Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Petrozsényi Nagy Pál: Rózsadombi álmok (2/1)

 

1.

 

Boris, te! Süket vagy? Hozod már azt az üdítőt?

– Ihol van ni, ne pattogj!

– Na végre! – tápászkodott fel a fűből Kis Gerzson. – Pfuj! Neked ez üdítő?

Forró júliusi nap volt, úgy dél körül. A markos, harcsabajszú gazda tikkadtan heverészett egy fa alatt. Kapálni jött a kertjükbe, de csak addig bírta, amíg a homloka gyöngyözni nem kezdett. Utána eldőlt, akár egy liszteszsák, és gondolatban máris a bakterházban ücsörgött, ahol 12 évig leste, hogyan jönnek-mennek a vonatok. Tán még most is ott dolgozna, ha a MÁV-reform parasztot nem csinál belőle. Kár, merthogy a bakterség nem is olyan rossz foglalkozás. Az ember csak ül, figyel, hogy minden rendben, előírás szerint működjék. Tisztelték is a faluban, mert ha Gerzson nincs résen, akár össze is ütközhetnek azok a vonatok.

– Annyiszor mondtam, hogy én csak a narancsos üdítőt szeretem, erre te ide hozod ezt a lónyálat.

– Most ez van! – vont vállat a teltkarcsú, pirospozsgás asszony. – Ha nem ízlik, igyál vizet, bogaram.

– De felvágták a nyelvedet! Bezzeg bakter koromban, te is másként cirpeltél.

– Az akkor vót, most itthon vagy, és egy garast sem keresel.

– Aha, ezért osztán kussoljak. Pedig leszek én egyszer még portás is. A fiam...

– A nejed, a fiad. Jézusom, de elegem van belőlük!

– Több tiszteletet, asszonyság! A nejem, isten nyugtassa, nem akárki vót ám a faluban.

– Hogyne, postamester vagy mi a jó fene.

– Bizony – bólogatott büszkén a ház ura. – Nem is paraszt, mint az a mamlasz urad vót.

– Ne te né, és te mi lennél?

– Én? – vakarta meg a füle tövét. – Jó kérdés. Azért a fiamból úriembert csináltam.

– Hát, ha egy gépész úriember...

– Az. Többet is ér száz tanárnál, orvosnál, akiktől százával igyekszik megszabadulni a vezetés, miközben egy gépészre minden rendszerben szükség van.

– Nocsak, politizál a bakter úr! Csak nehogy a fiad is seggre essék egy szép napon, mert a kerék forog, és a mai urakból, holnap ismét ganajtúrók lehetnek. Oszt miből gondolod, hogy felvesznek?

– Portásnak? Kitől, kitől? Hát a fiamtól, ő meg a személyzetistől, aki szerint fiatalítani fognak az üzemben.

– És?

– De nehézfejű vagy, Boriskám! Akkor minden nyugdíjast, vagyis a jelenlegi kapust is menesztik, s helyette engem vesznek fel portásnak. Nem hiszed? Na, ide süss! – kotort elő a zsebéből egy agyongyűrt levelet. – Ez itt a Krisztián levele. Felolvassam?

– Jól van... fiatalúr! Intézzétek el, ha tudjátok! Gondolom, azután nem igen fogsz te már itt kapálni.

– De nem ám, a kiskésit! Egész életemben csak kapáltam, kapáltam, és nézd, mi lett belőlem!

– Mit nézzek? Kezed, lábad megvan, hozzá egy kis föld, vityilló. Mit akarsz te ennél többet?

– Tiszteletet, pénzt és nyugalmat – tette el gondosan a levelet. – Ha sikerül az állás, eladom a „vityillóm”, és meg sem állok Pestig.

– Pestig? Dejszen mások éppen onnan jönnek, bogaram. Mit jönnek, futnak, csak hogy ne szívják azt a büdös levegőt. Bakterkém, te nem olvasol újságot?

– Hászen akadnak ott jobb helyek is, teszem fel, ott a Rózsadomb. Majd szépen oda költözünk.

– Mi? A Rózsadombra?

– Ne rötyögj, hé, ne rötyögj! – ugrott össze a férfi szemöldöke. – Majd meglátod, kicsoda az a Kis Gerzson. Képzeld el, úgy esténként kiülök a ház elé, és jobbra-balra köszönök, amint elsétálnak előttem a szomszédok – mélázott el az exbakter. – Jó estét kívánok, igazgató úr! Tiszteletem, elnök úr! Hogy s mint van, miniszter úr?

– Nem kaptál te napszúrást?

– Eh, asszonyok! Mit főztél ebédre?

– Szárma megfelel?

– Naná! – sirült a konyha felé Kis Gerzson, aki imádta a töltött káposztát, jó savanyún, ahogy az elhunyt neje szokta csinálni.

– Kész az ebéd, papa! – hívta ebédelni édesapját Bakosné.

A fehér hajú öreg kitipegett a konyhába. Vasárnap lévén, ünneplőbe öltözött, valami régi falusi gúnyába, amit semmi pénzért sem cserélt volna modernre.

– Minden rendben? – vette szemügyre fürkészőn a leánya, legfőképp a nadrágját, amibe Bálint bá hol betojt, hol bepisilt; hiába, az öregség produkál1 néha ilyesmit.

– Piha, de büdös van! – fogta be az orrát a volt bakter. – Ha így megy tovább, esküszöm, berakom az ősödet a remízbe2.

– Igazán? Oszt mit akarsz? Altassam el, vagy lakjon együtt a disznókkal?

– Látod, ez nem is rossz ötlet. Ej, csak vicceltem – paskolta meg élettársát békítőn.

– Remélem. Engem még piszkálhatsz, de a papát ne bántsd, mert...

– Elhagysz? – húzta fel magát ismét Kis Gerzson. – És hova mennétek? Se házatok, se pénzetek, úgyhogy kétszer is gondold meg, mielőtt velem feleselsz.

Az asszony keserűen ült asztalhoz. Szó, ami szó, se pénzük, se házuk, és ha Gerzson megkergül, bármikor kiteheti a szűrüket. Tanulság? Soha se menjünk bele olyan viszonyba, ahol ki vagyunk szolgáltatva a párunknak, mert ha a szerelem elmúlik, semmiféle jog nem véd meg attól, hogy megunt kutyaként verjenek ki az utcára.

– Már megint túl forró ez a leves, a kiskésit! – tolta félre Gerzson a gőzölgő húslevest. – Bezzeg az Ilus...! Ő tudta, hogyan szeretem.

Az özvegy sziszegve dugta a tyúklevest a hűtőbe, majd jócskán lehűtve vitte vissza a férfinak.

– Most meg jéghideg! – cukkolta Gerzson az özvegyet, amiért az kinevette az álmait.

Majd elveszi ő a kedvét ennek a kistyúknak! Igaz, hogy most nem keres, meg ez a vityilló sem nagy érték, de majd csak kiókumlál valamit. Végül is mindenkinek vannak álmai! Az ő álma a Rózsadomb, és ha törik, ha szakad, ő akkor is odaköltözik.

A fiatalasszony rámeredt, majd szó nélkül leült, és elkezdte szürcsölni a levesét. Az öregember kárörvendően vigyorgott, ami még jobban felpaprikázta a ház urát. Borist még lenyelte, formás, serény asszony az. Meg is voltak szépen egymással, amíg a nyakára nem jött ez a büdös madárijesztő. Legszívesebben útilaput kötne a talpukra, különösen azóta, hogy megismerte Szabinát. Hogy ki volt Szabina? Az biz csak a tanítókisasszony, egy finom, gazdag családból való úrijány. Őt még anyakönyv elé is vezetné, utána sutba vágná a kapáját, és másokkal dógoztatná meg a kis fődjét. Na ja, nem született ő parasztnak!

– Papa! – ripakodott az öregre. – A nyála! Egek, már megint belecsorog a levesbe.

Az öreg ijedten rezzent össze, és kiejtette kezéből a kanalat.

– Bocs! – szedte össze Bakosné a kettétört tányér darabjait, feltörölte az asztalt, és új terítéket tolt az öreg elé.

– Nem, nem! Őkelme ezentúl bádogtányérból ebédel, és ha nem vigyázz a szájára, többé nem eszünk egy asztalnál.

Bálint bá nem felelt, félredobta a szalvétát, és kicsoszogott a Bodrihoz.

– Nem szégyelled magadat! – fogyott ki a béketűrésből Bakosné, bár előzőleg eltökélte magában, hogy kerüli a vitát a bakterrel. – Kíváncsi vagyok, te a saját apáddal is így bánnál.

– De hát nem láttad, hogy kajál? Majd felfordult a gyomrom, a kiskésit!

– Ilyenek az öregek. Na, nem mindegyik, de hátha te is pont ilyen leszel, ha megvénülsz: felül csorogsz, alul rotyogsz.

– Öreg talán, ilyen soha – húzta ki magát Kis Gerzson. – Most meg hova mész?

– Megnézem, mit csinál a papa odakünn.

– Amit máskor: jobbra-balra tötyörög, én viszont folytatnám az ebédet, úgyhogy lássuk már azt a töltött káposztát! Remélem, lesz olyan, mint a megboldogult Ilusé.

– Olyan aligha – motyogta Bakosné. – Tessék! – szolgálta fel Gerzson kedvenc ételét. – Csak aztán a torkodon ne akadjon.

– Annyira rossz? – túrt a férfi a szarmába. – Ejha, ez sokkal jobb, mint amit eddig csináltál! Látod, valami ehhez hasonlott szokott főzni az Ilus is.

– Köszönöm – hüledezett magában a fiatalasszony.

Mostanáig még minden káposztáját lefitymálta Kis Gerzson. Pedig nem egy szakácskönyvből merített hozzá ihletet. Hiába, neki a legpazarabb szárma sem volt elég jó. A mai azonban kivételesen lekozmált, erre őkelme kivételesen megdicséri az ebédjét.

– Idehoznád az újságot? – dőlt hátra székén elégedetten a ház ura,

gyorsan átlapozta a fontosabb cikkeket, anélkül, hogy bármi érdekesre lelt volna. – Reklám, színésznők, tévébemondók... ! – ásította unottan. – De tele van velük a hócipőm!

– Meg kéne metszeni a rózsákat, gazduram.

– Mér, te nem érsz rá? Elsőben ejtőzöm, utána kártyázunk egyet a Marcinál – tápászkodott fel bágyadtan. – Te csak mosogass el, utána mosd ki az ágylepedőket is! Ha nem tudnád, Ilus minden héten...

– Vasalt, varrt, főzöcskélt, miközben én egész nap a lábamat lógatom.

– Ej, ne károgj, én ilyet nem mondtam. Azért megteszed te is a magadét – kerekedett felül az igazságérzet a férfiban.

– De bizony, hogy lógatom, így már csak azt várom, mikor teszed ki innen a szűrünket.

– Á, asszonyok! Csak füstölögnek, locsognak! – biggyesztette el a száját lenézőn, de azért elpirult; mintha fejébe látna ez a fehérnép.

Csip-csip-csip! Éhes a majorság, etetni kellene. Csak a gazda zsugázik még a Marcinál. Ha ugyan zsugázik – mocorgott a gyanú Borisban. Várt még egy órát, kettőt, anélkül, hogy Gerzson felbukkant volna a kapuban. Erre kapta magát, és meg sem állt Marciig.

– Járt-e itt a Gerzson, Marcikám?

– Itt nem. A kocsmában megnézted?

– Az ám, ezzel kellett volna kezdeni!

Hanem a jó baktert, itt sem látta egy lélek sem.

– Na várjál, vén kujon, most azért is megcsíplek!

Végre kezdte sejteni, hol „zsugázhat” az ő kokasa.

– Jó estét kívánok! – nyitott be a fehér bőrű tanítónőhöz nyájasan.

– Nini, a Boris! – ugrott fel Gerzson úr a díványról. – Ég a ház vagy mi történt?

– Majd meglátod, ha haza gyüssz.

– Bemutatnál a... nejednek! – húzta össze mellén köntösét a kisasszony.

Úgy, szóval már tegezi! Elég hamar ment, ahhoz képest, hogy a tavaly még azt sem tudták, hogy létezik.

– Fölösleges, magát itt már mindenki ösmeri – mosolygott rá kétértelműen Bakosné.

– Igen, persze, csak... izé... így illik.

– Figyeljen ide, kisasszony. Én nem tudom, maga mit akar, vagyis dehogyis nem tudom, de ha nem hagyja békén a páromat, én úgy tunikán billentem, hogy hazáig fog repülni – fuvolázta kedvesen. – A bakter foglalt, ezt vésse jól az illedelmes agyába.

– De jóasszony, mi jogon mer velem így beszélni? Gerzson, asszonyom, tűnjenek el innen!

A gazda és az özvegy elborulva húztak kifelé, és hazáig egy kukkot sem szóltak egymáshoz.

– Jöjjön csak ide, Bálint bá! – sziszegte a férfi otthon az öregnek. – Fogja a cuccát, és költözzék a fáskamrába!

– Igenis – horgasztotta le fejét az öregember.

– Itt maradsz! – parázslott fel a nőben az elfojtott indulat. – Együtt vagyunk, együtt lakunk. Ha marad, jó, ha nem, megyek én is utána.

– Hagyjad csak, ne ellenkezz a gazdával! Jó lesz nekem a kamra is.

– Nekem nem, még ha annyira zavarjuk is a ház urát. Bezzeg a Szabina... Csak tudnám, mit eszik azon a nyápic kakadun!

– Őt hagyd ki a pakliból!

– No persze, végül is semmi közöd hozzá, ugyebár?

– Abszolút.

– Akkor mit kerestél nála, bogaram?

– Csak úgy... diskuráltunk, esz... Hogy is szokták mondani? Eszmét cseréltünk – magyarázkodott a volt bakter. – És? Mi ebben olyan szokatlan?

– Diskuráltatok. Érdekes! Aztán miről, ha szabad kérdeznem?

– Erről-arról. A kisasszony művelt, tanult nő. Sokat lehet ám tőle tanulni. De mit vallatsz itt, mint egy feleség, amikor még el sem vettelek! – tette hozzá gonoszul.

– Engem nem, hanem a Szabinát... Őt persze elvennéd, már ha hozzá menne egy ilyen paraszthoz – tromfolt vissza Bakosné.

  
  
 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.