ha csendben vagy és csillapul a forgalom autóktól távoli utak házak kuporognak nyitva az ablak csiklandoz a fény a napsugár-fű rojtos vége felém mutat
szemmagasságból
csak a hold ülhet már magas lovon lehel az ég mint fagyos kezét melengeti gyorsabban váltanak a napszakok a nyári égről az átlátszó holdat kendőjébe vonja a sötét
Az első ember megszületett. Világfa ága alatt Krisztus előtt 3122. július 16-án, váltakozó energiák áramlásának szelében. Másnap megvirradt. Kecalkoatl uralkodott. Az első ember kollektív tudati kvantumugrással toppant a világba, neolit kőépítmények csúcsáról ugrott alá. Az idő egyre gyorsult. Aztán két nap múlva beköszöntött a galaktikus alvilág első napja. Az első ember fázott és szomjas volt. Alcyone csillagáról eső teremtetett. Véd a helioszféra, ne félj hallotta végül.
azt hiszed nélküled muránói figuraként csillogok de vattaként ölel körbe a korábban volt otthon álmomban szikrázom bontom fel a színeket meghasít minden hajnal
Opus & Textus J. F. halálhírének napján, 2015. december 3-án, Szarvason
Na! Mintha az égbolt szakadt volna be. Akárha a feketerigó éledezne, s irdatlan szárnyát suhogtatná e hon felett. Elment Logosz Herceg. Meghalt a Tett. A néző. A látó. Akit Isten minden pillanatban megihletett. Hogy tágítsa a beszűkült, honi látóteret. Mutasson valamit Az intuitív rendből, ahonnan a roppant teljesség kiment. A mondani tudás gazdagságát. Ami teremt. És hagyták maguk faggatni az inspirált egek. Amit keveseknek engedett meg a Mennyei Test. Hogy belássa, az örökkévalóság egy pillanat. S legyenek őszi pirkadatból hajnali nyarak.
Két férfi ágál a fénypárás pesti síkon. A vékonyabb egyenes tőrbotjával fura ábrát karistol lába előtt a földbe, fekete fejével messziről nézve felkiáltójel a facsemeték zöld ligetében.
Büszkén feszít ott Nikola Tesla, hogy kigondolta, a korabeli Pesten cseperedő gyáripart csak azzal, és úgy növelheti igazán versenyképessé, európaivá, ha az akkordban termelő gépek fénylő acélkerekeit, a munkatermek csattogó, ziháló transzmissziós szíjait gőz helyett a kezéhez szelídített áram erejével hajtatja meg. Barátja, akinek erről most magyaráz, nem sokat ért az egészből, mert annak figyelmét az köti le, hogy az úton siető lányka közelg.
Az Úr lép be az életedbe, mint abszolút igazság. Mint Fenség, Titok és Nagyság. Örökkévaló Úr, Akiben nincsen idő. A hiba nélküli bölcsesség, világteremtő erő.
S eljön a pillanat, amikor lehajol. Akié a beszéd és az ünnep. Akié a kor! És beteljesül megannyi kívánság, sok vágy. Törvény helyett kegyelem: az isteni okosság.
S nézi a teremtő a nyáját. Hogyan áll hozzá a bárány? Miként ad hálát? Milyen áldásmondásra adja oda a száját?
Aki elfáradt, és aki gyarló. Most látja, nem a rossz az erősebb. Van jó. S leborulva imádja a transzcendenciát.
Rálehelek. Pirosan feszülő héját tenyeremmel dörzsölöm. Élénk, fényes. A dér megcsípte az udvart. Hány és hány viaszos vásznon könyököltem. Ezen most sárga virágok. Forró bögrém rátapad, árkot mélyít, kátrány húzza le, engem is. Lábam a székről földért nyújtózik, rövid, émelygek. Levelekkel játszik a szél, üzen. Emlékszünk. Port hord a szemembe. Nem hiszem el, mégis vizsgálón nézem az arcod.
szorítsd karom szerelmem filmszalagod szakad nem játszható le többé csupán a hang marad te újszülött vagy és bőgsz de nincs ki felvegyen ölelj és búcsúcsókolj még egyszer kedvesem
nem búcsúzom babám csak szépen meghalok hasamba léket vágnak a hentes angyalok kilépek és nem intek elúszom úgy tudom hogy a halál tenger babám nem búcsúzom
Vasárnapi ebédhez terített idő-nagyanyám. A fülledt, olajszagú konyhában a ragadós viaszos vászon terítőre pakolta a tányérokat, mellé a kockás szalvétát, rá az alumínium evőeszközöket és közben hangosan, fekete fehéren szólt a tévében valami régi magyar nóta.
Nem volt vérszerinti rokonom az idő, sőt nem is ismertem egészen addig, amíg nem gondolt egyet egy márciusi napon és egy harapásra felfalta az eredeti nagyanyám.
Aztán valahogy mégis megsajnált minket, ahogy szépen kiöltözve álltunk ott a sáros földkupac körül a virágokkal, meg a koszorúkkal,
kitárta felettünk a végtelen-fehér szárnyát, és átvette ezeket a „nagymamás” szokásokat, mint a vasárnapi ebéd, meg a hosszú telefonhívások, amikor a kertről, az időjárásról, a szomszédságról, meg a rokonokról beszél, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák.
A dallam megöli a ritmust, a ritmus feledteti a kompozíciót. A gyors kivágja a lassút, az ember a fát. Körülöttünk ismeretlenek cikáznak, nem látjuk őket, mert ha reggelizni leülnek is, csak ezredmásodperc.
Ne, ne, ne, ne nézzetek fának!
A ritmus megöli a kompozíciót, a fa kivágja az embert, bútorlapokat készít belőle egy faiskola berendezéséhez.
lakni már nem akarok. mert lakni nem jó. csak legyalogolnék valahová, amire lehet mondani, hogy olyan hely, ahová lemegy az ember.
csak zizegtetnék egy darab fogselymet, míg el nem szakad, aztán tekernék, tépnék egy új darabot, és azt pengetném, és ha már mind elfogyott, a boltból hoznék másikat.
Amikor a kozákok Petőfit Szibériába vitték, a szibirek eleinte igencsak furcsán néztek rá. Petőfi ugyanis nagyon meleg fiú volt nekik (a távoli délről jött, délután). De Petőfi sem volt hülye gyerek (hiszen Bem mellett szolgált őrnagyi rangban). Igen hamar megtanult szibirül. És akkor Petőfi Sándor a messzi (és hideg) Szibériában szibirül szavalni kezdte verseit a szibireknek. A kemény szibir férfiak először tágra nyílt szemmel hallgatták (mert a szibirek szemmel is...), majd érezték, amint Petőfi versei nyomán valami ős-melegség tölti el őket. A szibir nők azóta is átkozzák Petőfi Sándort.
megmutattalak a muszlim barátnőmnek azt mondta jól teszed hogy vigyázol rám én persze szépen sorban elrontottam mindent ahogy kezdtelek kisajátítani szaporodtak a figyelmeztetések csak addig tudsz rám vigyázni ameddig engedem de én mentem előre a magam megvadult módján tudat alatt talán meg akartalak dugni régi sebeket téptél fel bennem ezért zártam be előtted minden ablakot ajtót csoda-e hogy töröltél a szkájpról blokkoltál a fészen már nem ülünk le kávézni soha többé már nem beszélgetjük át az éjszakát már nem ébreszt sms kukurikúúú már nem vadászol le a cseten még csak nem is köszönsz mert leromboltam végül azt a keveset is ami még megmaradt eközben szép lassan meggyűlöltél engem tavalyi kitárulkozásodért
Ma kikapcsoltam a telefonokat és hibernáltam a gépeket. Kimentem a piacra, reggelire aszalt szilvára vágytam. Az idő pont olyan, amilyet rendeltem: kisütött a nap és szélorkán süvít az asztalok között. (Öröm nézni, ahogy kavarognak a levegőben a rémült szemű, dérlepte tökfejek.)
Ma ne szóljon hozzám senki, gondoltam, erre a patkányfejű képviselő köszönésképpen megint elküldött a kurva anyámba. Ma nem válaszoltam, csak rávetettem a pillantásom és kivillantottam a szemfogaim. (Beugrott egy ponyva mögé, eltűnt, mint a szemétkupacok fölött gomolygó, szél cibálta füst. Nem is létezett.)
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
