Videó

Megnyílt Jankovics Marcell kiállítása
A Kincskereső videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: HÓKUSZPÓKUSZ

 

    Dr. Gurcsik szívdobogva lépte át a Bulcsú utcai börtön küszöbét. Egy pillanatra megállt, körülnézett, de senki sem várt reá. Logikus, végül is a kutya sem tudja, hogy éppen ma engedik ki a dutyiból. Lassan, körbe-körbe nézve indult hazafelé. De megváltozott ez a város, mióta utoljára látta! Csak, szégyen, nem szégyen, el ne tévedjen valahogy! Május. Az égen bárányfelhők úsztak. Remélhetőleg megvan még a háza. Megvolt. De milyen állapotban! Kifeszített zár, füstös falak, még a parkettát is felszedték! Az egyik sarokban toprongyos ember evett.
– Jó étvágyat kívánok!
– Hát te ki a fasz vagy?
– Dr. Gurcsik, a tulaj.
– Ja, az más! Azt hittem, a Jézus Krisztus.
– Na, tűnés, nem tetszik a stílusod.
– Tűnj el te, én jöttem ide hamarabb – horkant fel a borostás, hajléktalannak tűnő férfi.
– Tudsz olvasni? – mutatta fel lakcímét jelölő igazolványát az orvos. – Olvasd!
– Gurcsik Alfréd. Lakhelye: Ady Endre utca 2 – betűzte a férfi.
– Volt szerencsém! A cuccodat se hagyd itt!
     Dr. Gurcsik egyedül maradt. Szerencsétlen patkány! Még meg is sajnálta volna, ha kulturáltabban beszél. Szóval itt lakom – mérte fel az alaposan lepusztított lakást. Sehol egy ágy, szekrény, semmi. Mindent kirámoltak, amit csak lehetett – heveredett le ő is egy sarokba, aztán órákig forgolódott, merengett. Főleg a múlton, de terveket is szőtt a jövőről. Másnap dideregve, de bizakodva, tettre készen ébredt. Kinyitotta az ablakot, és mélyen magába szívta a langyos, tavaszi levegőt. Végre szabad vagyok! – tárta arcát a nap felé! Se zárak, se rácsok, süt a nap, meleg van! Azért ez sem semmi, hát még ha újra helyre pofozom ezt az odút. Elballagott a városba, és kivette minden pénzét a bankból. Ebből vásárolt, úgy első nekifutásra, egy ágyat, asztalt, két széket és egy szekrényt, utána beugrott a munkaügyi központba, hátha talál valami elfogadható munkát magának. A szűk, levegőtlen előcsarnokban ijesztő tömeg toporgott. Ki munkát kért, ki munkanélküli segélyt, nők, idősek, akikre már senki sem tartott igényt, mégis hétről hétre bekopogtattak munkáért, mert a szükség nagy úr, és lakni, enni is kell, ugye? Beállt ő is a sorba, egy ablaknál beadta az iratait, majd úgy két óra múlva félig megfulladva roskadt egy keskeny vállú, szikár ügyintéző elé.
– Foglaljon helyet, uram! Hol szeretne dolgozni?
– Valamilyen könyvtárban, ha lehetne?
– Végzettsége?
– Belgyógyász vagyok, illetve voltam, amíg... Nézze meg az irataim, ott vannak maga előtt az asztalon.
– Igen. Igen – lapozott az iratokba unottan a tisztviselő. – Hát kérem, per pillanat csakis fizikai munkát ajánlhatok. Építőipar...?
– Nehéz munka. Nem biztos, hogy kibírnám.
– Targoncavezetést vállalna, vagyis... ehhez is szakképzettség kellene. Nos, mit mondjak? Talán nézzen be egy hét múlva.
– Ej, jó lesz nekem akármi. Tallózzon csak tovább, ha nem haragszik.
– Hát nem könnyű, különösen azóta, hogy egyre több külföldi próbál nálunk is szerencsét: románok, bolgárok, kínaiak...
– Azért postásnak szívesen elmennék.
– Én is, főleg pénzkihordónak, ehelyett itt vegetálok magukkal étlen-szomjan napi nyolc-tíz órán keresztül.
– Részvétem. Más? 
– Nincs, illetve... várjon csak! Állatgondozónak is elmenne?
– Nyilván egy farmra, valahova vidékre.
– Pontosan. Csirkéket és kacsákat kellene etetni.
-  Még meggondolom. A csirkehúst ugyan szeretem, de a madárinfluenzát már sokkal kevésbé.
– De finnyás maga, doktor úr! Na, mindegy, maguk már csak ilyenek. Örvendtem a szerencsének, küldje be a következőt!
– Köszönöm. Nagyon sokat segített, de nem felejtett el még valamit?
– Nevezetesen?
– A munkanélküli támogatást, uram.
– Egen, de vigyázzon! Ha sokáig vacillál, az a kötelező kollaboráció megtagadásának minősül.
– És?
– Simplicissimus: elveszti a segélyt, ergo mehet maga is vendégmunkásnak. Romániába.
– Vacilál, simplicissimus, ergo. Nem latin tanár volt véletlenül azelőtt?
– Ez kérem magánügy. Egyébként az voltam.
– Meggyőzött. Kérem az építőtelep címét, és jóccakát! – Dr. Gurcsik – mutatkozott be egy mopszli képű főnöknek, miután nagy üggyel-bajjal rábukkant a címen szereplő telepre.
– Doktor? Na ne, mi segédmunkást kértünk, nem doktort. Ezek a munkaügyisek...! Még jó, hogy nem atomfizikust küldtek a nyakunkra!
– Nem vagyok doktor, pontosabban... Hagyjuk! Miután segédmunkást keresnek, hát itt vagyok.
– Most már doktor vagy nem doktor? Tudja mit? Mutassa meg a tenyerét?
– Miért? Maguknál tenyérjóslással tesztelik a munkakeresők képességeit?
– Szép, finom keze van! Árulja el, de őszintén: fogott már lapátot legalább egyszer a kezébe?
– Hát maga? – vágott vissza ironikusan, és faképnél hagyta a mérnököt.
      Mit erőltesse magát azokra, akiknek még a tenyere sem imponál? Azért még semmi sincs ám elveszve! Amíg keze, esze szuperál, bármilyen akadályt legyőzhet. Csak egyszer vallott kudarcot: amikor beperelték egy műhibáért a klinikán. Ült is érte hét évet, mi több, már orvosként sem dolgozhat. Csakhogy az akkor volt. Azóta ellesett egyet-mást a nehéz fiúktól, és őt sem fogják már ezentúl olyan simán két vállra fektetni. Mint segédmunkás talán megbukott, de még lehet sírásó, gyepmester... – vette számba lehetőségeit az exgyógyász. Átböngészett néhány apróhirdetést, végül a kutyasétáltatás mellett kötött ki. Érdekes munka meg könnyebb is a lapátnál.
Legelső kliense egy arany láncokkal teleaggatott özvegy volt. Szemöldöke vékony, arca krémtől és púdertől fehérlett.
– Kezit csókolom! A hirdetésre jöttem, asszonyom.
– Fürdetésre? Maga meg akar engem fürdetni? – nézett nagyot felvillanyozva az asszonyság.
– Hűha, ez a májas hurka nagyot hall! – Nem, kérem. Már miért fürdetném? Én a kutyasétáltatás ügyében keresem.
– Nagyszerű! Szeretem, hogy ilyen operatív! – fogta kézen a szakállas, hosszú hajú exdoktort. – Kicsit pimasz, de tökéletesen igaza van. Minek hamukázzunk itt, amikor egyenesebb úton is célt érünk?
Bevezette a fürdőszobába, és neki fogott vetkőzni. Csak ekkor fogta fel a férfi igazán, mi célból adta fel hirdetését a naccsága.
– Pi...pillanat! Még nem állapodtunk meg a béremben.
- Miben?
– Taksa. Honorárium.
– Halkabban, kérem, nem vagyok én süket. Tehát a honorárium. Rendben van! Mennyit kér a szolgálataiért, szépfiú?
– Attól függ, mit kell ezért nyújtanom, és az extráért külön kell ám fizetni, nem szólva a kutyáról, amennyiben csakugyan sétáltatnom kellene.
– Milyen gúnyáról? Picit hangosabban, ha kérhetném!
Hú, ez nehéz páciens! Most már suttogjon, vagy üvöltsön?
– Kutya... Vau-vau! Hogy mondjam, hogy megértse?
– Értem én, szépfiú! De hát én speciel utálom a kutyákat, úgyhogy ezt kiveheti a pakliból. 
Ellenben imádom a masszázst, pettinget és mindenekelőtt a kisostort.
– Egyelőre tízezer, később majd elválik. Adja ide a felét, és máris kezdhetjük, föltéve, hogy nem engem tisztel meg a korbáccsal – ugrott bele Gurcsik úr a váratlan kalandba.
Beálltak a tus alá, és némán élvezték, miként csorog testükre a bágyasztó melegvíz. Utána következett a masszázs, petting stb. Hogy közben miként érezte magát Gurcsik úr, inkább ne bolygassuk, tény, hogy fél órával utóbb holtfáradtan esett be egy csehóba.
– Kérek egy pohár vermutot!
Hirtelen szomorú tekintetű férfi dülöngélt eléje. Egy ideig nézte, mustrálta, majd áhítattal borult a hosszú hajú doktor lábához.
– Krisz-krisztus! – dadogta. – Ide, ide, emberek! Leszállt a mennyből a Messiás!
– Hozzám beszél? – ejtette ki a kezéből Gurcsik úr a poharat.
– Alleluja! Alleluja!
A vendégek hitetlenkedve sereglettek köréjük.
– Most mit bámulnak? Te meg jobban teszed, ha hazamész és lefekszel – paskolta meg a részeg arcát Gurcsik úr. – Még hogy Messiás! Megáll az eszem, esküszöm – illant ki hanyatt-homlok az ivóból.
Mert mi történne, ha felbukkanna, ne adj isten, egy zsaru is? Kihallgatás, jegyzőkönyv, aztán masírozhat ismét a fogdába. Amint hazaért, azonnal a tükör elé sietett, hadd lássa, miért is nézte Krisztusnak az a tintás ürge a csehóból!
– Alleluja! – vágta ájtatos pózba magát. – Ami azt illeti, csakugyan van bennem valami krisztusi.
Mintegy húszan ültek két üres fotel körül a szerzetesi cellára emlékeztető szobában. A falon jókora kvarcóra és egy Jézus-festmény lógott. Amint az óra mutatója az ötösre szökkent, megszólalt egy csengő, és egy palástba burkolt férfi sétált át méltóságteljesen a csoporton.
– Jó estét kívánok! – hajolt meg könnyedén.
– Ő az – suttogták az emberek tisztelettel egymás közt.
– Köszöntöm a régi és újabb érdeklődőket. Ez utóbbiak kedvéért engedjék meg, hogy bemutatkozzam nekik is: Gurcsik Alfréd vagyok, a Díjtalan Lelki Segélyszolgálat, röviden DLS elnöke, mellesleg filozófus, gasztrológus...
– Halljuk!
– Mint mindig, ezúttal is felhívom a figyelmet, hogy Szolgálatunk abszolút ingyenes, ezért bárkin anyagi hozzájárásától függetlenül segítünk. Tudom, sokan furcsállják, hiszen manapság a hűségtől az orvosokig semmi sem díjtalan. De hadd kérdezzem meg önöktől, hányan keresnék fel Gurcsikot, ha őt is csak a pénz hajtaná?
– Kevesen! – rikkantotta el magát valaki.
– Köszönöm az őszinteségét. Én is így gondolom. A szeretetet, segítőkészséget nem lehet, de nem is szabad aprópénzre váltani.
– Éljen a doktor úr!
– Szólítsanak egyszerűen Gurcsiknak – javította ki az orvos szerényen. – Nem vagyok én orvos, csak egy segítőkész embertárs, akit hol schowman-nek, parapszichológusnak, prófétának és hasonlónak becéznek. Hogy valójában ki vagyok, majd önök eldöntik, én csak annyit kérek önöktől, forduljanak hozzám bizalommal, ha segítségre van szükségük.
– Rejtélyes ember, annyi fix – suttogta egy fekete ruhás, idős hölgy. – Már egy hónapja ismerem, de még nem ismertem ki igazán.
– Én sem – erősítette meg mellette ülő szomszédja. – Ráadásul... Nézze csak meg jobban, Mikusné! Előbb a szentképet, aztán Gurcsikot. Ugye, milyen kísértetiesen hasonlít a keresztre feszített Jézusra?
– Tényleg, micsoda hasonlóság! – vetett keresztet Mikusné. – Most már értem, miért tűnt annyira ismerősnek ez az úriember.
– Kérem, ne zavarják az előadást! – pisszegett rájuk egy felkötött karú törzsvendég.
– Visszatérve a pénzre, azért ez sem mellékes, mert a jókedvű adakozót még a Jóisten is szereti – folytatta a selyemfiúból lett (para) pszichológus. – Adakozzunk hát, ha jólesik, csak éppen a... szegények, betegeink javára – mutatott diszkréten a széksor elején elhelyezett perselyre.
      Az újonnan bejelentkezett érdeklődők torkán akadt az éljenzés. Egy fiatalember máris felállt, és kisomfordált a csoportból.
– Viszontlátásra! Tiszteljen meg a jelenlétével máskor is! És önök? Halljuk, mi a panaszuk! Csak sorban, nyugodtan. Ki érkezett elsőnek?
– Én – tipegett a körbe egy ijedt arcú, kis ember; látszott rajta, hogy izgul, s talán vissza is surran a helyére, ha a felesége tekintete gyorsan vissza nem zavarja.
– Ne féljen, uram, nem a fogát húzzuk ki. Foglaljon helyet a fotelben, és meséljen magáról valamit!
– Itt, mindenki előtt? – feszengett az emberke? – Nem beszélhetnénk inkább négyszemközt?
– Sajnálom, a mi körünkben ez nem szokás. Amennyiben mást kíván, forduljon máshoz, tisztelt úr. Mi, kérem, olyanok vagyunk itt, mint egy nagy család, ahol mindenről lehet beszélni. Ehhez bárki hozzászólhat, és higgye el, segít is, ha mással nem, tanáccsal, hiszen sokszor mindnyájan ugyanazzal a problémával küszködünk. Így van, tisztelt hölgyeim és uraim?
– Így! – válaszolták kórusban.
– Tehát? Hogy döntött? Elmegy, vagy folytassuk?
– Folytassák! – válaszolta helyette felesége a helyéről.
– Akkor meséljen: hogy hívják, hány éves, hol dolgozik...?
– A nevem Vas, Vas Leó, kérem tisztelettel, ötven éves leszek, és egy vasboltban dolgozom.
– Vas Leó, vasbolt. Magának aztán jócskán van vasa, miközben nekem egy árva vasam sincs – szellemeskedett a Lelki Segélyszolgálat főnöke. – Mi a panasza, Vas Leó?
– Nincs étvágyam, és már aludni sem tudok egy ideje.
– Ennyi?
– Nem elég?
– Hát, lehetne leukémiás is, cukorbajos vagy rokkant, mint az a tolókocsis hölgy ott leghátul. No, és miért nem tud aludni?
– Ha én azt sejteném, akkor, biz isten, el sem jöttem volna magához.
– Pillanatnyilag mit érez?
– Fáradtságot meg álmos is vagyok, képzelje, de csak amíg lefekszem, utána kimegy az álom a szememből.
– Értem – bólogatott az egykori belgyógyász, s mint mindig, ezúttal is erős kísértést érzett ahhoz, hogy elküldje páciensét egy orvoshoz. Igaz, hogy ő is ért hozzá, de felszerelés nélkül az orvos is csak találgat. Emellett gyógyítani sincs joga, így nem tehet mást, minthogy eljátssza a (para) pszichológus szerepét. Csak aztán el ne felejtsen adakozni a kis hülye! A szegények, betegek javára, azaz neki, utóvégre ő is szegény ám.
– Kellemetlen állapot. Képzelem, mennyire kicsinálja.
– Majd megszokom, vagy... vagy elmúlik. Néha beveszek egy altatót, és magamra parancsolok, hogy aludjak.
– Szép, tehát önszuggesztiót alkalmaz! Ez sem semmi, beismerem, de hogy ezek után még mit akar, az már kevésbé világos.
– Kérdezze meg a nejemet!
– Figyelemre méltó dzsentlemen! Önök mit szólnak hozzá, hölgyeim és uraim? – kérte ki a csoport véleményét ravaszul, hogy a többi balfácán se unatkozzék eközben, másrészt hadd érezzék ők is fontosnak magukat, akiknek a véleményére végre odafigyel valaki.
– Szerintem az eset eléggé szokványos, és ezernyi oka van: lelki bánat, stressz vagy akár egy csésze kávé is – kezdte fejtegetni tudálékosan egy bozontos szemöldökű villanyszerelő. – Talán világosabban látnánk, ha megtudnánk néhány részletet, mert ezzel a kevéske adattal egy professzor sem igen tudna mit kezdeni.
– Jó, jó, de mit mondjak?
– Például mit és mennyit evett ma ebédre – élcelődött egy potrohos.
– Annyit, mint maga biztos nem – vörösödött el a boltos hitvese. – Gyere, Leó, meggondoltam magamat. Ne zavarjuk a purparlét, merthogy itt csak ez folyik!
– Bocsásson meg, asszonyom, csak viccelt a Juhász úr, aki nyilván nem sejthette, hogy ez zsenírozza magukat. Egyébként nem fáradna kissé közelebb?
– Nem fáradnék, jó nekem itt, az első sorban is.
– Ahogy óhajtja. Tehát ott tartottunk, hogy önt tisztelt Vas Leó álmatlanság kínozza. Szokott-e este kávét vagy alkoholt fogyasztani?
– Ez az, én is pont erről beszéltem! – düllesztette ki mellét a villanyszerelő.
– Ön kitűnő megfigyelő, Egri úr. De, komolyan, önnek pszichiáternek kellett volna mennie.
– Sem este, sem nappal, sőt, még ünnepkor is csak nagy ritkán – válaszolta a vékonydongájú kiskereskedő. – Ugyanis egyiket sem szeretem.
– Szerencsés ember! Ajánlom, tartsa meg a szokását. Munkahelyi, pénzügyi problémák?
– Kopogjuk le, egyelőre nincsenek.
– Más téren? Például a családban? Vajon ott is minden klappol-e?
– Most már klappol. Azelőtt éppen csak hogy megvoltunk. Az anyósomnak hála, akivel 
az ördög sem tudott kijönni. Bocs! – ütött bűnbánóan a szájára. – Kicsúszott a számon. Ne haragudj, anyukám!
– Mindegy, meghalt, vége. Isten nyugosztalja anyut! – Inkább arról regélj, mit csinálsz, amikor hazajössz?
– Mit, mit? Semmit, akarom mondani...
– Hát éppen ez az, Gurcsik úr! Semmit sem akar csinálni. Én takarítok, főzök, sepregetem az udvart, gondozom a kertet, miközben a férjem estig számítógépezik.
Ha az imént az asszony, most a férfi kezdett izegni-mozogni, és azt se tudta, mit mondjon, hova nézzen kínjában.
– Ne haragudj, hogy itt mindenki előtt kitálalok, de hát ismersz: ami a szívemen, az a számon is.
– Brávó! – tapsolt elégedetten a mellette ülő farmernadrágos nőszemély. – Végre valaki, aki nem szégyelli kiteregetni a szennyesét.
– Miféle szennyest? – ráncolta össze szemöldökét Vas Leóné. – Tény, hogy nem tetszik némely dolog a férjemben, de attól még nincs mit szégyenkeznem miatta. Leó igenis jó ember, példás apa, férj, kereskedő. Csak a mozgást, fizikai munkát utálja, ezért és nem másért megyünk ritkán úszni, sétálni, kirándulás helyett tévézünk...
– Ön mit javasol? Feltételezem, nem ok nélkül jellemezte ilyen behatóan becses hitvesét.
– Vágjon fát mindennap tíz percig! Attól olyan éhes lesz, hogy még a szappant is megeszi – ajánlotta a fekete ruhás, idős hölgy.
– Én bárányokat számolok: egy bárány, két bárány, három bárány ... – hunyta le a szemét a potrohos.
– Ügyes – nyomta el ásítását Krisztus alteregója. – Huh, még a végén én is elalszom.
A csoportban hirtelen kirobbant a nevetés.
– Már elnézést! – idegeskedett Vas Leóné. – Maguk rajtunk nevetnek?
– Nem önökön, rajtam – sietett megnyugtatni a DLS alapítója, elnöke és alkalmazottja is egyúttal. – De félre a tréfával, mert ez valóban nem tréfa!
– Nem hát, ettől eltekintve szimpla ügy. Közölje a tisztelt férjemmel, ugyanis rám nem hallgat, vegye végre észre, hogy otthon is illik ám dolgozni. Nem kérem, hogy fát vágjon, de attól még bevásárolhat például, javítsa ki a tetőt, kerítést... Nem ragozom tovább, tisztában van ő ezzel magyarázkodás nélkül is.
– Ez bizony méltányos – sétált közelebb a leleményes asszonyhoz. – Tetejében hasznos is. 
A fizikai munkától elfárad, és újra el kezd enni, aludni.
– Igen, igen, pontosan ezt akartam mondani.
– Amint látom, kegyed sem teljesen tájékozatlan e téren. 
– Akkor hát igazam van?
– Tökéletesen – csókolt kezet elismerően az asszonynak.
– Hallottad? – derült fel Vas Leóné arca. – Ha az én véleményem nem számít, hallgass meg egy szakembert! Gyurcsik úr tudja, mit beszél, úgyhogy nyugodtan megfogadhatod a tanácsát!
– Ámen, megfogadom.
– Éljen a Vas házaspár! – tapsoltak a nagymester hívei.
Az asszony meglepődött. Ne te né, nem is olyan tulkok ezek, mint gondolta! 
– Köszönöm. Mit szólsz hozzá, aranyom? Hát nem kedves emberek?
– De...dehogynem. Köszönjük a segítséget, tanácsot – hajolt jobbra-balra Vas Leó.
Dr. Gurcsik elégedetten somolygott, de a mosolyában valahol ott bujkált az üröm is. Új bárány, új hívő, ezzel nincs is semmi baj. Csupán az a bosszantó, hogy nem mindig pénzben fejezik ki a hálájuk. Kérni ugyan kérhet, de miként magyarázza meg ezt az APEH-nek, mely mostanában kétszeres figyelemmel teszteli az adófizetők morálját? És ez még nem minden! Örökké dicsérni, hókuszpókuszozni sem olyan nagy boldogság. Mellőzné is szívesen, ha ezek a bárányok nem igényelnék annyira. Még szerencse, hogy az anyja nem láthatja, mert meghasadna a szíve szegénynek.
– Örülök, hogy segíthettem. Jó étvágyat és szép álmokat!
– Köszönjük, viszont! – cihelődött fel a házaspár, és ügyet sem vetve a perselyre spurizott volna kifelé.
A „nagycsalád” csalódottan hallgatott. Csak ennyi? Hát a csiribí-csiribá hol marad, elvégre sokan kizárólag emiatt adják egymásnak itt a kilincset. De fortyogott magában a tiszteletreméltó Gurcsik is, aki viszont az elmaradt hálapénzt fájlalta.
– Ha nem válna be a terápia, keressen fel még egyszer! – mormogta révedező tekintettel.
– Már miért ne válna be? – bizonytalanodott el a családfő.
– Mert akkor magát megátkozták, Vas Leó – játszotta ki Gurcsik úr utolsó ütőkártyáját.
– Engem – rezzent össze a kis ember. – És ezt csak most mondja?
– Most vagy később, egyre megy, hacsak nem azonnal kívánja megtörni.
– Ez valami vicc, Gurcsik úr? – hökkent meg az asszonyság. – Csak nem feltételezi, hogy én vagy akár Leó is hiszünk az ilyen... mesékben?
– Már engedelmet kérek, de ilyen mesékkel van tele a sajtó is, aztán még ott vannak a különböző tv-csatornák – szólt közbe a nagy hasú Juhász úr. – Maguk szerint ezek mind hazudnak?
– Naná, csak azt csodálom, hogy még a XXl. században is léteznek olyanok, akik hisznek az oldásban, kötésben, komolyan veszik az állatövi jegyeket, a telefonos távkezelést...
A kijelentést egyrészt méltatlankodó pisszegés, nagyobbrészt azonban zavart csend fogadta.
– Ebben az esetben tényleg búcsúzzunk el szépen egymástól! Önök természetesen abban hisznek, amiben akarnak, viszont cserébe, úgy lenne méltányos, ha önök sem degradálnának le másokat – jegyezte meg diplomatikusan a nagymester.
– Vajon kinek álltam útjába, hogy megátkozott emiatt? – tépelődött Vas Leó. – Pardon! – nézett az asszonyra. – Csak úgy kérdeztem.
– Ellensége mindenkinek van – vont vállat a Lelki segélyszolgálat tanácsadója. – Gyakran éppen az, akiről álmunkban sem gondolnánk. De ha óhajtja, én adhatok ilyen tekintetben is tanácsot.
– Köszönjük, majd... legközelebb – fogta karon férjét a dús keblű boltosné, és szinte beleütközött két befelé igyekvő férfiba.
– Bocsánat! – kért elnézést az idősebb, és Gurcsik elé vezetett egy kopott kabátú világtalant. – Volna ideje foglalkozni az öcsémmel?
– Hogyne, azonnal! Ugye, megengedik, hogy előbbre vegyem a jó embert?
– Várjon sorára! – süvöltötte oda a farmer nadrágos fiatal nő.
– Megengedjük! – hurrogták le nagylelkűen többen is.
– Köszönöm! Ültesse ide a fotelbe, kedves barátom!
– Csüccs le, Rezső, a Mester mindjárt meggyógyít.
– Megpróbálom, de hogy sikerül, az részben Rezsőtől is függ.
– Állok elébe. Mondja meg, mit tegyek! – nyöszörögte a kopott kabátú.
– Tenni semmit, hinni viszont nagyon. Tulajdonképp mi baja?
– Megvakulok, Mester. Egyelőre még úgy-ahogy látok, de napról napra rosszabbul. A doki szerint...
– Kit vagy mit ábrázol ez a festmény itt felettem?
– Hát... Nem látom. Talán egy fát vagy ilyesmit.
– Hm! Most figyelje meg a kezemet! Hány ujjat mutatok?
– Hetet.
– Helyes! Hisz abban, hogy meggyógyul?
– Hiszek, de csak ha maga gyógykezel.
– Akkor hunyja le a szemét, és csak akkor feleljen, ha kérdezem!
A férfi engedelmeskedett a parancsnak.
– Megkérném a tisztelt csoportot, hogy koncentráljon velem együtt Rezsőre! Megvan? Úgy, úgy nagyon jól csinálják – tette Gurcsik úr Rezső szemére tette a kezét. – Most pedig mondja mindenki utánam: Rezső, láss!
– Rezső, láss!
– Halljuk, mit érez!
-  Meleget.
– És most? – kérdezte újabb koncentrálás után.
– Olyan... izé... bizsergést.
– Jólesik?
– Jól. Nagyon-nagyon kellemes.
– Nyissa ki a szemét, végeztünk!
A férfi félve nyitotta ki előbb a bal, aztán a jobb szemét. A nézők lélegzetvisszafojtva figyeltek.
– Látok! Istenem, meggyógyított, Gurcsik úr! – lelkendezett a kopott kabátú, és a Mester lába elé borult.
– Gurcsik! Gurcsik! – kiáltották ütemesen a résztvevők.
– Keljen fel, jóember, és köszönje meg nekik is! – biccentett feléjük az exdoki.
– Köszönöm! Mindenkinek köszönöm! – hajlongott könnyes szemmel jobbra-balra az atyafi. 
– Hihetetlen! Te... te tényleg jobban látsz? – ámuldozott a testvére.
– Vakuljak meg, ha hazudok. Mi az, min nevetnek? – ütközött meg Rezső a felkacagó nézőkön. – Ja! – kapott észbe, utána velük együtt rötyögött.
– Ezért a csodáért gyertyát gyújtunk Szent Antalnak – ígérte meg Rezső bátyja hálásan. – Persze egy kisebb összeg is elkelne, csak hát miből, hiszen azt sem tudjuk, holnap mit eszünk.
– Ennyire szegények? – nyúlt a zsebébe a szakálas. – Tessék, ez a maguké! Ajánlják fel egy részét Szent Antalnak!
– Gurcsik! Gurcsik!
– Mit szól hozzá, Mikusné? – érdeklődött szomszédjától a fekete ruhás, idős hölgy.
– Figyelemreméltó... tanácsadó! Egy-két dolgot ugyan sejtettem, azért ezt nem néztem volna ki belőle.
– Viszontlátásra, hölgyeim és uraim! Bocsássák meg, amiért nem folytatom a konzultációt, de borzasztóan elfáradtam. Kérem, tiszteljenek meg látogatásukkal holnap is!
A résztvevők alatt megreccsentek a székek.
– Viszontlátásra! Éljen a szegények doktora!
A DLS alapító elnöke egyedül maradt a szobában. Azaz nem egészen, ugyanis a háttérben még mindig ott ült az a bizonyos tolószékes öreghölgy.
– És ön? Parancsol még valamit, nénikém?
A tolószék mellett álló asszony közelebb gurította a rokkantat.
– Anyám! – ismert rá Gurcsik úr. – Te itt?
-  Ha Mohamed nem jön a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez.
– Nos, rajtam nem múlott. Te haragudtál rám, nem fordítva. Azért nyilván meglátogattalak volna, ha megengeded.
– Bocsáss meg, elvetettem a sulykot. Azóta én is bölcsebb lettem, s beláttam, hogy egy anya soha sem tagadhatja meg a gyermekét, még ha az...
– Az?
– Semmi, elmúlt, felejtsük el az egészet, s legalább addig örüljünk egymásnak, amíg az Úr magához nem szólít.
A férfi megilletődve hajolt a kezéhez.
– Jobb később, mint soha, de... remélem, nem vagy beteg – nézett aggódva a ritkás hajú, madárcsontú asszonyra.
– Nem, nem, leszámítva egy-két kisebb nyavalyát.
– Khm! – köhintett figyelmeztetően az édesanya mellett toporgó asszony.
– Ja, igen! Ez itt Márta, az ápolónőm.
– Péter Márta – nyújtott kezet a szemüveges, intelligens arcú nővér.
– Örvendek. Gurcsik Alfréd.
– Sokat hallottam ám magáról.
– Jót vagy rosszat?
– Ezt is, azt is, de kiváltképp...
– Jót – folytatta Gurcsikné a megkezdett mondatot. – Szinte el sem hittem, hogy ilyen csodálatos képességekkel rendelkezel, fiam.
– De Gurcsikné!
– Semmi Gurcsikné! Itt voltam, láttam, és amit láttam, meggyőzött arról, hogy a fiam nem lehet sarlatán. Benne igenis van, mindig is volt valami titokzatos gyógyerő. De hogy ilyen mértékben...! Hát ez még engem is meglepett.
– Megengedi, hogy közbeszóljak?
– Minek? Ami tény, az tény, és Alfi, hál’ istennek, ezúttal igaz ügy érdekében kamatoztatja tudását.
– Igaz ügy – fintorgott az ápolónő. – Ellenkezőleg! Szerintem Gurcsik úr semmit sem változott – jelentette ki nyomatékosan.
– Amennyiben? – figyelt fel Gurcsik úr az akadékoskodó nővérre.
– Nézze, doktor úr! Lehet, hogy egy laikust megtéveszt, de én az egészségügyben dolgozom.
A férfi meghökkent. Ez az okos tyúk még szemüveggel is jobban lát, mint mások a nélkül.
– Hát aztán! Mellesleg kitől tudja, hogy doktor vagyok?
– Tőlem, tudniillik Mártika a barátnőm is egyúttal, s mint ilyen elmeséltem neki egyet-mást – válaszolta az ápolónő helyett Gurcsikné. – Csak ezt a megtéveszt szót nem értem.
– Dehogyisnem, de tudja mit? Ha ekkora gyógyerő van a fiában, miért nem kéri meg, hogy gyógyítsa meg magát is?
– Az anyámat? – szökkent a vér Gurcsik Mester arcába. – Na... nagyon szívesen. 
Tulajdonképp már régóta szerettem volna megtenni.
– Akkor tegye meg! Most! – gúnyolódott az ápolónő.
– Ugyan, hagyjuk, erre már csak a Jóisten képes egyedül. Mártika, Mártika, milyen képtelen próba elé állítasz te bennünket!
– Miért volna képtelen, ha egy gyengén látón segített, bár ami engem illett, én inkább valami trükkre gyanakszom. De tegyük fel, hogy csakugyan rendelkezik ilyen csodaerővel. Ebben az esetben miért ne gyógyítana meg egy bénát is?
– Lehetséges lenne ez, Alfikám? – izzott fel az özvegyben a hamvadó remény parazsa.
A férfi hosszú, vihart sejtető csend után röviden, de velősen válaszolt.
– Nem.
– Ez van, tisztelt Gurcsikné! Amit eddig itt látott, az ugyanolyan forgatókönyv alapján rendezett tévéshow, mint amivel nap, mint nap bombáznak esténként – szorította meg a vállát vigasztalóan Mártika.
– Igaz? Válaszolj már, a szentségét!
Az orvos megszégyenülten meredt a Krisztus-festményre.
– Szóval igaz – roskadt magába Gurcsikné. – Menjünk haza, Mártika! Neked meg bocsásson meg az, akire éppen most nézel.
     Dr. Gurcsik megsemmisülten rogyott a fotelbe. Ma megnyert egy csatát, de elvesztett egy háborút. Holnap? Kereshetne például egy pénzesebb állást is, pártot alapít, szippantós lesz vagy asztrológus valamelyik népszerű tévécsatornán.
Hogy végül is miként döntött Gurcsik úr? Őszintén szólva nem tudom, de ha valaki tudja, árulja el nekem is.

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.