül magányos