Szépirodalom

Ötödik napja jött ki potyára. Ötödik napja várt, előbb türelemmel, aztán egyre türelmetlenebbül. Négy hónapja minden áldott nap, pontban tizenegykor, hóna alá tette a sakk készletet, fejébe húzta kalapját, kezébe vette a sétabotot, és gyalog indult el a Népligetbe. Nem szállt buszra. Felesleges lett volna, hiszen csak kétsaroknyira lakott a parktól. Ott leült egy gesztenyefa alá, mindig ugyanoda, felállította a táblát, és nekiállt játszani. Csak úgy, magában. Hol a világossal lépett, hol a sötéttel. Minden lépést előre megkomponált, mindegyiket megrágta, alaposan meggondolta, aztán mégis vacillált egy kicsit, hogy biztosan jó helyre teszi-e ezt vagy azt a figurát.

       Sűrű csend ereszkedett rájuk. Valahogy nem jöttek a szavak, talán nem is lett volna értelme a beszédnek. Egyikük sem tudott mit mondani. Mindenen túl voltak már. Elhangzottak üres ígéretek, vad tagadások, dühödt veszekedések, sírások, üvöltözések, könyörgések, és most itt a némaság. Valami láthatatlan súly nehezedett az otthonukra, az egész családra. Végre a férfi megszólalt:
- Tudom, hogy nehéz lesz, de tudnod kell, hogy mi hazavárunk! – azzal kézen fogta a két gyereket, és lassan kilépett az ajtón.
A nő hosszasan nézett utánuk, letörölt egy könnycseppet, mintha csak a szemfestéket igazítaná meg, aztán elindult a másik irányba.

Tami nem mozdult. Nézte az ablakon lassan erekké dagadó páracseppeket, ahogy utat találnak maguknak a lerakódott porban. Hallgatta a motoszkálást maga körül. Patkányok. Egyre több van belőlük. A szemeiket is látta, amint közelebb óvakodtak. A dögök! Mennyire utálta őket!
Hallgatta a saját szívverését, próbálta csitítani a vissza-visszatérő remegést, ami a gyomrától indult, hogy uralkodjon minden porcikáján. Még a haja tövében is érezte a csillapíthatatlan, görcsös hidegrázást. 

Mona vagyok. 
Skizofrén. Állítólag. Szerintem kutya bajom, egyszerűen csak ketten vagyunk. Hát, tehetek én róla? Nem is értem, ez másoknak miért jelent akkora gondot. Liza a fejemben lakik, sohasem látható, csak hallható. Én szeretem. Kellemes, lágy hangja van. 
Hogy miért vagyok mégis itt, az intézetben? Ez jó kérdés! Gondolhatják, hogy nem akartam én idejönni! Jah, kérem, engem hoztak! Az apám egyik nap azzal állt elő, hogy megszállt az ördög, és majd ő tesz róla, hogy kimenjen belőlem. Villogott a szeme, mint azé az ördögé, akit állítólag belőlem kellett kiűznie. Anyám csak állt ijedten, az öklét a szájába dugta, hogy ne kiabáljon, de nem tett semmit, csak nézett szánakozva.

Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította román nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”-on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár, sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven).

Lassan, kiszámított mozdulatokkal készülődött. Hosszasan áztatta testét a forró, mandulaolajtól illatozó vízben. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie. 
Fürdés után felvette a csipkés, szinte áttetsző fekete melltartót a hozzá illő alsóval. Belenézett a tükörbe, aztán hirtelen meggondolta magát, ledobta a falatnyi fehérneműt, hogy egy másikat vegyen fel helyette. Vöröset. Mint a körmén a lakk. Elégedett volt a látvánnyal.

Apró léptekkel közeledett. Meg­megállt bizonytalanul, nézett jobbra-­balra. Az egyik ajtó előtt megtorpant, a keze szinte már a kilincset érintette, amikor mégis meggondolta magát és tovább tipegett. Szórakozottan odasétált egy virágcseréphez, az ujjaival megtapogatta a földet – mintha azt vizsgálgatta volna, kell­e már locsolni. Kötött kardigánja kifordítva, félregombolva lógott a vállán, lábán kacsásan klaffogott a papucs. Amint meglátott, felragyogott a szeme, talán megismert, de ebben sem lehettem biztos.

Szakadt, szürke lepedő az ágyon,
Ragacsos poharak a földön,
Kétnaponta maszturbálok. – 

Vak ló vágtat sehova,
Hangodra süket a börtön.
Húrként feszíted jajodat

Magad növesztett rácsaid köré.
Mit nem feszít szét asszonycsorda,
Mit már nem nyit meg a józan ész.

Isten.
Haza.
Család.
Kötél.

Az ember vagy vezet, vagy iszik: bort, konyakot, ki szódával, ki a nélkül. Én nem iszom, de nem is vezetek, holott autóm, sőt, szifonom is van, egyszóval autószifonos vagyok. Pórul járt szomszédjaim ugyan előre figyelmeztettek, én mégis vásároltam előbb egy használt kocsit, aztán egy autószifont. Az előbbi még aznap a szervizbe került, az utóbbit én vettem kezelésbe. Egy óráig ráztam, töltögettem. Semmi! Ráment tíz patronom anélkül, hogy megszusszant volna. Csupán a tizenegyediknél, hanem akkor feltartozhatatlanul folyt, sistergett. 

Legközelebb csak a csend van.
Előszobád a semmibe nyílik.
Illedelmes vagy: kikísérsz.

Hozd utánam azt a maréknyi csöndet.

Halott vagyok, Horatio.
Most bezárva minden ajtó,
most befalazva minden ablak,
most fekszem, most alszom,
halott vagyok, Horatio.

Kolbász! A csavargó sóváran szívta magába a sercegő hús szagát. Már két napja nem evett, s csaknem szédelgett az éhségtől, amikor kutyájával az oldalán besomfordált a piacra. Ismert néhány kofát, akik jó szívvel voltak hozzá, egyedül a piacfelügyelő morgott időnként, mióta kitiltották a piac területéről a kutyákat.

– Szolgálj! – lóbált meg egy darab kolbászt a pecsenyesütő árus.

A kutya készséggel engedelmeskedett.

szűrt,
      tiszta fényekben mosakszik
a vörösben úszó szűk pupilla
mellettem Orpheusz barátom
a zavarodott mániás
sárga villamosaink zakatolnak
végállomás: a sárga ház

váltig hisszük igazunkat
fejünk
elázott gyufaszálként serceg
ma is csak addig lángolunk
amíg ki nem dobnak valahonnan

én már csak a pinában hiszek
                                mindegy már:
egy kurva, vagy a kurva isten
te nedves, vörös vagina-mennyország
űzött fiad fogadd magadba
és kísérd haza a mániást

Még mindig él apám utolsó mozdulata.
Az ajtó örökre megőrizte tapintását,
Mikor kivégezte a búcsú pillanatát.

Anyám azóta megtanulta elvenni azt, mi elvehetetlen.
Először tüzelőst, majd mosodai ruhákat lopott,
Most semmit sem, hogy kétszobás árokszélen élünk.

A kiszolgáltatottság szemérme.
Azért van itt valami ismeretlen szépség,
Ami nem fedte fel magát.

Gyermekkori alkony a házfal vörösében.
Megállt pillanat. Kialszik minden szépség.
De valamit visszahoz a rémület, a nyomorúság,
törmelékek közt ragyog az árvaság.

Olyan málna ízű volt a reggel! 
Vastagon cukrozott, 
ízek kövér kis desszertjei:
a percek az idő nagy kosarában.
Várakozás voltam,
körülöttem a tavasz 
és én szédülni kezdtem,
mint akit megrészegít és...
...valóban.
Olyan málna ízű volt minden,
mégis bort hánytam zakómra.

John Guzlowski (1948): lengyel születésű amerikai költő, eredeti nevén Zbigniew Guzłowski. Egy hontalan személyeknek fenntartott németországi táborban látta meg a napvilágot – lengyel szülei a buchenwaldi koncentrációs tábor rabjai voltak, és a láger felszabadításakor ismerték meg egymást. A család 1951-ben érkezett az Egyesült Államokba. John több rangos irodalmi díj birtokosa, az egyik legkiválóbb lengyel–amerikai költő. Műveit angolul írja. Magyarul most először olvashatunk tőle. E versei 2007-ben kötetben is kiadott, buchenwaldi témájú ciklusából valók.

Rainer Maria Rilke (Prága, 1875. december 4. – Montreux, Valmont 1926. december 29.) osztrák impresszionista költő, a 20. század legnevesebb, német nyelven író költői közé tartozik. Prágában katonaiskolában nevelkedett, ami lelkileg és fizikailag egyaránt megviselte. Majd kereskedelmi akadémiára járt, de megszökött, végül magántanulóként tett érettségi vizsgát. 1895-től a prágai egyetemen művészettörténetet, irodalmat és filozófiát hallgatott. 1896-ban Münchenbe költözött és írói pályára lépett. Fiatal korában (1899-ben és 1900-ban) Oroszországba többször ellátogatott, ahol Tolsztojjal is találkozott. Párizsba költözött, ahol a szobrász Rodin titkára volt. 1901-ben feleségül vette Rodin egyik tanítványát. 1902-ben Párizsba költözött, és megbízást kapott egy Rodin-monográfia elkészítésére. 1919-ben Svájcba telepedett le, ahol barátai egy kastély tornyában biztosítottak számára lakóhelyet. Korai halálát fehérvérűség okozta.