Szépirodalom

Egy átfogó pillantás a Gesamtkunstwerk kontaktlencséjén keresztül


Mindig feldob, ha beindul az élet.
Megint elhiszem, hogy van új tapasztalat.
Hogy meglephet a lét és rengeteg a lélek,
amiben Téged, jó, hogy megtaláltalak.
Ugye látod te is, át kell írni ezt is?
Ideál típus vagy. Én meg tipikus alak.
Aki vagyok, itt azt a miliő befesti,
amott meg majd a mennyei Nap.
S itt most szellemi lesz, ami soha nem volt testi,
s hinni lehet, hogy ez szilárd alap.
S mint egy elutazás, az időt bemetszi
egy leköszörült Hold-darab.
S egyes kánon-csillagképek beomlanak.
S ami volt, persze, valahol megmarad.
De a gúnyát a nyárban illik már levetni.
Elég a fény, a lapozható kalap.
Ez az, amikor a dicsőség a glóriát másként menti,
de aposztrofálható úgy is, hogy új szemlélet és tudat.
És gerjeszti bensőnk a szent indulat.
Ágyő, vírus, szia másolat!

A kád forró vizében ül, s azon morfondírozik, ha vége lesz a fürdésnek, vajon megetesse – e a tengerimalacot, vagy inkább verset írjon róla. Fogas kérdés, az állatnak melyikből lenne nagyobb haszna. A férfiban hirtelen föltámad a bűntudat. Minden háziasított állatot megfosztott az emberiség az önellátás képességétől, hogy magához láncolja őket. De a férfi önnön helyzetét sem látja rózsásabbnak. Semmit sem képes előállítani, még készételért is a Tesco – ba szaladgál.

Ma láttam Évát. Szemben ült velem, illetve majdnem szemben, kissé jobbra tőlem, három asztallal odébb. Dobálta a haját. Gondoltam, ez nem lehet Éva! Nem. Biztosan nem ő. Ő nem így tartja a hátát, a melleit, az állát, nem ilyen macskanősen, vagy inkább cápanősen, ráadásul a szemhéja halványzölddel ki volt festve, és hegyesen villogtatta a körmeit. Amikor picit jobban felé fordultam, ajkán is láthattam a vércseppnyi rúzst.

Napok óta tapogatom az arcom, nézem magam a tükörben. – Furcsa – gondolom. – Mindenesetre nagyon furcsa. A két szemem fölött, oldalt, mintha valami kidudorodás lenne, bütyök, csont, vagy mi. Nem szoktam magam órákig vizsgálgatni, borotválkozni sem borotválkozok mindennap, meg amúgy sem vagyok úgy oda magamtól. De ez a dudor, ez furcsa. Gyerekkoromban rengeteg mesét olvastam, a mesék tele voltak ördöggel, boszorkánnyal, sárkánnyal. Utóbbiaktól nem féltem, de az ördögtől igen. Isten nincs, mondták a szüleim, de az ördögről nem beszéltek… Hogy az ne lenne…
Rossz vagy, mint az ördög! – mondta a nagyanyám. Akkor nézegettem magam a tükörben ily alapossággal utoljára. Féltem, hogy kinő a szarvam…

ezerszem az ablakok, én lentről,
ők fentről figyelik, ki az a falnak
dőlve, cigarettafüstje halványlila
fellegek. a csóré utcán csak kopogás
marad belőlem. arcom átmerül a feledésbe,
félig bátyám, másik része se én vagyok,
a holdfény és utcalámpa kibogozhatatlan.
önszántamból mászok vissza a toronyba,
bármikor írásba adom: a királyfi mellől félúton
leszálltam, a kötélhágcsó ott lengett még az ablakon.

- Hölgyeim és uraim, dőljenek hátra! A következőkben ízelítőt láthatnak egy szigorúan esélyegyenlőséget garantáló munkainterjúról. Hogy ne húzzam drága idejüket, mindjárt bele is csapok itt a pulpituson, amit nevezhetünk akár színpadnak. Én játszom az egyszemélyes pályázati bírálóbizottság szerepét,. Mindjárt szólítom is az egyes számú jelentkezőt a kettő közül. Fáradjon be kérem! Nevem, Kocka Fejendér, megbízott szakértő, vizsgabiztos, illetve saját megbízóm vagyok egy személyben. Megtudhatnám a becses nevét? Bár ide van írva.

        (Kerékgyártó Ferencnek)


omló vakolat gyürkőzik a fénynek
ablakban levegő után kapkodó
párnák paplanok
a tündérmesék itt beégnek
minden szép és elbaszott
a pinceműhely zárva
kukák bámulnak húgyos
patkányszagú lépcsőházra
kicsi lány
üsd össze varázscipőd sarkát
talán egy ciklon elröpít messzire
hol nem csatornából jön az ózon
s hetente kétszer is van
csirkefarhát
 

                                          Szőke Imre nyomán


vasárnap reggel jobban szerettem volna
magam főzni a kávét magamnak
szerettem volna konyhában kotyogni
motyogni magamban valamit álmosan
ami behallatszik a hasábrádióba
de tönkrement a kávéfőző
és vasárnap reggel tönkrementem én is

bartók béla ülhetett úgy az ágy szélén
( tört szárnyú madár ),
ahogy most én ülök éjféltájt a halvány-zöld
szoba csendjében valamiféle bizonyosságra várva:
a piros cserepes épületek tetejét belepte a hó:
szélkakas csikordulna,
csizma súlya sem roppantja a jeget:
alszik ez az elveszett város
 

Nem is, csak Petinek mondtam el, feleltem Sanyinak. A magnéziumporos állvány ott állt bizonyítékként a sarokban! Valahonnan megtudták, hogy én vizeltem bele tornaedzés után a magnéziumporba. Kettesével szedve a lépcsőket rohant lefelé: Igazgatói! Nadrágzsebébe dugta az ellenőrzőjét. A parkban szerettem volna megfogni a kezét, de egyfolytában gyufaszálakat gyújtogatott, és felém pöckölte, miközben a padon hátrahajolt.

      Oba B' akr Skam és Ren F' akr Skiam, a két szorgos ezopszükhiáter nagy gondossággal készítgetette elő a laborban az agyvizsgáló szerkezetet elmefürkészésre. A masina egy trónusszerű kényelmes ülőalkalmatosság, melyből egy gerincerős nyúlvány magasodik ki, hogy sisakban végződjék. Ide suvasztják az agyvizsgálandó nő(személy) csini koponyáját, mert ezt a műveletet csak milóiakon végzik, ki tudja mi okból, szeretik, de szeretik végezni rajtuk.

Születésem története história és legenda egyszerre. A háború családi krónikája és személyes vízióm. Elképzelem vidékről felköltözött, pesti lakásukban éppen hogy megkapaszkodó, s onnan mindjárt ki is bombázott szüleimet, anyámat, a fiatalasszonyt, akit a vak előrelátás ekkor a paksi családi házba visszaküld, a nagycsalád oltalmába, s akit félelme innen is kerget tovább, s fut a közelgő front elől, egyenesen a bizonytalanba – míg én, valahol útban, a nyugati széleken megálljt nem parancsolok neki, és bezenyei jóemberek áldásos közreműködésével – egy kissé bizony meggondolatlanul – világra nem kívánkozom. Gondolom, a lángos csillag sem maradt el: a sztalinorgonák akkor szokásos tűzijátékával. Végül újabb menekülés, de most már hazafelé, Paksra, lovaskocsin, zabrálásokkal, kidöglő lovakkal. Nagyszüleim házában volt a szovjet csapatok postája, a nagy kavarodásban eleinte engem is valamiféle csomagnak hittek, és félretettek a többi közé – aztán mégiscsak öröm. És újabb szorongattatások: beszolgáltatás, apám orosz fogságban, akkor még nem tudtuk: málenkij robot. (Eine kleine Zeitmusik.) Pár kis év, már az én életemben: első hat évem. Várakozások, aggódások, remények, s a nagy csalódás: apám megjövetele. Egy idegené. El kellett fogadnom. Belső emigráció. S felnövekedve, immár belülről a sürgető parancs megbékélésre, elfogadásra. Egy életen át. Haláláig és tovább.

Megszőtte az estét az ég szövőszéke,
áll az ünnep sudár, örökkön zöld éke,
magabízó a szív, örvendezik, tártan:
a világmindenség időz pitvarában.

Megszületett újra karácsonynak estje,
igazi a jóság, nincs mázolva, festve,
példamutató a gondolat, a lélek,
örvendezhetnek az adásban serények.

Kettétépett, vakult fényképeden
egy félig kész ház még egész családdal –
bár „objektív”, a beállítás rád vall:
vallathatod a múltad szüntelen.

Szerelmem, élet, egyetlen élet!:
én így idézlek, aszályos szájjal
is csak becézlek, asszonyt se másképp, 
udvarollak, mégis és mindhiába:

az álom tündérujja s hermészi ravaszság
          művelnek néha-néha ily csodát,
          hogy légypöttyös üvegeden, valóság,
          vaksi szemem egekbe lát,
          nevesincs tarka madarat,

Arisztophanész vén ganajtúrója,
trágyával hizlalt mocskos paripa,
ha égbe visz az ó-komédia,
tiszteletét előtted is lerója.

Begombolkozva állig,
páncélban mindhalálig,
száműzetésben, pörben,
eleve torz tükörben.

A test föltámadását, mindig ezt kutatta,
főleg asszonyban, s lányban legkivált.
A nőt rágatlan nyelte, s ment tovább,
ha jóllakott, s a hússal jóllakatta.