Szépirodalom – Versek és slam poetry

Nyilas Atillának

A barlang résén valahogy
kibújtam, elég volt mára.
Egész nap lestem a műszereket,
még mindig káprázik a szemem,
ideje már pihennem egy kicsit –

(Elázott jegyzetek)

Nem így akartam, csak alakult.
Telefon nélkül se jövő, se múlt.
Igaz?
Vagy nyugalom. Olyan végtelen és csendes.
A táskámnak még kutyaszaga van.
Talán hiány.
Tárcámban ázott pénzjegyek, lehet
szándékoltan nem szárítottam ki.
Kell valami emlék. A képek eláztak,
amúgy modernül, telefonba zárva.
Indulni kéne, de alattam mozdulatlan
olvad a vonat negyven fokon.
Talán rosszra szálltam, nem tudom.
Szünet, aztán kis késéssel lódul alánk a sín.
Ringat, csak a váltónál dob nagyobbat,
hunyt szemmmel hiszem, elment mellettünk
egy motorcsónak, így dob meg bennünket
az élet, ha elmegy mellettünk egy nagyobb
valami- bármi, ahogy mellettünk elhúz
most egy kecsesebb vonat, de nekem így jó,
visz a Kék hullám, s majd nemsoká elkap,
megpörget, leteper.

Kontaktok nélkül, csak vályogházat akarok.

kis márkaépítő

sose halunk meg mondja a boncolóorvos

rakás szar ül a küszöbön
momentán márkázatlanul

rosszul kezdi ostoba lúzer
nem tudja még
a brendingelés mindent megold

nincs rajta semmiféle
végérvényes visszavonhatatlan
kód pedig illene

feladatom önként vállalt
illatos hazug
lobogókat tűzni rá
cifra címkéket

Semmiből valami

Mikor a semmit megidézed, hogy
Legyen belőle valami,
A fénylő cseresznyefát. A hangot
Súgja a sírnál valaki,

Mint a lencse megélesíti
A furcsa kettős csillagot,
Hozzákapcsol a mindenséghez,
Nincs külön élő és halott,

Minden kis részlet összeolvad,
Minden kis részlet összeáll,
Harangoznak az égi dómban,
A háromszög fehérre vált,

Készülsz a nagy találkozásra,
És jól tudod, hogy kit keress
A mennynek zsúfolt pitvarában,
Míg idelenn neszez az est.

Tűzvirág szonett

Furcsa így, a vak decemberünk után
ködre felköhögve némi füstös ízt,
hogy kezemre láthatatlanul simíts,
míg körömre ég a félbetört gyufám.

Úgy aludtak itt a varjak ülte fák,
mint a régi sztárok ósdi filmeken,
míg a fényre rebbenő szemek felett
lángszirom hasítja át a félhomályt.

Szmogba festve, színre bontva fényhidak
húznak át, jövőbe nyitva új utat,
míg a völgy felé lenézve megszakad

most a gondolat. Hisz így: a tél mulat.
Bár az évutó petárda tűz alatt,
bennem egy kevéske... sárga nyár maradt.

Amikor az intellektus az ösztönök fölé nő

Amikor az árnyak a függönybe bújnak és az éj ajka vérbő,
az intellektus az ösztönök fölé nő.
Pedig itt ölelsz almazöld hálóingben, elpilledsz –
a talpad a combomon hideg pille.

Nekem a szemhéjam alatt egy vers van kivetítve.
Mint akinek a hattyú húsa kell, nem a fensége, eleganciája,
s vágyik egy egyszerű sült libára,
s mint aki a csókok tavából szavakat meríthet.

S akinek csak szemantika a nyelvek orgiája,
azon csak egy csinos, esztétikai szótár segíthet.
Mert úgy keresem, szomjasan, a bőröd alatt a rímet,

mint akit leigáz s megigéz a Logosz ornamentikája.
S közben szerelmünket a lelkiismeret abálja.
Hogy a mű felfalhassa majd, mint ejaculatio a vágyat.

Így lesz a test: írás. Telitalálat.

szemétből kiszedett madár

jaj látja-e édesapám
lócsontváz lépdel kecsesen
közeleg a fekete batár
ahol a madár se jár
szeméthegy fölött röpül a madár
foglyul ejti a csillogás
szemüket a csillagok behunyják
vigyázz!
itt csillagszórók leledznek
de viharvertek
járhatunk lehajtott fejjel
hogy a kidobott karácsonyfa
fakózöldjét öröknek lássuk
s a színes papír elvakítson
miből a cukorkát
mind kieszegették
gyermekei az ambivalens anyának 

kit elkapott valaha forgatag

tudja hogy az előrehaladás

egyszerre visszatérés is

folyton ugyanabba a pontba

helyzetbe

állapotba

Prágai Tamás emlékére

Ő elment – átkelt a szivárvány alatt.
Megtörtént az, mire senki sem vágyik, 
ellépdelt halkan a halálos ágyig,
így lett megtört testből kilépve szabad.

Félünk-imádkozunk szédülő fejjel,
remélve, neki most örökre jó lett –
ha létezel odafenn, Uram, mondd meg,
megpihen tágas öledben az ember?

Percből nyílt neki örökkévalóság,
amely lágyan elsimította sorsát,
fojtott reményből vágyott túlvilág.

Számunkra pedig bizonysággá vált hit –
megtörtént az, mire mindenki vágyik:
a fényben ragyog az éjszakákon át.

Az autópályán

Fák üveggömbje 
az autópálya mentén. 
Szabályos ősz. 
Beteljesült. 
Villogó virágkarók. 
A busz ember 
nagyságú, riadt 
pillangókat húz 
maga után, 
később 
feltűnnek 
a piros reklámfeliratok 
a betonfalakon. 
Hannover. 

Rálel, nyugszik, elsirat

a fácán kéri, menjünk templomba.
jó.
ülünk ott.
táskájában van termosz,
forrókávés termosz,
fázunk nagyon,
hát előveszi, tölt.
és mondja, itt lakik,
innen megy dolgozni,
innen jár a kávéért.
de lakni, csak este szokott.
ha gondolom, maradjak.

Katalógus cédulák

Abdulah Sidran

A határőrök mindig megbámulták az útlevélképemet,
akkoriban a jugó vámosokkal meg kivált sosem lehetett tudni.
Legutóbb a micsodámba is belenéztek,
súgta fülembe vihogva a mellettem ülő,
szépszemű szegedi patikusné,
s én máris veszni láttam a zoknimba csúsztatott
összesodort húszdollárosaimat, de szerencsés napunk volt,
még csak lassítanunk sem kellett a határhoz érve.
A főtér izzó kövére okádta ki a busz a szomjazó magyarokat,
Paul Anka behízelgőn zengte felénk: You are my deeeestiny,

mi marad amit hazavihetnénk
előre csomagolt mozdulatainkból
az arcunkra festett nevetésből
az illendőség határain belül rekedt
kíváncsiságból a túlöltöztetett vágy
nevetséges kitakarózásaiból a járt
utak járhatatlanságából a csavargó
boldogság kiéhezett tekintetéből
néhány őszintének látszó villanás
a szánalom ügyetlen szómorzsái
pár ujjbeggyel felszedett érintés
egy madár se látta ölelés

Pánik

Újhold,
felhős égbolt,
árva csillagok.
Fél szobára elég
gyertyafény,
égett gyufa szaga.

Lemosom a tűzfoltot,
leporolom a sebeket,
hegeket magamról,
lepöckölöm a szemölcsöket,
az anyajegyeket,
átlagosra gyurmázom az arcom,
a testem.

Felülről, ferdén, mint az orvlövészek,
fényképeztek még ’87-ben is.
Eső szabdalta táj az ablakon.
Váddá nagyított részletek sora.
Számzárak, játszmák, rekvizítumok.
Feltörhetetlen jelszavak mögött
amorf fényfoltok óriáshalmaza.
Államtitok: leplombált kamion.
Egy „mintha nem is lenne” hullahegy.
Percenként szűkebb világrácsközök.
Akár egy fölrobbantott iskola.

Barack szedés

Fényömlés kápráztat.
Bal kézben tál.
Időkbe vezetnek
a fémlétra fokok.

Rózsaszín-fehér bimbók.
Szemmel követett
csonthéjasok növekedésén,
veréb, harkály,
rozsdafarkú nyomán
szedem a sárga balladát.

Hérakleitosz dilemmái

A végtelenség egyetlen határvonal.
S ezen az egyenesen fut át a dal.
S a derékszög a két oldalán ott van.
Mert kromatika van a húrokban.

S a végtelenség rengeteg határ.
Benne van a kör. Egy dagerrotípia. A nyár.
S a nap a sugarait szúrja le a földbe.
Lesz gyümölcs. Semmi nem megy tönkre.

S az Univerzum szétterül egy gömbhéjban –
Valaki a tenyerén tartja. Dél van.
Isten megnézi, ki gondolt most az evangéliumra?

S jutalmakat oszt szét. Itt egy labda, ott egy pumpa.
A szektáknak nem telik harmóniumra.
Ők belül, a lelkük városában, mennek a templomba.

Már nem mégy vissza, nincs is már hova,
halomba hajt a spárgák ostora,

egymásba bújva mill’jó tűlevél
erdőt sóhajt utószor, s már nem él,

csonkodnak könnye gyanta, ráragadt
papír zizeg karácsony-árnyakat,

fekszel, mint a harcmezőn elestek,
egyhúsz vagy, s eladnak másfelesnek,

talpra állsz még, ünnep –vasba vernek,
holtodban kapsz néhány nap figyelmet,

s tűzre halni tested úgy eresztik;
szép volt idén. Bírta vízkeresztig.