Szépirodalom – Versek és slam poetry

megindító
mint egy keresztes hadjárat
bejárni az összehányt utcákat
öklendezés hozhat szerencsét
s tartalék fogsor
ha már a régi
csatornák vizében úszik
a tenger felé

a járműosztályozóban
még kaphatunk ötöst
s az igyekezet nem volt hiába
ha jutalmunkat
majd postán küldik el
és mi is trombitálhatunk

„Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak – legfeljebb torony, oszlop… de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.”

Rainer Maria Rilke

„A szobor ajtó az általa megidézett valóságba.”

Kalmár János

Kalmár Jánosnak

a lét villanásnyi keresés
jelhagyás a megtalálás reménye

a hős leszáll csodaszarvasáról
nyelve alól a heroikus sípot kiköpi

lehajtott fejjel – ahogy illik – lép át
a kaputlan Nincs-Kapun

ami bár nyitva áll mindenki előtt
átjutni rajta lehetetlen
bezár ösztönvilágba képzeletbe
szorongásba, gyűlöletbe

Ma  kell  történnie  annak,  amire   ugyan számítottam.
De amire   legvérmesebb    álmaimban   sem   mertem
gondolni,  úgy fog bekövetkezni! Megváltoztatja  

életemet,  kimozdít  rezignáltságomból.
Egy  szempillantás  alatt  elsöpri  a  deka-
denciát, a depressziót, megszabadít  az  életuntságtól,
a  lelki  nyomortól,  elűzi  halálfélelmem, emelkedetté
tesz,  kiegyensúlyozottá,   derűssé,  sugárzóvá,  ez  a
történés  ad most lehetőséget  minden  eddig  rejtve maradt
képességem,   adottságom   optimális

ablaknyi keretbe zárva
tavasz-nyár-ősz-tél éjszakába
hol nem változnak soha a fények
kicsit meghal az ember kicsit ébred

nem számít napsütés se köd
állok a csukott ablak mögött
szél susog avar zörög

ablaknyi keretbe zárva
várok hóra várok sárra
öltözöm fekete fehér szárnyba

ne gondolj most a régre kérlek
a vers csaló s csak sírok érted
ki becsapott megcsalt elszökött
kit hiába várok a zárt ablak mögött

In memoriam K.

Az ember megáll egy idegen városban,
épületek formáját, emberek tekintetét
fürkészi, negyedosztályú kocsmák
asztalaira könyököl, aztán
elmegy a temetőbe,
fejfákat, sírköveket bámul, leül
egy padra és saját, évekkel pazarló,
nagyképű életére gondol,
egy szétrobbanó szélvédő üveg
cserepeit látja megcsillanni a napsütésben
egy frontális összeütközés robaját
véli hallani a délutáni csöndben,
egy félig olvasott könyvre gondol, miközben
friss vizet visz a virágokra, melyek alatt
gyökeret eresztett egy szőke hajszál.

„Valami ajtót bezártak örökre…”
(J. L. Borges)

Mihez is kezdhetnénk tanult
tehetetlenségünkkel? Semmibe
nyúló mozdulatainkkal? Falhoz
verődő mondatainkkal?

A fák korán reggel még csak
a vállukat vonogatják. A madarak
meg csak a magukét fújják napestig.
Valami ránk gördül, mint a kő.
A visszájára forduló idő.

Ködszurkálós, álmatag sugárral bujkál a Nap
Sápadt szenteste előtt. Nyirkosak a háztetők.

Asszony ballag kis csomaggal – tétován kelt, mint a hajnal,
Meg-megáll egy kirakatnál, sóhajban szíve kalimpál.

Kabátján folt, az is szakadt, cipőjén szürkés szigszalag,
Vállán súly e csúf Karácsony – görnyedt pára leng a fákon.

Műjégpálya

fagypont alatt
behullnak az emlékek
mennyire szerettem volna
titokban jégpályát
rajzoltam a becsukott
ablakra

de most már csak
az ünnepek és a fagy

amikor kiszellőztetek
szétcsúsznak ők is
a korcsolya élén

Karácsony este

Feldíszített fenyőfa,
szeretet jelképe,
angyal tette ide a
szoba közepére.

Örvendező gyerekek
állnak körülötte,
hajas baba, autó,
kerül a kezekbe.

A szobában kisvasút
szalad körbe – körbe,
mellette áll apuka,
mint a váltó őre.

Szent Este: Karácsony illata

Matchboxot, legót és villanyvasutat –
Ezeket tettem a fenyőfa alá a fiamnak.
Húsz éve. Most Bibliát. Hanglemezt és némi pénzt.
Egy kis borítékban. Mellé egy ige. „Az igaz ember
hitből él.” Luther erre a mondatra építette a reformációt.
Anya töltött káposztát főzött, a mama bejglit sütött.
Húsz éve is, most is. A lányomnak egy férjet hozott
tavaly a Nagy Ajándékozó. A Mennyei Atyánk.
Az én szerelmem, a feleségem sálat kapott.
A frankfurti könyvvásáron vettem. Húsz éve.

itt az új karácsony add
felednem a vágyamat
tűrni ostorod nyomát
mérgezzen a megszokás

ne legyen fám se, dísztelen
nekem ne légy jó istenem

közelednek az ünnepek szaporodik a szívverés
nagyon oda kell figyelni a szeretetre
ilyenkor a pénztárosok is érzékenyebbek
és a szupermarketekben helyén kell legyen az ész
mit bízunk az angyalokra s mi amit feltétlenül venni kell

amikor közelednek az ünnepek
elővesszük a régi szaloncukros dobozt
ellenőrizzük elegendő-e a gyógyszer
vagy inkább most menjünk patikába
mert ügyeleten váltani úri luxus

Isten elvárja, hogy várjuk.
Jelenlétét tudni, nem érezni kell!
Újjászületünk, ha ránk lehel.
Mert a szívet örömmel tölti el.

Nem szubsztanciák tartják az eget.
Hanem az Úr szava, a szeretet.
A várakozás ideje csak keret.
Megmerül a fényben a lélek és a tett.

Mit érez a szív, honnan veszi az erőt?
S hitben járnak-e a gondban levők?
Vagy csak szó a remény, tradíció a bizalom.

Istent imádja titkon minden atom.
Meglesz, amit az ember hittel kimond.
Isten hatalom, erős orom.

Örömömben a kezét fogom.

minden nagy szarság egy aprócska
bibivel kezdődik elfertőződik

az eredendő picurka hiba
gennyesedik aztán valami
borzalmat dob a kocka
a szörnyeteg sorsrontó gép

mindig az a kurva véletlennek
gúnyolt elrendeltetésszerűség
az a hibás mert ő ül azon a trónon
eldönti hol csúszol ki kiből
meg minek

Napraforgó

Az van éppen, mint a gyorsvonatban:
bezárva robogás. Ébredésben világ-
átszelés, első kávé: köztes állomás.

Világ és között, világ és között.
Évekig a mostban, pillanatra minden
múlt mögött. Világ és között.

Zakatolva élek. Illanásnyira. Az van,
ami lesz, és ami volt: holnap. Hatodik
kávé, valahol a közeledben. Álmodás.

Világ és közöm, világ és közöd.
Integető kezek, peronon már biztos láb.
Az van éppen, mint a gyorsvonatban,
állomások közötti térszűke, kiszámított

szabadulás.

Decemberi

Virágot küld
a karácsonyi kaktusz szirmai
aprók, halványpirosak,
aztán a dísz dobozok érkeznek
szakadatlan sorjáznak belőlük
a tisztává csupaszított szavak.

Csak ne széttördelt sorokat,
melyek gyöngyként gurulnak
mert nehéz már hajolni,
szőnyegen keresni,
vagy ágy alatt hasalva.

Foroghat a kegyetlen idő
kegyetlen kereke váltig,
bár elmulasztotta megváltani
szomorú világot bennünk
az emlékezet kazamatáiban
épségben húzza meg magát valaki.

Arcok által

Az agy alapjában emléktelen.
Megtapasztalt fénytöredékek
száguldoznak dióbél-tükrein.
Montázsváltozatok.
Arcok keverednek a léttől
idomított ragyogásban.
Minden változás fejlesztés.
Gyerekek arca jövő-titok.
Mosolyt fakasztó, mindig
más érzések szövik.
Változó kép a kedves
arc-öröme,
haragot játszó szigora.