Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Vehofsics Erzsébet: Pokolra kell annak menni...

 

        Sűrű csend ereszkedett rájuk. Valahogy nem jöttek a szavak, talán nem is lett volna értelme a beszédnek. Egyikük sem tudott mit mondani. Mindenen túl voltak már. Elhangzottak üres ígéretek, vad tagadások, dühödt veszekedések, sírások, üvöltözések, könyörgések, és most itt a némaság. Valami láthatatlan súly nehezedett az otthonukra, az egész családra. Végre a férfi megszólalt:

- Tudom, hogy nehéz lesz, de tudnod kell, hogy mi hazavárunk! – azzal kézen fogta a két gyereket, és lassan kilépett az ajtón.
A nő hosszasan nézett utánuk, letörölt egy könnycseppet, mintha csak a szemfestéket igazítaná meg, aztán elindult a másik irányba. 

Összeszorította az öklét, a szája keskeny vonallá húzódott, a szeme elszántan csillogott. Lassan lépkedett a lepusztult kórházi folyosón. Hypo erős, orrfacsaró illata keveredett vizelet szagával, mindenhol lehullott, töredezett csempék feketéllő nyoma, szürke, fényesre koptatott járólapok, otromba, széles ajtók, rácsos ablakok. Iszonyatosan lehangoló volt minden. 
Aztán egyik pillanatról a másikra kívülről kezdte látni magát. Mintha ez az egész őrület nem is vele történne meg. Egy idegen asszonyt látott, aki nem is hasonlít arra a Jankára, a családanyára, a feleségre, az ízig-vérig nőre, aki egykor volt. Ez itt egy elfuserált, reménytelen senki, árnyéka önmagának, céltalanul lődörög a világban, és tönkretesz mindent, amihez hozzáér. 
Elképzelte a gyerekeket, amint hazaértve nyüzsögnek az apjuk körül. Péternek mesélik a kalandjaikat az iskolában, óvodában, neki mondják, mit kell másnap befizetni, tőle várják az esti mesét, hajnalban a kakaót. A férfi csak hallgatja őket, a gondolatai máshol járnak, ki tudja mennyire messze, aztán megpróbál erősen figyelni a zűrzavarban, de csak egy férfi, kicsúszik a keze közül az irányítás, hiszen sohasem kellett ilyen dolgokkal foglalkoznia, és ő nincs ott, hogy mindent a helyére tegyen. Talán még azt is megkérdezik, hogy anya mikor jön haza, de csak úgy mellékesen, mert nagyon jól tudják, hogy anya most kórházban van, és sokáig nem mesél esténként. Még azt is látta, ahogy Péter magához húzza őket, a fülükbe duruzsolja, hogy ne sírjanak, minden rendben lesz, és a gyerekek az ő ölébe ülnek vigasztalódni, ahelyett, hogy az anyjuk simogatná a hajukat.

Miután a felvétel megalázó procedúráján átesett, rengeteg ideje volt gondolkozni. Ült az ágy szélén tétován, tétlenül. Cikázó gondolatait hiába próbálta megállítani. Valamikor egy könyvben olvasott egy hasonlatot, ami az életet egy repüléshez hasonlította. Most úgy érezte, az ő repülőgépének leállt a motorja. Persze ez nem jelenti azt, hogy most aztán mindennek vége, ennyi volt és nincs tovább. Dehogy! A repülőgépek sem zuhannak le azonnal, nem csapódnak rögtön a földbe. Van idő felkészülni rá, talán észre sem veszi az utazó, hogy baj van, hiszen olyan kellemes a siklás. Az utazás ugyanolyannak tűnik, talán csak halkabb egy kicsit. Minden csendesebb. Ez a csend volt a társa az utóbbi hónapokban. Ebből lett elege. 

Egyáltalán miért kezdett el inni? Hülyére dolgozta magát, közben iskolába járt, majd levizsgázott. Péterrel úgy szerették egymást, mintha ezen kívül semmi sem számítana ezen a világon, megszületett Dani, a világ legédesebb, legokosabb gyereke. Remek munkahelye volt, a munkáját elismerték, a kollégái szerették. Minden a legjobban alakult, amikor beütött a mennykő. Egy nap Péter azzal ment haza, hogy előléptették, el kell költözniük egy másik városba. Nem volt mit tenni, menni kellett. Feladni az addigi nyugodt, békés életüket, felszámolni munkahelyet, lakást, búcsúzni barátoktól, új otthont keresni, óvodát, na és persze munkát Jankának. 
Mire berendezkedtek, kiderült, hogy Janka állapotos. Mivel már az első terhességével is gondjai voltak, nem dolgozhatott, feküdnie kellett. Ezt nem bánta, mert nem szerette az új munkahelyét. Nem sikerült a végzettségének megfelelő munkát találnia, nem voltak közös nevezőn a főnökével, állandóan szorongott, hogy nem tud megfelelőképpen teljesíteni. A legjobbkor jött a terhesség. Ugyanakkor rettenetesen magányos volt, bezárva a négy fal közé egyedül. Péter késő estig dolgozott, Dani az óvodában. Ha legalább barátaik lettek volna, de a lakótelepi típuslakás, a mindig siető szomszédok, a lehangoló környezet nem adott lehetőséget az ismerkedésre. Aztán megszületett Panka. Kicsinek is apás volt. Amikor a férfi hazaért, mint az árnyék követte mindenhova. Az meg nevetve dobta fel a magasba az ő kis hercegnőjét, sose unt rá a lányára, ugyanakkor Dani és Janka egyre kevesebb figyelmet kapott. Nem beszéltek a problémákról. Péter élte az elfoglalt, késő estig dolgozó, vezető beosztású emberek életét, Janka meg inkább csak volt. Sütött, főzött, takarított, nevelte a gyerekeket, de a férje mindezt még csak észre sem vette. Soha nem dicsérte, ha finom volta az étel, ha új volt a függöny, vagy ha valami szépet rajzoltak a gyerekek. Először csak esténként ivott meg egy-egy pohárka bort, miközben az egyre később hazaérkező férjét várta. Aztán rájött, ha iszik, sokkal jobban érzi magát, felszabadultabb, eltűnt azt az iszonyatos függőség a férfitól. 
Persze sohasem itta holt részegre magát, hiszen a gyerekeket el kellett látni, de nem bírta a nyomást ital nélkül. Néha fizikai rosszullétei voltak. Nem kellett sok idő, hogy kitapasztalja, ezek is enyhülnek egy-egy pohár italtól. 
Egy idő után Péter is észrevette, hogy nincs minden rendben. Először csak a kellemetlen lehelet tűnt fel, a borízű csókok, aztán a rosszkedv elleni esti pohárka, a reggelente karikás szemek. Janka tagadott. Bármikor képes leállni, mondta, csak össze kell szednie magát. Keres munkát, aztán minden rendbe jön. Ennyiben maradtak. Többször is nekifutott. Egyszer egy egész hónapig nem ivott egy kortyot sem. Igaz, folyton rosszkedvű volt, feszült és ideges. Látod, bírom én, mondogatta ilyenkor, de aztán újra kezdődött minden.

Mindenki azt mondta, hogy ez a világ nem kedvez a munkát keresőknek. Janka mégis optimistán gyártotta az önéletrajzokat, figyelte a hirdetéseket, interjúkra járt, egy ideig eredménytelenül. Aztán megpályázott egy újabb állást. Végre valami, ami megfelel az ő adottságainak, kedvező a munkabeosztás, nem lesz gond, hogy ki menjen a gyerekekért óvodába, iskolába. Az első rostán sikeresen átjutott, hamarosan megvolt az interjú is, és úgy érezte, most jött el az idő, hogy gyökeresen megváltozzon az életük. Végre a saját lábára áll, nem függ Pétertől, nem nyomják össze a falak, valami jó is történik. Aztán pár nap múlva megkapta a levelet, hogy a következő fordulóba nem jutott be. Annyira bízott benne, hogy őt választják, a kudarc teljesen összetörte. Akkor egy egész üveg bort megivott ültő helyében. 

Próbált felállni, de nem sikerült. A gyerekek azonnal észrevették, hogy baj van. Beküldte őket játszani a szobájukba, hogy fáj a feje. Nem akarta leinni magát, csupán csak azt az iszonyatos nyomást szerette volna enyhíteni valahogy a torkában. Persze sikertelenül.
Péter később jött haza, mint szokott, azonnal felmérte a helyzetet. Jankán látszott, hogy ivott. Sokat ivott. Nem ment oda hozzá még puszit adni sem.
- Elutasítottak – dadogta Janka.
- Nem baj, kicsim, majd a következő sikerülni fog. A gyerekek?
- A szobájukban – vágta rá mérgesen – kérsz egy pohárral?
- Nem. És neked sem kellene, nem old meg semmit.
- De kell, nem érted? Kell. Soha sem vagy itthon amikor kellene, a telefont sem vetted fel. Biztos nem is dolgoztál, hanem...
Akkor jött Panka, hogy éhes, mert még nem vacsoráztak, fürdés sem volt, mert anyának fáj a feje. 
Nagyon összevesztek. Házasságuk alatt, talán még soha ennyire. Péternek olyan érzése volt, hogy egy idegennel él együtt, nem ismeri ezt a nőt, aki kócosan, magából kikelve, obszcén szavakat ordít neki a fotelből. Mindezt a gyerekek előtt. Szó nélkül bement a vendégszobába, bevágta az ajtót. 

Hónapok teletek el és alig szeretkeztek. Amikor néha mégis, az inkább csak a szükségletek kielégítése volt, mint odaadó, egymásra figyelő együttlét. Ebből persze Janka azt szűrte le, hogy Péternek van valakije, mert az lehetetlen, hogy ennyire nem kívánja a szexet. Későn járt haza, szinte csak akkor, mikor ők már aludtak. Honnan tudhatta volna, hogy Péter egyszerűen csak irtózott a gondolattól is, hogy ágyba bújjon vele? A férjét zavarta az alkohol szaga, ápolatlanság, zavaros gondolkodás, ami mostanában a feleségét jellemezte. Jankának a mániája lett, hogy Péter megcsalja. Újabb alkalom a veszekedésre és az ivásra. Egészen odáig elment a féltékenységben, hogy titokban figyelte a férfi minden lépését, éjszakánként megnézte a híváslistáját, elolvasta az SMS-eit, egyszer még az e-mailjeit is átfutotta, amíg a férfi a fürdőszobában volt. Hiába nem talált semmi kézzel foghatót, azért a kisördögöt hagyta dolgozni, és az dolgozott is. Egyre többször provokált veszekedést. Ha nem volt semmi ok, hát kreált valamit, talán csak azért, hogy legyen valami indok, amiért iszik. 
Egy este a férje elé állt:
- Hát akkor?
- Mit hát akkor? – kérdezte Péter. Nem volt jó kedvében, fáradtnak és éhesnek érezte magát, de a hűtőben semmi ennivalót nem talált.
- Megtetted, igaz?
- Mi a francról beszélsz itt össze-vissza?
- Azt nagyon is jól tudod, miről beszélek! Megtetted, igaz? – kérdezte emelt hangon. A gyerekek besomfordáltak a szobájukba. 
- Janka! Ne kezdd már megint! - Péter elveszítette a türelmét, nem tetszett neki ez a beszélgetés.
- Megtetted?
- Engem te ne vallass az istenedet! Hagyj már végre békén! Fáradt vagyok ehhez!
- Kivel? 
- Senkivel.
- Micsoda egy rohadt hazudós vagy! 
- Muszáj ezt?
- Megtetted, én tudom, hogy meg. Akár be is vallhatnád!
- Te nem érted, hogy nincs mit bevallanom?
- Ő maga mondta nekem! 
Péter csak állt és nézte a feleségét. A nőt, akit egykor annyira szeretett, és aki most nem is önmaga. Nem is tudta, mit érez iránta. Megvetést? Szánalmat? 
- Ezt a nőt te magad találtad ki, Janka! Paranoiás vagy, menj el egy pszichiáterhez! – mondta, aztán fogta magát és bement a szobába. Ott levette a polcról a bőröndöt és csomagolni kezdett. Janka utánament, nekitámaszkodott az ajtófélfának és nézte a férfit. Talán azt várta, hogy abbahagyja, meggondolja magát, vagy beismeri, hogy tényleg viszonya van, de az csak pakolt tovább. Akkor odafutottak a gyerekek. Látták a feldúlt apjukat, a nyitott bőröndöt, azonnal tudták, miről van szó, és sírni kezdtek. Kérlelték az apjukat, hogy ne menjen el. Igazán jók lesznek és szót is fogadnak, csak maradjon. Péter egy pillanatra megtorpant, de akkor Janka megszólalt:
- Ugye, legalább gumit viszel? 
Ez volt az utolsó csepp. Péter félrelökte Jankát és becsapta maga mögött az ajtót.

Próbálta tartani magát, de már olyan állapotban volt, hogy néhány percnyi fizikai munka kimerítette. Kábult volt egész nap. Úgy érezte, mintha az uszodában a víz alól hallaná a gyerekek hangját, onnan kérnének enni, vagy inni, hívnák játszani. Furcsa érzés. Olyan, mint amikor egy ember, aki épp csak megtanult úszni, gyalogol befelé egy folyóba és várja a pillanatot, hogy rávethesse magát az ismeretlen vízre, mert már más lehetőség nincs, csak úszni, hogy el ne merüljön. Úgy járt kelt a világban, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Gyakoriak lettek a rosszullétek. A legváratlanabb időben és helyen leizzadt, vadul, össze - vissza kalapált a szíve, nem bírták el a lábai, ájulás környékezte. Egy alkalommal az utcán lett rosszul, mentőt hívtak hozzá, kórházba került. 
- Asszonyom! Beszélhetnénk négyszemközt? – szólította meg a kezelőorvosa a kórház folyosóján. 
Sejtette, mit akar az orvos mondani, már számított rá. Talán valahol mélyen sóvárgott erre a beszélgetésre. Tudta, hogy nincs az ő szívének semmi baja, sokkal komolyabb a probléma, minthogy azt pár pilulával rendbe lehetne hozni. Mégis arcul ütötte, amikor az orvos kijelentette, hogy csak egy dolog segíthet, ha abbahagyja az ivást. Megadta egy pszichiáter kollégájának a telefonszámát, aztán elbocsátotta.
Nem sokkal később, egy reggel Dani ébresztette:
- Anya, ma vasárnap van?
- Dehogy van ma vasárnap, Danikám, tudod, hogy ma csütörtök van! Ma lesz úszás a suliban! – válaszolta Janka, de abban a pillanatban valami nagyon szorítót érzett a torkában.
- A fenébe! Elaludtunk! Dani, gyorsan szólj Pankának, én addig megfőzöm a kakaót! 
Kapkodva, percek alatt készülődtek össze. Szeretett volna inni egy kortyot, hogy valahogy oldja a késés miatti feszültséget, de nem volt rá sem ideje, sem lehetősége. Daninak első órája úszás, még át is kell öltöztetni, és csak negyed órájuk van. A gyerekeket kocsiba ültette, aztán elindultak. 
Az egész akkor történt, amikor Dani előreszólt, hogy Panka kacsásan vette fel a cipőjét. Csak egy pillanatra fordult hátra, épp a kereszteződés előtt. Amikor visszanézett, már ott volt az a másik autó. Egyszerűen ott termett a semmiből. Jankának még átfutott a fején, hogy a francba, hiszen neki van elsőbbsége, aztán meg az oktatója szavait hallotta, hogy elsőbbsége az embernek csak akkor van, ha azt meg is adják Az ütközés hatalmas volt. Fém csapódott fémhez, alkatrészek gurultak szanaszét, fékek csikorogtak, valaki felkiáltott. 
Kétségbeesetten próbált emlékezni, hogy bekötötte–e a gyerekeket, aztán elvesztette az eszméletét.
Hirtelen tért magához. Az első, amit észrevett, a vér. Panka vérzett. Aztán hallotta a sírást, valahonnan, messziről a mentő szirénáját, felgyorsultak az események. A mentősök ellátták a kislányt, a rendőrök kérdezősködtek, aztán engedték, hogy a kórházba menjen a gyerekekkel.
Nem emlékezett rá, hogy mikor hívta fel Pétert, de ő éppen akkor érkezett meg, amikor Pankát bevitték a műtőbe. Eltörött a keze, meg kell tűzni, hogy jól forrjon össze, és néhány sebet összeölteni, mondta a kezelőorvos, ezért egy kicsit elbódítják. 
Péter ölébe kapta a fiát, Jankáról tudomást sem vett, míg meg nem győződött róla, hogy Daninak kutya baja. Abban, ahogy a nő felé fordult, nem volt köszönet. Harag és elkeseredés ült ki az arcára, amikor köszönés helyett a párjának esett:
- Nem nyugszol, amíg tönkre nem teszel mindent? Gondolom most is ittál, mi? 
- Nem, nem ittam. – szólt halkan Janka, mert tudta, hogy csak egy hajszál választotta el attól, hogy a férfinak igaza legyen. Ha nem alszanak el, ha nincs az úszás, akkor nagyobb baj is lehetett volna. 
- Azt hiszed, mindent elviszel szárazon? Bevallhatnád, hogy ittál!
- Nincs mit bevallanom. Egyszer csak ott volt a semmiből az a kocsi. Én szinte álltam már, nekem volt elsőbbségem! – mondta majdnem sírva Janka – De tudod, mit? Én tehetek róla, mindenről én tehetek, az egész rohadt, elfuserált életünkről én tehetek! 
Ebben a pillanatban ért oda a rendőr, aki már a balesetkor kikérdezte. 
- Asszonyom, a másik autó sofőrje elismerte a felelősségét. Sajnos az alkoholtesztje pozitív lett. Az eljárás szerint önt is meg kell kérnem, hogy fújjon a szondába.
- Rendben – mondta Janka, miközben Péterre nézett.
- Ez rendben van. Kicsit később felkeresem újra a papírokkal. Viszontlátásra! Jobbulást a kislánynak! – ezzel a rendőr magukra hagyta őket.
Péter nem szólalt meg azonnal. Nem tudta mit kellene mondania. Nagyon jól tudta, hogy a felsége józansága csak véletlen lehet, de rosszul érezte magát, hogy úgy nekitámadt. Nézte a nőt. Észrevett az arcán néhány kedves vonást, amibe annak idején beleszeretett.
Abban a pillanatban nyílt a műtő ajtaja, és kilépett az orvos.
- Minden rendben ment. A hercegnő nagyon stramm kislány. Amint teljesen kitisztul a tudata, haza is vihetik. De most siessen hozzá, nagyon várja önt! - mondta a nő szemébe nézve.
Janka már ott sem volt. Panka őt hívta, pedig az apját mindig jobban szerette. A kislánynak szüksége van rá. Valakinek legalább szüksége van rá. Valami régen tapasztalt, nagyon jó érzés járta át, valami megmozdult ott, abban a pillanatban, ahogy sietett felé.
A hálószobában éppen mesét olvasott a gyerekeknek, amikor csengettek. - Ki lehet az? - kérdezték a gyerekek. Nem vártak senkit. 
Az ajtóban Péter állt, bőrönddel a kezében. Janka egy darabig csak ácsorgott vele szemben, aztán halkan megkérdezte:
- Biztos, hogy ezt akarod? Nem ígérhetek semmit.
- Tudom, Janka. Kegyetlenül hiányoztatok. 
- Apu, apu!- ugrálták körül Pétert a gyerekek, aki úgy ruhástól közéjük vetette magát az ágyra. 
Janka nézte önfeledt viháncolásukat. Arra gondolt, hogy ennek már mindig így kellene lennie. Nézte a kincseit, a legkedvesebbeket, aztán halkan kiosont a szobából. Elővette a táskájából az orvostól kapott telefonszámot, és tárcsázott. 
- Igen. A jövő hét megfelel. Minél hamarabb, annál jobb. Köszönöm doktor úr, nyolcra ott leszek.

  
  

Megjelent: 2014-08-09 15:03:26

 

Vehofsics Erzsébet (Tapolca, 1966.)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.