Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Rózsadombi álmok (2/2)

 

1.

 

Harc volt már ez a javából, irgalmatlan ütközet, amit azok vívnak meg, akik már semmit sem várnak egymástól.

– Mars a kamrába! Majd meglátjuk, hármunk közül ki a paraszt itt – kergette ki őket Kis Gerzson.

Egyelőre csak a fáskamrába, később attól függ, milyen szerencsével jár a tanítónőjénél. Ha kosarat kap, visszaveszi az özvegyet, aki akármilyen nincstelen, rendben tartja az otthonát, mos rá, takarít, ráadásul csinos is. Idáig rendben van, de mit csináljon a papával? – ütközött bele ismét az öregbe. Másrészt az sincs eldöntve, ő maga marad-e, mert ha csakugyan állást kap, veheti ő is a cókmókját. Az áldóját, de rágós hús! Erre mindenképp inni kell – futott a fütyülős barackért, amit eddig még sikerült az özvegy elől eldugni.

Bakosné megalázva cipelte át a holmiját, két matracot, egy asztalt, széket stb.

– Csuda kemény ember ez a Kis Gerzson! – mekegett a kis öreg. – De majd csak megbékél, ha kiadja az útját a kisasszony.

– Lehet, nem tudom. Csak az a kérdés, érdemes ezt még nekünk kivárni. Azonkívül nem értem, miért nem szakít velem azonnal, ha már tényleg nem szeret. Hallod? Danol a nyomorult.

– Hadd danoljon! Fog ő még sírni is, amikor ráébred, kire cserélte az asszonyát.

Reggel malacsivításra ébredtek.

– Papa, éhesek a malacok.

– Majd megeteti őket Kis Gerzson.

A kacsák hápogtak, Bodri szűkölt, kaffogott, s mindezek tetejébe megcsikordult a gazda hasa is.

– Nézzük, mit találunk a spájzunkban! Zsír, szalonna, kolbász...! Akad itt minden, kezit csókolom – csettintett jókedvűen a nyelvével.

Kihozott egy tábla füstölt szalonnát, mellé sót, hagymát, azzal elvolt egy darabig. A harmadik nap úgy elpárolgott a jókedve, mint a pocsolyából a víz, ha eső után rátűz a napsugár. A zoknija bűzlött, az örökös szalonna- és rántottamenüt is megunta, úgyhogy nem ártana nyélbe ütni már azt a jánykérést. Hát üsse kő, legyünk minél hamarabb túl rajta! – csípte ki magát, és még aznap elbaktatott a leányhoz.

– Virágot a virágnak – kapta elő a háta mögé rejtett bokrétát.

– Mit akarsz? – reccsentett rá a tanítónő tüskésen, aki még mindig az in flagranti miatt orrolt a férfira.

– Bocsáss meg, hogy zavarlak, de szeretném megkérni a kezedet.

A tanítónő arca egy pillanat alatt kisimult.

– Na végre! Már azt hittem, sosem kéred meg. Már csak az a probléma, mi a szándékod Borissal. Úgy hírlik, szereted, ezért már most megkérdem: elküldöd, vagy osztozunk?

– Micsoda kérdés! Még szép, hogy elküldöm. Keresztény vagyok én, nem arab – kérte ki magának a harcsabajszú exvasutas, s csupán otthon kezdte felfogni, mi ellen kapálódzott ő annyira.

Okos csaj ez a Szabina, merthogy ez neki eszébe sem ötlött. Pedig épp ez lenne a megoldás, ha két vonaton akar utazni. És miért ne utazna, ha neki mind a két vonat imponál.

– Gyere be hozzám, Boriska! Volna egy ötletem. Meg szeretném veled beszélni – invitálta a házba egykori kedvesét. – Maga maradjon! – szólt a hozzájuk csapodó öregre. – Ez a dolog csak ránk tartozik.

Az özvegy remény és kétség közt ingadozva ringott a tisztaszobába. Vajon mivel rukkol ki Kis Gerzson? Szakít vele vagy időközben megenyhült, megöleli, megcsókolja, és minden úgy lesz, mint korábban?

– Foglalj helyet, és jól figyelj, nehogy véletlenül félreérts! Gondolkoztam a dolgunkon, és arra jutottam, hogy feleségül veszem Szabinát.

– Köszönöm az őszinteséged! – öntötte el Bakosnét a szomorúság. – Akkor hát búcsúzzunk! Még ma elmegyünk, neked meg kívánok sok szerencsét!

– Nagyon restellem, de az a bökkenő, hogy kettőnk közül egyikünk sem valami jómódú. Épp hogy megélünk, s még csak dolgozni sem dolgozunk. Nem a mi hibánk, de ez a lényegen szemernyit sem változtat – magyarázta ki magát sajnálkozva a férfi. – Ezzel szemben Szabina állami alkalmazott, havi fixszel, Boriskám. Gondold el, mit jelent ez egy falusi embernek! Őt itt mindenki tiszteli, és ha elveszem, ugyanígy tisztel ismét engem is.

– Miért, már nem tisztel? Egyébként nem érdekes! Mindenesetre ezentúl én is jobban megnézem, mit akarnak tőlem a férfiak.

– Kérlek, ne haragudj! Ugye, nem haragszol, hiszen én még mindig téged...

– Elég, nem kell tovább ragozni! – lökte el Bakosné a melle felé matató kezeket.

– Szóval mégis berzenkedsz – higgadt le Kis Gerzson. – És én még azt képzeltem, amúgy semmi sem változott közöttünk, ezért már nem is javaslom, maradjunk továbbra is... barátok.

– Vagyis? Folytasd csak! Mi van még a tarsolyodban, bakterkém?

– Az egész tökegyszerű – gyújtott fölényesen cigarettára. – Van nekem egy nagynéném, Julcsa néni, a szomszéd faluból, aki éppen most keres magának gondozót. Költözz hozzá, és a gondozásért cserébe rád íratja a kulipintyóját. Nem állítom, hogy olyan nagy üzlet, de legalább nem kerültök az utcára, ráadásul nekünk sem kell elválnunk – kacsintott az asszonyra. – Néha beugrom, és megnézem, hogy vagytok, mert én sosem felejtem ám el azokat, akiket szeretek – lapogatta meg az özvegy formás fenekét.

Mióta egyedül élt a nagyházban, egyre jobban ácsingózott utána. Szabinát tisztelte, de Boriska az más. Még egy év együttélés után is felforrt a vére, valahányszor hozzáért.

– Te... szeretsz? – nevetett fel keserűen a bogárszemű, virgonc nő. – Jó, ne firtassuk! De hogy én is szeretlek, megkérdezted-e mostanában magadtól? A kamrát és Szabinát még lenyeltem, de amit most javasolsz, az még az én gyomromnak is túl erős – kullogott vissza csalódottan a kamrába, később még messzebbre, ahol még hallomásból sem ismerték a harcsabajszú vasutast.

A férfi bosszankodva vette tudomásul a tényeket. Hálátlan liba! Még csak el sem búcsúzott! Pedig ő igazán jót akart. Bizonyára jobb ajánlatot kapott valamelyik lapátkezű legénytől.

 

 

2.

 

– Gerzson, te! Süket vagy? Hozod már azt a reggelit?

– Ihol van ni, ne pattogj!

– Na végre! – tápászkodott fel az ágyból Kis Gerzsonné. – Pfuj! Szalonna, tej, fokhagyma – fintorgott lenézőn. – Hányszor ismételjem, mennyire utálom a szalonnát meg a fokhagymát.

– A fokhagyma gyógyszer, kitágítja az ereket, a szalonna viszont erőt ad, hogy könnyebben bírjunk majd kapálni.

– Azt hiszed azért tanultam, hogy túrjam a földet, mint a parasztok? Én tanítok, ez a munkám, gazduram. A kutya ugat, az építész épít, te meg kapálsz szépen egyedül, mert ez a te dolgod. Hányszor ismételjem el, míg megérted? Apropó! Hol maradt a fekete? Nekem ez ad erőt, nem a szalonna.

– Bocs, kiment a fejemből. Mindjárt főzök. Egy pillanat! – kotorászott cigi után idegesen Kis Gerzson.

De csak a zsebkendőjét húzta ki, ugyanis Szabina a dohányfüstöt sem állhatta. Megfőzte a feketét, és kiment a kertbe kapálni. Türelem, idővel Szabina is hozzászokik a dologhoz, kapál, varr, takarít, ahogy Boriska szokta vót azelőtt – bizakodott egy darabig, végül feladta. Ez Szabina: kívül piros, belül savanyú, amire sajnos csak akkor ébredt rá, amikor már bele is harapott. Bezzeg a Boriska! Ő nemcsak piros volt, hanem édes is – emlékezett vissza mélabúsan az özvegyre.

– Kissé megváltoztál – tette szóvá egyszer Szabina. – Flegmatikus lettél és zárkózott, máskor meg olyan képet vágsz, mintha siratnál valakit. Remélem, nem azt a Repedtsarkút siratod.

Rendszerint így nevezte Boriskát, az apját Budinak, Gerzson rokonait pedig Ökröknek. És ez alól bizony Gerzson sem volt kivétel, akit legtöbbször Harcsának titulált. Hogy ezek után miért ment egy harcsához? Nem tudta azt senki sem, az asszony meg, ha tudta is, hallgatott.

– Siratja a franckarika! Van nékem ennél nagyobb gondom is.

– Nekem – javította ki a tanítónő. – Jobb körökben így mondják. Apropó, munkahely! Ideje volna már valami állást keresned. A ruháim elkoptak, kozmetikushoz nem járok. Eddig hallgattam, de most már kezdem elunni.

– Néked könnyű tanítói diplomával a zsebedben, de próbálnád csak meg e nélkül. A vasútnál nincs állás, segédmunkásnak talán felvesznek, de ahhoz ingáznom kellene a városba – harapdálta bajuszát leverten Kis Gerzson, aki nem sokkal ezelőtt tudta meg a fiától, hogy csődbe ment az üzemük, nincs már szükség portásra.

– Akkor ingázol. Nem olyan nehéz az egy ilyen melák embernek. Egyébként megnyugtatlak, én sem leszek tanítónő sokáig.

– Mert?

– Felszámolják az iskolát, s miután te lennél a családfő, így vagy úgy, illik, sőt, kötelességed dolgozni.

– Az istenit, és ezt csak most mondod? – káromkodta el magát a hajdani pályaőr.

– Azt hittem, tudod, hiszen már két éve tervezik.

– A baj sosem jár egyedül. Itt most már tényleg csak az apád segíthet, no meg az a néhány dollár, euró, amit a bankban őrizgetsz.

– A bankban? Én? Ki állítja?

– A kollegáid, mindenki, beleértve téged is. Emlékezz csak vissza, mivel hencegtél, amikor az esküvő előtt erről beszéltünk!

A tanítónő kényelmetlenül feszengett. Ami azt illeti, valóban említett valami ehhez hasonlót. De csak azért, hogy annál jobb színben tüntesse fel önmagát, mert ugyan bizony ki venne el egy ágrólszakadt szegény nőt. Sajna ilyenek a férfiak, s bár Ádám óta eltelt néhány esztendő, ebből a szempontból ők semmit sem változtak. Jól számított, elvette. Egyedül azzal nem számolt, hogy a férfi továbbra sem kap állást. Ő csak azt látta, hogy háza, kertje van, ami egy falusi albérletnél mégis jobb. Na és ott volt Boriska, akit mindenképp ki akart ütni a nyeregből. Egyszer, már nem is emlékszik, mi okból, összetűzött a tűzről pattant özveggyel. Akkor határozta el, hogy lecsapja kezéről a jókötésű pályaőrt.

– Hazudtam. Nincs nekem egy árva vasam sem – vallotta be kaján mosollyal, amiért bosszúból még megfricskázhatja egy kicsit a férjurát.

– Jaj, nem! Már csak ez hiányzott!

– Valami nem stimmel, Harcsa úr?

– Akkor kérj az apádtól! Vagy... neki sincs?

– Nincs. Az én rokonaim fájdalom egytől egyig szegények és ugyanolyan parasztok, mint Boriska meg a nagynénéd.

Gerzson ekkor kezdte pedzeni, miért ment hozzá a fehérbőrű nevelőnő. Nesze neked pénz, úri család, Rózsadomb!

– A szakramentumát, ezt jól megcsináltuk!

Elővett egy Bondot, és azért is rágyújtott.

Egy télen szőke, elegáns fiatalasszony csengetett a Kis-házba.

– Boriska! – meredt rá az exbakter.

– Bejöhetek?

– Ho... hogyne! Szabina, vendégünk van!

Az asszony loncsosan, felcsavart hajjal csoszogott eléjük.

– Szabad? – segítette le Gerzson úr vendége irhabundáját. – Kerülj beljebb, kérlek, te meg főzz nekünk egy kávét!

A tanítónő pukkadozva tűnt el. De pimasz egy ribi! Idetolja a képét, s még ő ugrálja őket itt körül!

– Jól vagy? Mi szél hozott hozzánk?

– Meghalt a barátnőm, a temetésére jöttem.

– Részvétem. Hát a papa hogy van?

– Most már jól. Ő is elköltözött.

– Isten nyugtassa, és, hm, bocsáss meg a kamráért!

Szabina arca megkeményedett, de egy szóval sem vágott vissza.

– Maradt itt néhány cuccod, mikor akarod elvinni?

– Igen, tudom, ezért is jöttem hozzád. Nem drága holmik, de nekem kedves emlékek.

– Persze, megértem. Amúgy semmi probléma? Család, gyerekek?

– Férjhez mentem, ennyi. Gyerek? Attól függ, hány bőrt akar még a kormány rólunk lehúzni.

– Aztán hol, az ország melyik táján laktok?

– Hát Budán. Csinos, csendes hely, nyilván hallottál már róla. Többnyire Rózsadomb néven ismerik.

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.