Ha én ember lennék, jaga diga, diga diga, diga diga, diga dum. Éjjel-nappal, diga diga daj, Tartana a nagy daj-daj!
Itt kint világítanak a lámpák, a ledek, az izzók. De odabent sötét. Nyikorog a padló. A színpad kopott lécein, mint kalóz-pallón lépkedek. Csak a kendő mögül látok némi fényt, a kezem is megkötve, csak a szám szabad. Ezek itt mind az éji lakomára jöttek, cápák és szirének öntik hullámsíromat.
Álltál az ágynál, nézted a szomszédod arcát, fehér volt, békés, mozdulatlan. Én vajon meddig fogok élni, erre gondoltál. Gyorsan történt, nem szenvedett sokat, elfehéredett, nyögött, mondta a nő, és meghalt. Álltál az ágy mellett, minden jót neked, találkozunk odaát, ilyesmit suttogtál. A szomszédod mérnök volt, gyárban dolgozott, gázokat szívott be, az tette tönkre az egészségét, roncsolta a szívét, mesélte, ha ivott. Az ablakon túl esni kezdett, zuhogtak a téglacseppek az udvarra, sötét ég mosta a világot. A vörös épületeket, a bérházat.
Az ezernyelvű tűzből folyvást duruzsol szétszéledt bútorokat kihűlt szobába visszahord, elveszített gyémántját a lüktető foglalatnak visszaadja, miképp az éden felejtésre ítélt ízeit a nyugtalan nyelvnek az ezeregyediket követő üres éj után, riadt folyónak a hömpölygést az elégiaködben úszó partok között követve a szarvas el- halványuló lábnyomát, az esték veszélyes magányában tart az áldozat, tüzet gyújt, füstje köhögtet, szinte fojt, boldog a céltábla bábja: hisz mozdul a lélek akkor is, ha már a kéz halott.
Olyan hatalmas a gép, hogy minden embernek, aki a Földön él, kötelező lesz a jegyváltás, ennek a nagyon kedvező üdülési ajánlatnak az elfogadása. Kivéve egy bizonyos közösség tagjait, akiknek maradniuk kell. Ők nem utazhatnak. Ők hozták miértünk az áldozatot. Hasonlítanak egymásra, de önmaguk kiválasztása során nem törekedtek arra, hogy minden hozzájuk hasonlót azzal büntessenek, hogy fölmentik az utazástól.
Olyan hatalmas ez a luxusgép, a legmodernebb biztonsági berendezésekkel ellátva száll fel velünk, s a peronról mosolyogva integetnek az ittmaradók. Érdekes, mondom a mellettem ülőnek, egyik sem sajnálja, hogy nem jöhet velünk.
hangomból díszes harangot öntenek valahol sétám szilánkjai kaleidoszkópomba vándorolnak olyan így mintha nagy utazó volnék de minden séta ugyanaz oda és vissza legtöbbször képzeletben mikor hallom ablakok nyílnak mögöttem az emberek átkiabálnak egymásnak nézzétek ott megy Pessoa pedig árnyékom sem az enyém (Álvaro hajólámpája másképpen világít)
1 mért nincsenek most bennem felszabadult érzések lebegő párásodó tekintetemet mért nem követik a házak a közéjük préselt utak csak a most történését mutatják hó esik és azonnal el is olvad
beszáradt telefonhangok a fülemben tükörből figyelő csend és a rettegés másodpilótái amikben mindig tudom hogy több vagyok magamnál és még sem sikerül átgázolnom mozdulatlanságaimon
kavargó versek szerelmek káromkodások lerobbant kórházfolyosók beteljesítik önmagukat az átkok hitegetem magam nem adom olcsón de borzalmas fejét a szörny fölemelte menekülnék csak a kívül-belül-t elírták előlem van ki istent figyeli mi lehet a terve az ilyen remény kihalt belőlem csalogató rím egy könnyű álmot ígérő este ma enyhébben hunyorít a nyár ez nagy szerencse túl a hét ikszen milyen király versek éltetnek szerelmek s még nem mordult fel az utolsó rohadj meg se
Él olyan magyar ember, aki a tartalomjegyzékben botorkálva nem erre a címre lapoz?
Kitört a … Hogy micsoda? Ne már! Inkább egy részegen becsapott ablak, vagy egy mongol bőrkabát fényesre keményedett, kopott könyöke, egy felbőszült bika a karámból, az ujjongó operaerkély tapsvihara…
válságos időket élünk: a barátság ára is gyorsan zuhan s az eltaszított kezek aggodalma ráég lelkünk felszínére elfogynak a közös nevetések a legtöbben semmit sem szólnak csak keresik a félreérthetőt elég csak egymásra néznünk s már látjuk mint szűkíti a teret az ismeretlen megrendelő – van hát mitől félnünk
Árut az alsó polcról, nőt a felsőről. Esetleg lehúzni magamhoz, a szart eladni aranyáron. Nincs annyi ujjam ahány jegygyűrűm.
Az első randinkon rímeket szőttünk hányadékod köré, verstanilag elemeztük, mit tartalmaz, mert magad sem emlékszel mit ettél utoljára, csak arra, hogy finom volt, mert én adtam a szádba.
a hét törpe egy szíve vagyok magházig rágtam a várakozást szorosabbra vontam magamon az irhát tágranyílt szemekből mégis nyakamba csorgott vizével a biztos eső-halál talán most talán később lesz hatás
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
