Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Bene Zoltán: Szenvedély

 

Karcsi először azt gondolta, az atlantiszi emberhez van szerencséje, noha arra hirtelenjében nem talált magyarázatot (igaz, nem is igen keresett), vajon mi a fenét keres az atlantiszi ember a Balatonban. Amikor azonban a hasán hánykolódó test hirtelen a hátára fordult, Karcsi kissé ijedten állapította meg, hogy egy vízihullával találkozott. 
– Jó napot – köszönt a vízihulla. – Vagy jó reggelt! Esetleg jó estét?!
A vízihulla az amerikai zászlóra emlékeztető mintájú térdnadrágot és imitt-amott szakadt trikót viselt. Hajába hínár keveredett, tekintete kifejezéstelen volt, arca torz és elvadultan szőrös.
– Késő délutánra jár. Vagy talán már inkább estefelé van – makogta megütközve, mégis készségesen Karcsi. 
– Tehát jó estét! – kurjantotta vidáman a jól nevelt vízihulla. – Mi járatban errefelé?
– Úszni szerettem volna – dadogott Karcsi. – De, azt hiszem, ezúttal kihagyom.
– Miért? – érdeklődött barátságosan a vízihulla.
      Karcsi erre mit sem tudott felelni, csak hebegett-habogott, tétova kézmozdulatokat tett, tipegett-topogott az iszapban.
– Nem szeret egyedül úszni – szögezte le a vízihulla. – Ezzel magam is így vagyok. Tudja, három hete egyedül úszkálok! Képzelheti! Unatkozom.
– Három hete? – nyögte Karcsi.
– Igen – bólogatott buzgón a vízihulla, ámbár helyesebb volna úgy fogalmaznunk: hagyta, hogy a fejét ringassa a víz. 
– Három héttel ezelőtt a hajómmal bekacsáztam a tó közepére pecázni – mesélte, s közben minden egyes kiejtett szóval egyre komorabbá vált. – Egyszer csak valahogy beleestem a hullámok közé. Nyomban meg is merültem emberesen, s mire felbukkantam ismét, a hajóm már messze járt. A feleségem elvitorlázott, engem meg ott hagyott fuldokolva – a hátán ringó tetem görcsösen összerándult. – Imádott Juditom rútul becsapott!
– A felesége? Judit? S ennek három hete éppen? – érdeklődött Karcsi zavartan.
– Napra pontosan! – válaszolt a vízihulla. – Jaj, pedig ha tudná, micsoda nő az én Juditom! Az a gyönyörű, hosszú, vörös haja a derekát veri. A lemenő Nap fénye glóriát von a feje köré! Csodálatos szemei sötéten ragyognak, a bőre lágy és bársonyos, s a keblei...! Azokra szavak sincsenek, uram, azokra szavak sincsenek!
Karcsi ekkor, mintha csíbor csípte volna meg, fölordított, megpördült, és ahogy csak a lába bírta, gázolt kifelé, a part irányába. 
– Hová megy? Miért hagy magamra? Nem úszunk együtt egy jót? – hallotta a háta mögül a vízihulla elhaló hangját, ám ez csak még gyorsabb iszaptaposásra sarkallta.
     Mikor kivergődött a szárazra, megrázta magát, akár a kutya, aztán a közelben terpeszkedő, hatalmas fűz alá óvakodott. Szemrevaló nő üldögélt ott békésen. Keresztrejtvényt fejtett, a koncentráció ráncokat rajzolt fényes homlokára. Karcsi letérdelt mellé, kivett a kezéből újságot, pennát, mohón magához ölelte, össze-vissza csókolta. Hosszan, szenvedélyesen tapadt a puha ajkakra.
– Megvesztél? – förmedt rá a nő, amint levegőhöz jutott.
– Ó, Judit! – szavalta Karcsi. – Ahogy így elnéztelek, leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy magamhoz vonjalak! Az a gyönyörű, hosszú, vörös hajad a derekadat veri, és a lemenő Nap fénye glóriát von a fejed köré! A szemeid sötéten ragyognak, a bőröd lágy és bársonyos, s a kebleid...! 
Azokra szavak sincsenek, Judit, azokra szavak sincsenek!
– Karcsi! – ragyogott fel a nő arca. – Milyen szépeket tudsz te mondani!

  
  

Megjelent: 2014-08-20 15:30:40

 

Bene Zoltán (Szeged, 1973.) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.