Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

ha csendben vagy és csillapul a forgalom
autóktól távoli utak házak kuporognak
nyitva az ablak csiklandoz a fény
a napsugár-fű rojtos vége
felém mutat

szemmagasságból

csak a hold ülhet már magas lovon
lehel az ég mint fagyos kezét melengeti
gyorsabban váltanak a napszakok
a nyári égről az átlátszó holdat
kendőjébe vonja a sötét

 

Az első ember megszületett. 
Világfa ága alatt 
Krisztus előtt 3122. július 16-án, 
váltakozó energiák 
áramlásának szelében. 
Másnap megvirradt. 
Kecalkoatl uralkodott. 
Az első ember kollektív 
tudati kvantumugrással 
toppant 
a világba, 
neolit kőépítmények 
csúcsáról ugrott 
alá. 
Az idő egyre gyorsult. 
Aztán 
két nap múlva 
beköszöntött 
a galaktikus alvilág 
első napja. 
Az első ember 
fázott és szomjas volt. 
Alcyone csillagáról 
eső teremtetett. 
Véd a helioszféra, ne félj 
hallotta végül. 

 

fénytörés

azt hiszed nélküled
muránói figuraként
csillogok de
vattaként ölel körbe
a korábban volt otthon
álmomban szikrázom
bontom fel a színeket
meghasít minden hajnal

 

I.

Nézd: az őszi táj
még egyszer megmutatja,
mit utoljára látsz.

 

Opus & Textus
J. F. halálhírének napján, 2015. december 3-án, Szarvason

Na! Mintha az égbolt szakadt volna be. Akárha a feketerigó
éledezne, s irdatlan szárnyát suhogtatná e hon felett.
Elment Logosz Herceg. Meghalt a Tett.
A néző. A látó. Akit Isten minden pillanatban megihletett.
Hogy tágítsa a beszűkült, honi látóteret. Mutasson valamit
Az intuitív rendből, ahonnan a roppant teljesség kiment.
A mondani tudás gazdagságát. Ami teremt.
És hagyták maguk faggatni az inspirált egek.
Amit keveseknek engedett meg a Mennyei Test.
Hogy belássa, az örökkévalóság egy pillanat.
S legyenek őszi pirkadatból hajnali nyarak.

 

J.-Sz. Veronika festményéhez, szeretettel

Két férfi ágál a fénypárás pesti síkon.
A vékonyabb egyenes tőrbotjával
fura ábrát karistol lába előtt a földbe,
fekete fejével messziről nézve felkiáltójel
a facsemeték zöld ligetében.

Büszkén feszít ott Nikola Tesla, hogy kigondolta,
a korabeli Pesten cseperedő gyáripart csak azzal,
és úgy növelheti igazán versenyképessé, európaivá,
ha az akkordban termelő gépek fénylő acélkerekeit,
a munkatermek csattogó, ziháló transzmissziós szíjait
gőz helyett a kezéhez szelídített áram erejével hajtatja meg.
Barátja, akinek erről most magyaráz, nem sokat ért az egészből,
mert annak figyelmét az köti le, hogy az úton siető lányka közelg.

 

Az Úr lép be az életedbe, mint abszolút igazság.
Mint Fenség, Titok és Nagyság.
Örökkévaló Úr, Akiben nincsen idő.
A hiba nélküli bölcsesség, világteremtő erő.

S eljön a pillanat, amikor lehajol.
Akié a beszéd és az ünnep. Akié a kor!
És beteljesül megannyi kívánság, sok vágy.
Törvény helyett kegyelem: az isteni okosság.

S nézi a teremtő a nyáját.
Hogyan áll hozzá a bárány? Miként ad hálát?
Milyen áldásmondásra adja oda a száját?

Aki elfáradt, és aki gyarló.
Most látja, nem a rossz az erősebb. Van jó.
S leborulva imádja a transzcendenciát.

Jézus Krisztust, az Isten Fiát.

 

Alma

Rálehelek. Pirosan feszülő héját tenyeremmel
dörzsölöm. Élénk, fényes. A dér megcsípte az udvart.
Hány és hány viaszos vásznon könyököltem. Ezen most
sárga virágok. Forró bögrém rátapad, árkot
mélyít, kátrány húzza le, engem is. Lábam a székről
földért nyújtózik, rövid, émelygek. Levelekkel
játszik a szél, üzen. Emlékszünk. Port hord a szemembe.
Nem hiszem el, mégis vizsgálón nézem az arcod.

 

nem intek

szorítsd karom szerelmem
filmszalagod szakad
nem játszható le többé
csupán a hang marad
te újszülött vagy és bőgsz
de nincs ki felvegyen
ölelj és búcsúcsókolj
még egyszer kedvesem

nem búcsúzom babám
csak szépen meghalok
hasamba léket vágnak
a hentes angyalok
kilépek és nem intek
elúszom úgy tudom
hogy a halál tenger
babám nem búcsúzom

 

Vasárnapi ebédhez terített idő-nagyanyám. A fülledt, olajszagú konyhában a ragadós viaszos vászon terítőre pakolta a tányérokat, mellé a kockás szalvétát, rá az alumínium evőeszközöket és közben hangosan, fekete fehéren szólt a tévében valami régi magyar nóta.

Nem volt vérszerinti rokonom az idő, sőt nem is ismertem egészen addig, amíg nem gondolt egyet egy márciusi napon és egy harapásra felfalta az eredeti nagyanyám.

Aztán valahogy mégis megsajnált minket, ahogy szépen kiöltözve álltunk ott a sáros földkupac körül a virágokkal, meg a koszorúkkal,

kitárta felettünk a végtelen-fehér szárnyát, és átvette ezeket a „nagymamás” szokásokat, mint a vasárnapi ebéd, meg a hosszú telefonhívások, amikor a kertről, az időjárásról, a szomszédságról, meg a rokonokról beszél, akikről azt sem tudom, hogy kicsodák.

 

EGY MARÉK FÜST

A dallam megöli a ritmust,
a ritmus feledteti a kompozíciót.
A gyors kivágja a lassút,
az ember a fát. Körülöttünk
ismeretlenek cikáznak,
nem látjuk őket, mert ha
reggelizni leülnek is,
csak ezredmásodperc.

Ne, ne, ne, ne nézzetek fának!

A ritmus megöli a kompozíciót,
a fa kivágja az embert,
bútorlapokat készít belőle
egy faiskola berendezéséhez.

 

lakni már nem akarok.
mert lakni nem jó.
csak legyalogolnék valahová,
amire lehet mondani,
hogy olyan hely,
ahová lemegy az ember.

csak zizegtetnék egy darab fogselymet,
míg el nem szakad,
aztán tekernék, tépnék egy új darabot,
és azt pengetném,
és ha már mind elfogyott,
a boltból hoznék másikat.

 

Petőfi és a szibirek

Amikor a kozákok Petőfit
Szibériába vitték,
a szibirek eleinte igencsak
furcsán néztek rá.
Petőfi ugyanis nagyon
meleg fiú volt nekik
(a távoli délről jött, délután).
De Petőfi sem volt
hülye gyerek
(hiszen Bem mellett szolgált
őrnagyi rangban).
Igen hamar megtanult szibirül.
És akkor
Petőfi Sándor
a messzi (és hideg)
Szibériában
szibirül
szavalni kezdte verseit
a szibireknek.
A kemény szibir férfiak
először tágra nyílt szemmel
hallgatták
(mert a szibirek szemmel is...),
majd érezték,
amint Petőfi versei nyomán
valami ős-melegség tölti el őket.
A szibir nők
azóta is átkozzák
Petőfi Sándort.

 

Vakfolt

(Dukay Nagy Ádámot olvasva)

a csendben
valami készül ellenem
nem akarom elszomorítani
hogy megtaláljon
lennem kellene valaminek
ahhoz kellene lennem

 

megmutattalak a muszlim
barátnőmnek azt mondta
jól teszed hogy vigyázol rám
én persze szépen sorban
elrontottam mindent
ahogy kezdtelek kisajátítani
szaporodtak a figyelmeztetések
csak addig tudsz rám
vigyázni ameddig engedem
de én mentem előre
a magam megvadult módján
tudat alatt talán
meg akartalak dugni
régi sebeket téptél fel
bennem ezért zártam be előtted
minden ablakot ajtót
csoda-e hogy töröltél
a szkájpról blokkoltál a fészen
már nem ülünk le kávézni
soha többé már nem beszélgetjük
át az éjszakát már nem ébreszt sms
kukurikúúú
már nem vadászol le a cseten
még csak nem is köszönsz mert
leromboltam végül azt
a keveset is ami még
megmaradt eközben
szép lassan meggyűlöltél
engem
tavalyi
kitárulkozásodért

 

közben-közben

születik egy csilag
elméleteket igazolnak
kitör egy új háború
és elpusztul egy belvilág

 

Akik eddig vezettek, nincsenek,
s most,.................... lám megértem,
hogy mindent (amit nem is kértem)
vályúmba tettek; faljak kincseket,

…............ csodákat kisgyerek-
ként,......................................
s úszni-nemtudóként is legyek
legalább pancsoló …...............,

hogy csöppnyi okosságom rejtsem
koponyámba-göngyölt tekercsben,
s ha homlokom mögött, barlangfalon,

…........... látomás-űzte izgalom
bölényt festet, el ne felejtsem
valós paták nyomát a versben.

 

Hogyan lettem kopasz?

Ma kikapcsoltam a telefonokat
és hibernáltam a gépeket.
Kimentem a piacra, reggelire aszalt szilvára vágytam.
Az idő pont olyan, amilyet rendeltem: kisütött a nap
és szélorkán süvít az asztalok között.
(Öröm nézni, ahogy kavarognak a levegőben
a rémült szemű, dérlepte tökfejek.)

Ma ne szóljon hozzám senki, gondoltam,
erre a patkányfejű képviselő köszönésképpen
megint elküldött a kurva anyámba. Ma nem válaszoltam,
csak rávetettem a pillantásom és kivillantottam a szemfogaim.
(Beugrott egy ponyva mögé, eltűnt, mint a szemétkupacok
fölött gomolygó, szél cibálta füst. Nem is létezett.)

 

Éget a fény, vágy
valósult, szállok ki, a
tengerért jöttem.

Fenséges Ión!
Szikrákra töri a fényt.
Az égnél kékebb.

Istenek éltek
itt hitben hajdan, de a
mítoszok szépek.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal