Harc volt már ez a javából, irgalmatlan ütközet, amit azok vívnak meg, akik már semmit sem várnak egymástól.
– Mars a kamrába! Majd meglátjuk, hármunk közül ki a paraszt itt – kergette ki őket Kis Gerzson.
Egyelőre csak a fáskamrába, később attól függ, milyen szerencsével jár a tanítónőjénél. Ha kosarat kap, visszaveszi az özvegyet, aki akármilyen nincstelen, rendben tartja az otthonát, mos rá, takarít, ráadásul csinos is. Idáig rendben van, de mit csináljon a papával? – ütközött bele ismét az öregbe. Másrészt az sincs eldöntve, ő maga marad-e, mert ha csakugyan állást kap, veheti ő is a cókmókját. Az áldóját, de rágós hús! Erre mindenképp inni kell – futott a fütyülős barackért, amit eddig még sikerült az özvegy elől eldugni.
Bakosné megalázva cipelte át a holmiját, két matracot, egy asztalt, széket stb.
– Na végre! – tápászkodott fel a fűből Kis Gerzson. – Pfuj! Neked ez üdítő?
Forró júliusi nap volt, úgy dél körül. A markos, harcsabajszú gazda tikkadtan heverészett egy fa alatt. Kapálni jött a kertjükbe, de csak addig bírta, amíg a homloka gyöngyözni nem kezdett. Utána eldőlt, akár egy liszteszsák, és gondolatban máris a bakterházban ücsörgött, ahol 12 évig leste, hogyan jönnek-mennek a vonatok. Tán még most is ott dolgozna, ha a MÁV-reform parasztot nem csinál belőle. Kár, merthogy a bakterség nem is olyan rossz foglalkozás. Az ember csak ül, figyel, hogy minden rendben, előírás szerint működjék. Tisztelték is a faluban, mert ha Gerzson nincs résen, akár össze is ütközhetnek azok a vonatok.
Dr. Gurcsik szívdobogva lépte át a Bulcsú utcai börtön küszöbét. Egy pillanatra megállt, körülnézett, de senki sem várt reá. Logikus, végül is a kutya sem tudja, hogy éppen ma engedik ki a dutyiból. Lassan, körbe-körbe nézve indult hazafelé. De megváltozott ez a város, mióta utoljára látta! Csak, szégyen, nem szégyen, el ne tévedjen valahogy! Május. Az égen bárányfelhők úsztak. Remélhetőleg megvan még a háza. Megvolt. De milyen állapotban! Kifeszített zár, füstös falak, még a parkettát is felszedték! Az egyik sarokban toprongyos ember evett. – Jó étvágyat kívánok! – Hát te ki a fasz vagy? – Dr. Gurcsik, a tulaj. – Ja, az más! Azt hittem, a Jézus Krisztus. – Na, tűnés, nem tetszik a stílusod. – Tűnj el te, én jöttem ide hamarabb – horkant fel a borostás, hajléktalannak tűnő férfi. – Tudsz olvasni? – mutatta fel lakcímét jelölő igazolványát az orvos. – Olvasd! – Gurcsik Alfréd. Lakhelye: Ady Endre utca 2 – betűzte a férfi. – Volt szerencsém! A cuccodat se hagyd itt!
Szívem csücskében még elfér néhány morzsa, de a ház kopogó szelleme nem mutatja magát, csak hangját hallom, zord neszeit, szelíd zümmögé- sét, hogy lassan már a belső világban sem lehetek otthon, egyre sűrűbb a homály a teljes sötétség beállta előtt. Nézni a folyót, mely idő meg víz; szemem befogja a sötét, tapintható a homály téveteg lehelete, a másik aki ugyanaz is lehet, a képzelet fura- formájú csodalényeivel vezetteti magát, a másik nem lát, szeme helyén az elme, a szív rugózik egyre.
aprócska angyal húz át a sötét szobán megpihen falon, sarkokban, lámpaernyőn kicsi szíve dobog, kicsit megremeg, bevilágít záruló szemhéjam mögé utókép mondanám lágyan biccentek neki s már fenn visong a fán nincs szó mely az ajtót utána beteszi ma nem alszom tovább majd visszatér, s megbököm, mint alvó anyját a gyermek, múljék a közeli rettenet maradjon még óvja a sötétet reggelig
Két férfi áll a járdán. Kezükben fehér bot. Talán át akarnak kelni talán csak épp odaérnek amikor elfordul a villamos emlékeimbe égetve a sűrű látványt
Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.
– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.
– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra1, he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol?
tettes és áldozat két lélek egy testben visszajárnak arra a helyre egyetlen árnyék vetül a falra s már nem tudni ki pusztít el kit újra és újra hogy ugyanaz-e még a hely s a halántékhoz pisztolycső feszül vagy a remény ujja
Mondtam: vigyetek magatokkal. Szóljatok időben, menetkész leszek percek alatt. Még bírom a lassú járást hosszú kaptatókon, a végtelen teret a messzi síkon.
Ha karom rándítom, bokám ficamítom, elzuhanok egy pocsolyában, megszaszaggatom ruhám, kilyukad cipőm, hagyjatok magamra.
Surlófény vetíti egyetlen árnyát a konyha falára, vizet forral, a gőzben megnő az árnyék, így veszi át súlyát, lesz egy vele. Nem akarja már tovább, beszél hozzá, mozog a szája az izzadó falon, kintről visszanyávog a macska, tolmácsot játszik minden madár. Oda az esély, felismerni a láthatatlan ösvényt, a hidat az ázott szárazföld felett kifelé, vissza önmagához.
Az óvatlan pillanatban mindig rálel az őrizetlenül hagyott dolgokra, alkalom szüli a vágyat vétségbe ejtő napok idején. Mozdul az árnyék, megriannak a sejtek, mintha aprócska lény lakná be a teret, mintha a halál nyugalmát lengené körül a könnyű déli szél.
Morzsás tasakot húzok a fejemre. Kezemre haj tapad. Nyílásaimban víz és víz. A félelem, a természet nedvei.
Egy másik kertben meghúzhatnám magam a sziklák mélyén, magként a gereblye nyomában. Nincs ott más a sziklákon kívül. Szertartásrendek foszlányait hordja a szél.
A hiány benépesíti a kertet. A képzelet lerontja a csupaszon szép tájat. Most otthon vagyok. Most már nem.
Súlyos teste alatt megreccsent a heverő. Kereken száz kiló volt, de mióta kevesebbet eszik, mintha fogyott volna egy cseppet. Máskor biztosan örült volna ennek, most... Nem érdekelte, sem ez, sem más: semmi. Vajon minden öregember ilyen?
– Tíz óra – pislantott a meg régi ingaórára, mely még a nagyapjáé volt, de azóta is kifogástalanul működött.
– Te még nem keltél föl? – szólt rá szelíden sovány, kissé púpos neje. – Mindjárt itt vannak a vendégek, s te még meg sem borotválkoztál.
– És?
– Ne izélj, buci, hiszen szülinapod van. Vedd fel az ünneplőd, és próbálj lazítani, kérlek!
– Miért?
Az egykedvű válaszok lehangolták Baloghnét. Úgy látszik, az ura még mindig depressziós, sőt, ahogy múlik az idő, egyre kedvetlenebb.
Hallgatni mély tisztelettel, ahogy szelíd záporokban ácsorogtunk annak idején. Ennyi volna, és volna ennyi... De már ezzel is megtöröm a hallgatás záporozó csendjét, oldva, amit nem lehet.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
