Szépirodalom – Versek és slam poetry

Kannibál-varázs

Én kitisztítom a torkotokat,

üvöltötte egy rekedt és inkább hörgő,

mint érthető kiabálás közben

NEGRO, a kannibál varázsló.

Azután elszopogatták.

Irtások

Hófödte múltunk fagyos tájain

a tél baltája csattog valahol,

és zsugorodnak dermedt napjaink,

s a hegy gyomrában mozdony zakatol.

Fagyzugos csendek álmodnak hazát,

testvért, szerelmet, mindent mi hiányzik,

és kínos rendben szorongnak a fák,

kidöntött testük útra lökve fázik.

Nagyapám

i. m. B. J.

Körmök öreg, sárga monolitja,
lazára tömött házidekkek.
Sercegés, foszforfüst, gyufaszikra:
ennyi csak, mit itt felejtett.

Babonás csend, a meszelt falakon
semmi kereszt és semmi szentkép.
Csak nikotinszag, viaszkos vászon,
s csonka dombokban dohányszemcsék.

Radnóti arca most takarásban,
mögötte elfolyik a Duna,
nem tudom vajon a tekintete
kellemes, bánatos, mérges vagy fura,

pedig az egészből ez érdekelne,
ami látható, már nem érdekel,
a cipőjén bambuló idegen
csak addig enyém, amig nem érem el,

Elina Hirvonen

Félénk finn kislányként évekig rágta a körmét,

egész tövig, bárhova ment, csak kesztyűben tehette,

irigykedve nézte esténként a ködbevesző utcán

tovatűnő ifjú párok árnyképét a gyöngyöző falon.

Könnyűnek érezte a magányt,

fenyegetőnek a gonosz közelségét.

Később a tengerpartra vágyott,

jön az új,

meg a hideg. senkinek semmit sem kívánok; amúgy is, inkább lenne cseresznyevirágzáskor, avagy amikor megszülettem, ősszel, még küszködő fák alatt.

Képeslapok Virágnak, hosszú levél helyett


1.

Itt didereg a kedvenc bokrod.
Szólongatod: csipke, csitke, csitkenye,
ebrózsa, bicske, hecsedli, gyerebogyó.
Mindegyik nevét tudod, s azt is látod, hogy
megütötte a dér. Hagyom, hogy bűvöld.
Nélküled sétálok a korhadt tölgyig,
amibe nyáron villám csapott,
de azóta is méltósággal viseli önnön pusztulását.
Visszanézek, még mindig a bokornál állsz,
a tavasz feltámasztó erejében, meg a magad
varázsigéiben reménykedsz. December van,
érted? December. Nem törődsz bele.

Kántor Zsolt:

Óév, Te jó ég! Mit szólsz még?

Coco Chanel

Az olló volt a munkaeszközöm

Azzal száműztem minden cifraságot

Egy mozdulat és minden dísz lehullt

Maradt a nyers anyag, a pőre vászon

A hurkolt kelme. Semmi más, esése

Volt a dísze nem fényes bross, szalag

Amivel Párizst meghódítottam

Egyszerű volt az is. Kis filckalap

Seherezádé emlékirataiból

Felsorolom a nemlét emlékeit

a szél hosszú zokogását,

szobámban a huzatot.

* * *

Csalogat egy birodalom

cinkos cinikus csöndje,

derűsebben bukdácsolok

az árnyékos oldalon.

* * *

Nyíl mutat új hazára –

ragyog a lélekben

tenyérnyi kék.

Repül a szőnyeg

varázslatos velünk

veszi kezdetét.

* * *

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége

megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott

kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete,

életre kel a múlt.

Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám

báli ruháját, az első szerelem érintését,

egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk,

magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-

dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,

bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos

szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm,

dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-

pongyoláján szerettem visszafelé simogatni

a  sorokat, hallgatni a sercegést.

Isten  kezébe tette kilencven éve gondját, vele

a ráncait, hogy aztán kisimult  arccal és kitárt

lélekkel csusszanjon át az örökkévalóságba.

Kalász István

Széll Zsófiának

Karácsony másnapján

Nem tettem kőre hangot álmomban
reggel lementem a ködbe
a sarkon vettem kenyeret
a kocsmában ittam kávét
hallgattam a katatón nevetést a dadogó terveket néztem
a véres szemeket karácsony másnapján.

Karácsonyi akvarell

Jézus Krisztusnak, hálával

Csak szívvel hallható a hópelyhek hangja.

A kristályokat mind elkapja egy-egy hangya.

Jézus Krisztus megtérni hív. Szinte hallható.

Olyan nyugalom van, hogy érződik a jó.

Felhőtlennek tűnik a felborzolt való.

Rezzenetlen a holtág, a tó.

Gyűljetek körébem;
száll a mese szárnyon,
elpihen ölében
a fehér karácsony,
messziről jött szentség,
megszülető fények
ünnepét kövessék,
gazdagok, szegények,

távol van minden 
távol
halványulnak a fények
a begónia sem lángol
a balkonpárkány töredezett betonján
nem tudom miből locsoltuk
kancsónk se volt
istenem azok az évek
havazások
átázott cipős esték
miért támadnak még
még most is 
elmenőben

A vers születése

Amikor a költő néhány

versével vemhes

különös élet-érzés

vesz rajta erőt

de a vers
születését nem
lesheted meg…!

test/részek

feje az asztalra biccen
hangosan koppan

ül egy nagyon fáradt
ember ott

esetleg fekszik
netalán sétálgat
a kertek alatt
a hamvadó mécsesek
fényében

Karácsony csillaga

"Kis karácsony, nagy karácsony..."

Lesz-e cukor fenyőágon?

Telik-e majd friss kalácsra,

vagy csak kenyérdarabkára?

Hogy` néz fényes ablakokra,

s ámul kirakaton, kincsen,

kinek anyja annyit mond csak,

édes picim, nekünk nincsen.