Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

nagymamám már nem él,

a Kincses temetőben van, a szülei mellé feküdt,

oda, ahova biciklivel együtt jártunk ki régen,

s vittük a dédinek, s az ismerősöknek a kerti virágokat,

én már csak sírokat láttam akkor, nagymamám még arcokat.


néha még ott járok nála,

a fahéjillatú rizskása az öntöttvas kályhán bugyorog,

sámlin ülök, s apró kis ropi-ujjakkal borsót fejtek, vagy babot pucolok,

közben nem nézünk egymásra, nem beszélünk sokat,

ezerszer megszámoltam a gang kövein a rombuszokat.

 

Ma úgy rezeg bennem a lét,

mint izzószál az üvegív alatt.

Hajnalodik. Nyújtózva még –

ébredezik az első gondolat,

bár húzná vissza magára

az éji álmot, amelyet megélt,

ahogy nászutasok őrzik

(hátha örökké) egymás melegét,

 


kihullott fogakkal nem harap semmibe
ami kemény szilárd halmazállapotú

élet desszertjeként leginkább
a halál seggét nyalogatja ő
a véres rongy maga sem tudja
amit maga sem tud

betonozott  szürkeség halálveranda
kihúzott imaginárius sorszám túlvilág
szülőszoba enyészet várólista ücsörgés

 

 

Hóesés

 

A hidegfront fejfájás alakban érkezett,

mondtam Lilinek, sétáljunk kicsit,

a friss levegő többet ér, mint a gyógyszer,

vegyünk fel pelerint, fejünkre kucsmát,

nyakunkba sálat, kezünkre muffot,

mint az úri hölgyek, és söpörjük végig

szoknyánkkal a havat.

Szánkázhatnánk is, ha volna

aki két bohó nőt felhúzna

a Király dombra,

és vidáman sikítva siklanánk alá.

Vagy mint régen, lenn vidéken,

lovasszánon, lószőrpokróc melegében

 

… ÉS PORSZEMNEK BIZONYULTÁL

 

Mintha Univerzumod

minden sivatagi homokja

egyszerre nyiszogna-nyeszegne

roszogna nyakcsigolyámban midőn

éppen hálát adok Néked

hogy nem feledkeztetsz meg

porszemnyi mivoltomról, Uram!

Talán emlékeztetnem se kellene

Téged, aki számon tartasz

mindent és mindeneket –

benne mindenkit – hiszen

nevemen is szólíthatsz akár…

Ám addig is csak Igéid

hallom vissza – echózni

dobhártyám sűrűjében: megmérettettél

és porszemnek bizonyultál…!

 

 NÉGYLEVELŰ

 

A szerencse vak, de ami körülötte

készülődik, a szerencsemalac

szemével láthatja majd, mikor az elmúlás,

felhúzott csörgőórával hóna alatt,

jól bevásárol az engedelmes időből,

a sötétség elkaparja, mint eb a csontot,

a kivérzett éjszakát, a feledékeny

csillagok összetörik a szívét,

 

Nicole Krauss

Jóformán semmit nem tudok erről a fiatal New York-i lányról,

s nem jóformán sem sokkal többet,

de végül is, figyelemmel az évekre és a kilométerekre,

ez nagyjából rendben is volna, csakhogy

akkor meg ő honnan tud annyi mindent rólam,

honnan tud annyi mindent rólunk,

szinte minden szívfájdítón fontosat?

Olyanokat tud például, hogy én is lámed-vávnik volnék,

vagy, hogy az idő mindig csak a saját kedvére múlik,

hogy elhiszem, mert megígérte, hogy soha nem fog mást szeretni,

hogy félek, a vécén ülve fogok meghalni, letűrt gatyában,

hogy az angyalok egyik jellegzetessége, hogy nem tudnak úszni,

hogy az albatrosz hetekig tud repülni, lebegve alszik a hullámok felett,

 

Kósza szonett

 

Járatott bakancs alatt a puszta kő,

morzsolódik, omlik, és a hegy mögött

múltba néz a szikla oldalán a zöld,

szőke lett, kalászmelír a szép idő.

 

Birka-forma fellegek hasán az ég

már a bíborost fogadni kész, arany

száll fejünkre, bús keresztre, bár szakadt

szívem azt közölte: - Főni! Semmi vész.

 

 

Sziklák mélybe dőlnek.

A tóparti jegenyesort kivágják.

Gaz veri fel a pázsitos parkot.

 

Nem itt, nem így gondoltam!

Ha már meg kell tusázni,

nem meztelen, megkötözve,

 

 

Palackposta

 

szavad túlcsordult

s bekenve mázzal

aranylik és ragad

mint akasztott

légyfogó nyelve

az üres lakásban

 

éjed álom nélküli

és beomlik a reggel

hajód még a mólónál

vesztegel de te már

teleraktad dugókkal

és üres üvegekkel

 

a vallomás

 

szinte ugyanazok a szavak

pontosan pontosak

mintha halmadár

másolatod lennék

pedig én csak én

csak én vagyok maradok

s ugyanúgy merülök el

a zöldben a sűrű iszap-csend

zöldben veled

 

 

 

Harmadnapja

 

Már harmadnapja

hiába fújjuk a harsonákat

Ki mondja meg nekünk

hogy kerültünk ide

almacsutkák közé?

 

Valaki

lerágott csontokkal dobál

és ver bennünket szemmel

valaki

halálhírünket költi

 

 

hajlandó vagyok lemondani magamról,

tisztában vagyok a jogaimmal,

amennyiben jognak lehet nevezni a tisztánlátásom,

és mindenképp élek is vele,

és nem fog zavarni a kormányzati düh,

ha netalán joggyakorlás közben szembekerülnénk egymással,

dolgaim ugyan nem számottevőek,

mondhatnám úgyis, hogy minimumlistásak,

de

mivel döntésemben ítélet nincs, csak elvárás

egy magasabb rendű hit büntetési tételével szemben,

így bátran mondhatom,

hogy a tarkólövés áldás,

kitörölhetetlenül kitöröl mindent az emlékezetből,

legyen bármilyen mélyre is elrejtve a szenvedés,

villanásnyi ideje sem lesz szembesülni azzal a szervesült

folyamattal, ami éppen elindította.

 

Itt lenni Parlament, itt lenni Lánchíd,

a vár fölött van ég olyan sötét,

a fények égni és a sok-sok árnyék

vetít a híd alá megannyi lényt

 

Itt lenni én magyar, hazám a házam,

habár a kosz, szemét halomban áll,

a sok magyar egymás szemét kivájni,

szakadt kabát, én társra nem talál,

 

 

Rég bent rekedt, messzi csendben

egy sem nyikordul ördögszekér.

Halkan nyit be, hang se rebben,

ha csendgyárába hazatér a tél.

 

Gyermekei görbe árnyak,

száz vákuumba dermedt körvonal.

Végtelen vonalban állnak,

ahogy a fény bús léptén elinal.

 

káoszbébi

 

mostanában
nem foglalkozom testekkel

gödörbe hamvasztóba
kerül úgyis mindahány

szeretettek szeretetlenek
végül összekeverednek
a nagy hamvederben

sírni az egyetlen
dolgom velük értük

egy reggel ültetett fa
estére nem vet árnyékot

a levegőben furcsa rémálmok

rettegések keringenek
félelmetes drónok

 

A szerelem ideje

 

A bánat lakói kétségbeesetten

keresik egymást a szívligetben.

Egy férfi a székét a folyón át

a fák közé viszi. Van három

csillaga, nyilván ezredes.

Nem orosz, amerikai.

Szellő korholja a lusta gallyakat,

hogy végre mozduljanak.

Azért az árvalányhajat képes

befonni, jöjjön hát valaki, és

Möbius-szalaggal kösse be.

 

 

 

Születésnapokra

attilai parafrázis

 

Palavessző, agyagtábla,

fűzfapoét’ gyermek-álma:

a vers,

ha nyers.

Törölhetné dűlt sorait,

irka-firkát, bolhát ha írt

elme-

rengve,

S tűnődhetne új rímeken –

lábakon mily ritmus legyen

‒ arány

 s talány,

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal