VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Petrozsényi Nagy Pál: SPRECHEN SIE DEUTSCH?
Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította román nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”-on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár, sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven). Hunyady meghökkent. Hogy a pokolba nem gondolt erre eddig? Tehát kolléga nuku, külföldi tabu, az üzemek... külföldi kapcsolatok híján sohasem foglalkoztak, s előreláthatólag még sokáig nem foglalkoznak fordítással. Akkor hol, milyen módon gyakorolja azt, amit tíz év alatt megtanult? Elvégre azért tanulta, mert beszélni, kommunikálni akart, egy kicsit kirepülni Zsil-völgyéből, a Kárpátokon túlra, megismerni és megérteni a világot, melynek nyilvánvalóan nem Petrozsény a közepe. Sajnos nem repülhetett, hiszen a Kárpátok még a rádióhullámokat is felfogták. Se ki, se be. Maradt a tévé, a bukaresti stúdió német és magyar nyelvű adása, továbbá a könyvek, újságok. Végül az sem. A nem román nyelvű adások megszűntek, a külföldi sajtótermékek is lassan tünedezni kezdtek: Pravda, L’unità, Der Spiegel, Népszabadság, aztán következtek a könyvek. Így csukódtak be sorra-rendre a világra tekintő ablakok. Még mielőtt teljesen kinyíltak volna. *** A Bukaresti Egyetem földszintjén izgatott emberek szorongtak, idősebbek, fiatalok, Olt, Maros és más megyékből. Hunyad megyéből húsz román és öt magyar, valamennyien német-, pontosabban szóbeli vizsgára jelentkeztek. – Huniadi Odon – recsegett a vizsgaterem ajtaja fölé szerelt hangszóró. A fiatalember belépett. – Nehmen Sie Platz! – kínálta hellyel a vizsgabizottság elnöke. – Neve? – Hunyady Ödön. – Magyar? – Az vagyok – nézett szembe Hunyady a mogorva professzorral. – Hova valósi? – Petrozsényból jöttem. – Érdekes. Aztán mondja: élnek ott még magyarok? – Egyelőre igen – makogta zavartan. – Ezt hogy érti? Jó kérdés! Mert magyarnak vallják magukat, így szerepelnek a népszámlálási statisztikában, hogy aztán másutt, esetleg egy másik népszámláláskor már románnak, románosított névvel bukkanjanak elő: Király mint Chira, Nagy mint Naghiu. Egyrészt a hatóság jóvoltából, másrészt a magyarok önkéntes bemondásai alapján, mert szép, szép dolog magyarnak lenni, de a hazafiság ennél előbbre való. Chira, az igen, ő biztosan otthon érzi magát, míg Király Magyarország, Klein az NSZK, Branco Jugoszlávia felé kacsintgat. Az egyik szólásszabadságot, a második munkanélküli-segélyt óhajt, a harmadik sztrájkolni, felforgatni a rendet, egyszóval gyanús elem, akitől a revizionizmustól a tiltott határátlépésig sok minden kitelik. A professzor élesen méregette a dadogó magyartanárt. – Mi a véleménye Románia energiagazdálkodásáról? – csapott rá átmenet nélkül. – Részemről helyeslem. Az energiatartalékok világszerte kimerülőfélben vannak, ezért nem árt takarékoskodni velük – felelte óvatosan az ösztövér erdélyi. – Egyes üzemi egységek túl sok áramot, mások szenet, olajat pazarolnak. Nappal ég a villany, melegben 20 oC-on is fűtenek, a csapokat nyitva hagyják – szavalta gépiesen. – Még szerencse, hogy Pártunk és Kormányunk résen van, s előrelátó intézkedései révén történelmünkben példátlan sebességgel száguldunk a kommunizmus felé. A vizsgabizottság szótlanul nézett össze. – Mondjon néhány szót pártunk külpolitikájáról! – kapacitálta Hunyadyt a bizottság másik tagja. – Mi az RKP álláspontja a nemzetközi helyzetről? A fiatalember szolgálatkészen fordult a galambősz tanárhoz. – Románia békét kíván, tehát támogatjuk az általános és teljes leszerelést, ennek kapcsán a katonai kiadások csökkentését, valamint az atomenergia békés célokra való felhasználását – keresgélte a megfelelő német szavakat. – A világ összes proletárjaival szolidarizálunk, tiszteletben tartjuk az emberi jogokat, s meggyőződéssel valljuk, hogy a békés egymás mellett élés csakis az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és kölcsönös kooperáció során valósulhat meg – vágta ki szemrebbenés nélkül. – Nemzetiségi problémák? – Nincsenek. Hazánk dolgozói egységes akarattal, egyetlen cél érdekében munkálkodnak: Románia gazdasági és kulturális fellendüléséért, élén az RKP-vel, illetve bölcs s minden idők legtehetségesebb államfőjével, akinek a vezetésével a civilizáció legmagasabb csúcsaira jutottunk. A bizottság halkan összesúgott. Hunyady csillogó szemmel várta, hogyan döntenek a germanista tanszék tudós doktorai. Úgy érezte, nyert: kiejtése tiszta, folyékonyan és helyesen beszélt. Az elnök bosszúsan böngészte az ifjú dolgozatát. – Írásbelije, úgy látom, sikerült. Gratulálok! – tette hozzá hűvösen. – Azonban nálunk elégtelent kapott. Kiejtése magyaros, nehézkesen és hibásan fejezi ki magát. Nagyon sajnáljuk. *** Hunyady kedve alaposan megcsappant, ezzel együtt önbecsülése és reményei is füstté-porrá váltak. Pedig milyen bizalommal vágott a dologba! Azt hitte, sikerül lefordítania néhány könyvet, novellát. Tehetsége, tudása megvolt, amiben – egy-két beküldött fordítás alapján – maguk a kiadók sem kételkedtek. Igen ám, de ehhez bizonyítványt, állami nyelvvizsgát kértek, ami nélkül, a rendelkezések értelmében, még az írószövetség tagjai sem fordíthattak. Egy verset, egyetlen cikkecskét sem, még kevésbé Hunyady, akit senki sem ismert, nem is támogatott. Mármost mihez fogjon? Próbálja meg az olaszt is? Megpróbálta. Igaz, egyévi töprengés után, s akkor is inkább rábeszélésre, mint meggyőződésből. Dolgozatával harminc perc alatt végzett, noha erre négy órát kaptak. Egy hétre rá következett a szóbeli. Ettől félt, tanult az előbbi esetből, ezért elhatározta, taktikát változtat: tömörebben beszél, és csak az ismert, számtalanszor hallott kifejezéseket használja, erősebben összpontosít, emellett olaszosabb lesz, nehogy megint magyarossággal vádolják. Mint azelőtt, most is háromtagú bizottság fogadta. Középen sasorrú, ijesztően ráncos nő dohányzott. – S’accomodi! A fiatalember bizalmatlanul foglalt helyet. – Hogy hívják? – hangzott olaszul a szokásos kérdés. Megmondta, azt is, honnan jött, mi a mestersége, mi célból nyelvvizsgázik. A bizottság fásultan bólogatott. – Legyen szíves, fejtse ki részletesen, melyek a falurendezési terv előnyei. – Felszámoljuk a falu és város közti különbséget, a dolgozó parasztság modern, összkomfortos blokkokba költözhet, új szántóföldeket nyerünk, meggyorsítjuk az agrárreform kibontakozását – hadarta Hunyady. A professzorok tovább bólogattak. Hunyady megtorpant. Nem volna jobb hallgatnia inkább? Csak beszél, nyomja a szöveget, utána semmi, nagyon sajnáljuk, de nem felelt meg a követelményeknek. Ugyanúgy, mint a német nyelvvizsgán annak ellenére, hogy egyik bizottságban sem ült árja, azaz egy csónakban eveznek. – Bene – parázslott föl benne valami makacsság. – Lehet, hogy újra megbukom, de előbb még felrázom kissé az urakat. – Befejezte? – rezzent föl az elnök a váratlan szünetre. – Nem, a dolognak vannak ugyanis árnyoldalai is. – Milyen dolognak? Ja, persze, hát halljuk, halljuk, kedves kolléga. – Itt van például Petrozsény esete. Kis bányászváros, utcái hangulatosak, házai, üzletei kicsik, de kedvesek... voltak. Mondom: voltak – ismételte nyomatékosan Hunyady. – Igen, és...? – Földig rombolták, s minden lakosát, köztük engem is, egy blokknak nevezett skatulyába dugtak. Az elnök asszony köhögni, a bizottság többi tagja fészkelődni kezdett. – Ami engem illet, laktam én már cifrább helyen is. De ott vannak a szüleim, apám, anyám, ők bizony még ma is betegei ennek. – Basta! – ripakodtak rá kórusban. – Látjuk, elég jól beszél olaszul – nyomta el cigarettáját a megrökönyödött nő. – Kár, hogy a dolgozata ennél gyengébbre sikerült. – Ezek szerint megbuktam? Bólintott, s egy terjedelmes újság mögé rejtőzött. *** Két bukás sem a világ – vigasztalta magát Hunyady. Kenyerem, egészségem van, a többi mellékes. Csakhogy mi történt? Alig ért haza, kegyetlen hír fogadta: a tanulók létszámcsökkenése miatt bizonytalan időre felfüggesztették állásából. Anyja kétségbeesetten sírdogált. – Kisfiam, mi lesz veled, gyermekem! – törölgette kötényébe búzavirágkék szemeit. Az apa összeszorított szájjal hallgatott. Másnap eltűnt. Elmúlt a délután, az este, és még mindig sehol. Már-már a rendőrséghez fordultak, amikor beállított. Dagadt arccal, görnyedt testtartással Hol járt, kik hagyták helyben? Nem árulta el. A vézna, pirinkó asszony szótlanul bújt férje hóna alá, az ágyhoz támogatta, lefektette. Ezúttal nem sírt, nem is kérdezett semmit sem. Elég volt a férjére néznie ahhoz, hogy mindent kitaláljon. – Apa! Az izmos, kohók tüzében edzett vasöntő sötéten fordult megrendült fiához. Szemében megalázottság és határtalan bánat szűkölt. Két hét múlva őt is menesztették. Állítólag nem teljesítette a normáját. Mármost ketten voltak munkanélküliek, együtt is indultak munkát keresni. Bejárták a gyárakat, üzemeket. Hasztalan: csúszópénzre nem telt, protekciójuk nem volt. Maradt a lapát. Egy építőtelepre kerültek. Hordták a cementet, ásták a gödröt. Havi 1700-ért. A fiatalember fogcsikorgatva tűrte sorsát. Tenyere, dereka fájt, izmai is sajogtak. Azért nem panaszkodott. Minek? Kinek? Nem ők voltak az elsők, s nem is az utolsók, akikkel ilyen cifrán elbántak. – Ne búsulj, fiam, fordul még a kocka. Öt nyelven tudsz, meglásd, még hasznát veheted – bátorítgatta az apa elesett fiát. Nyelvek? Hunyady szinte nevetésre fakadt. Hol vannak azok! Örülhet, hogy él: „Másra kell ideg s velő. Józan dologra. Friss tülekedésre. És rossz robotos a későn kelő”. *** Idő: évekkel később, tavasz. Helyszín: a Hotel Petroşani homloktere. Napfény, csivitelő madarak. Hunyady egy padon ült és olvasott. Der Spiegel – virítottak messzire a német magazin címbetűi. – Sprechen Sie Deutsch? – rezzentette föl váratlanul valaki. A fiatalember vérvörösen döbbent az érdeklődő turistára. – Nein. – Parla italiano? – No, no – ismételte nyersen, összegyűrte az újságot, és a kukába hajította.
Megjelent: 2014-08-09 14:12:43
|
