Szépirodalom – Versek és slam poetry

Fénylő ujjaid alatt kemoselyem hajam

csillogva rebbent és öledbe születtem,

miközben feléd áradt teljes életem.

Hanyatt a Víztoronyban felfelé zuhantam

és egy lettem veled, csontmaszkká válni váró

arcomról egy új, időtlen mosoly áradt feléd,

kibontakozás


a száradó fehér falon
domborműves zsebóra
lóg kampósszögre
függesztve fedele csukva
benne visszazárva a csend
hozzá mérve osztjuk meg
a teret és jövőt ugyanis
tél lesz tél van már

VILLÁNYI-HEGYSÉGI HIMNUSZOK

(2005 – 2016)

A SZŐLŐ MEG A GYÍK

Néztem csak néztem

Hóruszzöld szemekkel,

lázas borzongással.

Mit keres egy cserépkályhán

így együtt. Meg újra együtt.

Változatlan mindig másként

a szőlő meg a gyík?

Aztán egyszer csak

a szemlélő idő

térdre rogyó, vakító

örökkévalóság lett.

Remegő delén

ott lángolt a hüllő.

A hüllő meg a fürtök.

A szőlőskert,

az egész világ.

Gyerekkorom.

(2016)

Szeretném hinni

Ott vagyok a fények közepében,
mint az árnyékok gyomrában is.
A tükörben virágzó kertnek látom
arcomat, de halovány a háttér,
a tragikus rajzolatok vagy elmosódnak,
vagy én kenem elviselhetővé őket.
Szeretném hinni, hogy minden tócsa
mellett ott áll Isten, figyel és nem enged
belefulladni az ujjnyi csapadékba.
Hiszem, a mulandóság rugói
tartják mozgásban az öröklétet.

a ház előtt, a villanyoszlop alatt állt a lány

arccal a forgalom felé, ha lett volna forgalom,

legalább éjfél után kettőre járt már,

a lány mégis ott állt,

mintha csak az elhaladó gépkocsikat nézné,

de nem haladtak el gépkocsik,

nem voltak ott gépkocsik,

vállával a villanyoszlopnak támaszkodott,

és igen sokáig kellett figyelni,

mire feltűnt,

hogy egy ferde kapubejáratra néz a lány,

ADVENTI CSENDÍTÉS

Pásztorok, pásztorok …

ilyentájt könnyű egyedül maradni

ilyentájt kínzó egyedül lenni

fanyar fenyők tűlevele hull a hóba

s még korai szaloncukrot enni

Pásztorok, pásztorok …

Ismétlő Jóslat…

                     (Az agyonlőtt rendőr emlékére)

Mint sebzett, zuhanó madár,

irányt vesztve, tehetetlenül,

bukdácsolsz menthetetlenül,

s majd vesztedre jön egy agár,

nem menekülsz, jobbra vagy balra,

középen is zárták az utat,

s majd, ki utánad kutat,

tudni fogja,

ártatlan vér fröccsent a falra,

mert, ebben a hazában,

a kitenyésztett falka,

a véredre van uszítva.

Az ár

A nyílt beszédnek ára van
Nyomába jár a sérelem
Ipiapacs örök harag
Gyerek vagy felnőtt egyre megy

Kinek mit - tudni illene
A tapintat kötelező
A szó az ember fegyvere
De az ember csak vadra lő

A tizenegyedik parancsolat

                                 A hetvenkedő Bobory Zoltánnak!

Jön-jön le a hegyről

Öreghegyről már el-

hagyva a Szőlőműves

szobrát jön mózesi

szakállával gurulva

taligával biciklivel

(lóerőkkel) hóna alatt

poggyászában csomag-

terében kőtáblákkal

kezében szütyőjében

vésővel kalapáccsal

jön hitében megingat-

hatatlaul Bobory Zoltán

Helló, itt vagyok! Helló, itt vagyok. Helló, most nem vagyok itt
Ha alaposan körbenézel, te magad is láthatod
Én vagyok az, akit folyton keresel, de szinte soha nem találod
Egyesek szavakban vélnek felfedezni, mások szerint egyenes út vezet hozzám borban
Ez az elképzelés határozottan tetszik, néha én is elmerülök az éjszakai mámorban
Vak vagyok, mondják, mint Daredevil, aki rosszfiúkat gyepál a sötétben
Mégis én döntöm, el ki kaphat megérdemelt helyet a Justice League körében
Dredd bíróként járom Metropolis utcáit, mely a bűn és a mocsok melegágya
Én vagyok a Rorschach maszkja mögött megbúvó sötétség és én vagyok V-nek a véres vendettája
Előfordult, hogy jelentősen túlbecsültek és volt, hogy kompromisszummá degradáltak

Leó és a naptár

Anya hozott ma
egy új naptárt.
Ugyanúgy néz ki
mint a tavalyi,
csak a csütörtök
most péntekre
esik.

10

ma Isten szegényes, apró és szelíd.

nincs rajta semmi szép. néha mosoly villan csupasz bőrén,

mint medernélküli vízfolyásokba dobott kavics.

rajta a jelen, amiben olykor téved.

pontosan akkor, amikor én is.

egyszer ettem hattyút

rossz volt a húsa édes
a sütőbe bele alig fért

hattyút enni rút dolog
csodák csodája
hogy ki nem hánytam

lelkifurdalásom van azóta
pedig eltelt már csaknem
harminc év

mennyi hattyú szállt el
mennyi barát
szerelem

a hattyú halála előtt soha
nem énekel

Pörgősszoknya

hol vannak pöccintő
búcsúdélutáni similabdák,
hová pergett belőlük
műhelyillatú afrik?
hol vannak ama
pörgősrevasalt kartonszoknyák,
miket nyakigtapasztott szélgép
leánykák rózsacombjairól…, és
hol vannak szívecskés,
lágyvajvénuszdomb rejtekű
vérrobbantó alsóneműjük immár?…
megkormosodtak avas idők.
hullnak bálnaszigonyos emlékek,
hullnak száradhatlan sárba,
szitálnak számolatlan semmivé,
akárha pudválló csontokból
elkótyavetyélt tisztamész,
akárha dögkút homályába
újrásan bétemült évszakok.
megférgesedett telihold is.

Kántor Zsolt

Violinkulcs és kukac

Az íróasztalon pihentek egymás mellett.

Egy-egy celofánon, mint két magányos ligatúra.

A kukac a kódexmásoló szerzeteseket idézte.

Így tudták leírni a francia á-t. A toll felemelése nélkül.

Mert a visszakanyarodás lett az ékezet. A hangsúly.

Héberül rétesnek hívják, belorusz nyelven csiga.

A violinkulcs, a G kulcs, meg egy gólya.

A hang, amin a Föld rezeg.

FÉNYMAG. A hegedűszólam bolygója.

Amihez viszonyítva hangolják a hangszereket.

A létezést.

S egyszerre csak egymásba csúszott a két jel.

Egymásra mászott két celofán.

Anya épp leütött egy akkordot a zongorán.

Belépett az ajtón apa.

A Bach koncertről jött haza.

S kukac, avagy a csiga, belebújt a violinkulcs bugyraiba.

Éjszaka egybekeltek.

A kottavonalak közé nőtt körtefán.

A csend emblémájává váltak.

S lettek egy test.

Abszolút magány.

Rozsdás

1.

Ősz. Rozsdás. (Elmúlás.) Illat, éjjel.

Ellenőr kéri. Hogyha nincs, kivárja.

(Kapaszkodom.) A busz döccen. (Hiába.

Régi emlék szökik be a széllel.)

Egy ablak nyitva. Szemét szerteszéjjel.

Lomis remél még holnapot a mába.

Csipkebogyó hull. Kopasz akácfa.

Egy rőt levél kapaszkodik az ágba.

Könyörgés

Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk kis figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink falánk falánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk.

Itt vagyok a kótel¹ tövében. Szinte belebújok a falba.

Jeruzsálem lüktet, izzik mögöttem. Kiveszem a táskámból

a levelem, amit Istennek címeztem. Becsúsztatom két kő közé.

Az van benne, hogy autót szeretnék. Egy új lakást Pesten.

Vissza akarom kapni a munkahelyem. A könyvkiadót.

Egy jóindulatú, gazdag tulajdonossal. Sok karcsú kötettel.

S fizetésemelést kérek a páromnak. Gyors fölemelkedést.

Történhet életünk ünnep és hétköznapjain, az időfolyam
bármelyik, térsíkkal határolt szegletén, légkondicionált
bolti termekben, munkahelyek folyosóin, édes
dallamokban ringó táncparketteken, vasútállomáson
vagy álló fogadáson,
történhet bárhol, ahol megpillantva felismerjük
egymást, egyensúlyából kibillent zárkózottságunk
fegyelmezett arcvonásainkba kapaszkodik, mosolyra
rántva arcizmaink,
fékez a lendület, kidobja horgonyát,
nézd, most megállnak, köszönnek,
nem mennek tovább.
Kezünket kinyújtva megérintünk,
kezünket adva megérintetünk.
Kapuját tárva előmerészkedik a szó, hidat tákol,
és e sebtében emelt ingó ócskaságon elindulunk egymás
felé, támadásra és visszavonulásra készen,
néha mezítelenül, máskor talpig nehéz vértben.