Szépirodalom – Versek és slam poetry

A prófétahajlamú szomszéd
néha kiáll a körfolyosóra és
ráhamuzik a száradó ruhákra.

Mivel időjárást is jósol, ezt
elnézzük neki. Megjövendölte,
hogy jönnek majd és elzárják

a vizet a házban háztartozás
miatt vagy hogy elviszik Kiskatit
a harmadikról a gyámügyesek.

Mindéletig

valakinek a lépte
koppan
a kézfogása
hasított bőr
a látása
üveg általi fókuszél
te
nem dideregsz a sírban
én
imákat tekerek a nyakamra
ők
kikapálták az emlékek széleit
mi
ünnepre
gyújtott szentjánosbogarak

Rajzunk a halál körül.

a karom

legyen a karom
karom most épp
ezt akarom

a macska is megzavarodott

nézi a halálra vált legyet kiereszti
mindhalálig vérző karmait

végsőkig kapaszkodik
valami sejtelembe
ismeretlen testbe

Téli csoda

Hószínű kékek, 
aranyködbe lépek,
fehér hasú kis madarak,
fák hegyéről néznek.
Aztán felreppennek, 
szárnycsapásuk rebben,
s mint a tűnő álom, 
elszállnak felettem.
Hószínű kékben, 
aranyködben állok,
és e csodás reggel,
új tavaszra várok.

zűrzavaros és zilált

életszakaszomban kerültél

köreim belső övezetébe

már nem gyűjtöttem

retusált színészképeket

bélyegeket

faragott botokat

Csönd és fű

futok megállok futok tovább

az Időből készült satupofák

préséből álom csorog

egymás hegyén hátán az ólak

tanyák fűzfák  tavak

fölöttük anyám és apám röpül

alattuk csönd és fű s a milliónyi

szál hegyéről harmatcsepp gurul

az álom aljáig ér majd hirtelen

fölszívja őket az ébredés

a sokadik a jelen

Könyvek Könyve a Szanatóriumban

(Montázs-részlet Bruno Schulz emlékének)

Az új evangélium követője lettem.

Összetalálkoztam Rudolffal. Bámultam őt,

De homályosan éreztem, hogy eszköz csupán.

Ez az enyhe klíma, ez az édes levegő! ...

A könyv (talán) valaki másnak rendeltetett…

Nem akarok profán lenni

Mégis az vagyok

Bennem egy boszorkány

Folyton vigyorog

Még a nagy kaszásnak

Is fityiszt mutat

Volt valaha de már nincsen

Bennem áhitat

Katalógus cédulák

Xue Yanping

A szobát fonnyadó levelek szaga töltötte be,

a női test legrejtettebb zugának illata.

Hiába akartam megtudni róla valami fontosat is,

a Google mindenáron egy magasugrót tukmált a keresőbe.

Most Budapestről jobban látszik – Peking.

tégy rendet fiókjaidban!

két kezet kaptál

melyik a tiéd?

két lábat kaptál

melyik a tiéd?

két fület kaptál

melyik a tiéd?

két szemet kaptál

melyik a tiéd?

két agyat kaptál

melyik a tiéd?

öt sor

apám a napháló
nagyapám hózsákom
anyám a tündér
nagyanyám vak révész
keresztem

A szöveguniverzum pulzusán egy kéz

SZÁNTÓ TIBOR tipográfus emlékére

Mohó olló  harap a papír húsába,  mint  egy
felhasadt alkonyat,  nyílik  szét  egy  ív,
megdobban  a szív a "levonat"  alatt.
Lapozó  kéz,  mily  áramvonalas! Szinte
összenőtt  a  gyöngéd ujjbegy és  a lap.
Pereg a hét, a pagina,  a nap. Kis test.
Könyv, mézként összegyűjtött  örömkönny.
Mennyi  gond,  érzület  lüktet gyöngysoraid
között.  Mennyi  mánia,  vágy!  Bölcselet,
betűk, lepréselt  ékszerek.  Itt  bújnak meg
a  legelemibb   intuíciók,   bebábozódó
ámuldozások. Víziók. Lord Tipográfia, most
függönyöket húz el,  csellókat állít sorba.
Zongorákat  gurít  a színpadra, Mozartot
játszik,majd leül és nevet.  Hópelyhek
hullnak  a  díszletekre, s minden hókristály
egy-egy hang.  és tele a Göncölszekér
Bembó  és  Avantgarde  betűkkel!  Azután
New Times,   Helvetica,  Frankfurt  Gothic!
Fujiyama, Jupiter, Adelaide,  Bosanova,
Csipkés kalligráfiákat gravíroz a huzat!
Közben énekel az ajtó, karcsú, akár egy
hangyányi  "g"  betű.   Egyszer csak  egy
szekrény  nagyságú könyv  ereszkedik  a
nézőtérre,  s a lapok közül előbújik  Donna
Manna  és  szól:  az  egész  Galaktika egy
breviárium! Kimondjuk a nyelvet! Mi magunk.

És a háttérben megreccsen a tenger! Óceán
kagylója. Gyöngy vagyunk.

Front mögött tereltek össze, s hajtottak ki oszlopokbant,

talpunkon a „Los, los!” helyett „Davaj, bísztro!” lett a szólam.

„Két hét munka? Jóvátétel!... Becsület!” – ez küldetésünk,

mondták s el se hittük volna, hány holt hűlt szemébe nézünk.

Férfiak, nők. Külön vagon. Arasznyi, de volt latrina.

Egy hét se telt, s a halálnak köztünk kellett koplalnia.

legyen hát versike

ott ácsorog a hajléktalan fejéből
kilóg a photoshoppal 
felfújt irdatlan buborék

alig változó felhőzet felettébb fedéltelen
alatta forró húgytócsában tükröződő
szürke ég cenzúrázott kétszínű
szivárvány kezében kétliteres
cserszegi körötte karszalagos elszánt
buzgó önkéntesek másként hangulatjavítók

A szívem egy szürke panteon,
üres, mégis az otthonom.
Egyetlen, tágas szobája
minden restaurált bája.
A szívem egy szürke panteon,
nincs benne csend, csak nyugalom.
Oszlopait, mint az inda,
a város zaja körbefonta.
A szívem egy szürke panteon,
lüktet a fala, a szívizom.

Hallgatagabb vagy a kőnél.

Amit egykor lenyeltél,

most visszafelé jön.

Fogaid helyett fakó íny

szab korlátot a szónak.

Szemedben elszakadt diák

keresnek fényt, fehér falakat.

AMPER-ÁLLATOK

                      R.M. emlékének

Oly korban éltem…

amikor a falu kutyái –

mondjuk: Szentkirály-

szabadján – beköltöztek

a transzformátorok

s éjszakánként ott nyüszí-

tettek a kilowattokban:

az ampe-rállatok…

Fiamnak

Viszonylag nyugodtan élünk,

a béke, a nagy séták és a kánikula ideje van.

Anyádért aggódom néha,

olyankor beköltözöm a szemeibe,

mosolyának fáradt ráncaiba.

Pillantása metsz és alakít engem,

gyakrabban hozzám tesz.

Megkomolyodtam.

Idegen nyelven beszélek,

de magyarul kell gondolkoznom ahhoz,

hogy igazat mondhassak.

Nem mondom,

hogy szépen kell élni,

ahogy azt sem,

minden rendben lesz.

Gyerekként úgyis minden örökké tart.

Inkább játszom veled,

újjászületek a szemedben

akkor és ott,

amikor szükséged van rám.

A köztes időben meg leginkább akkor beszélek,

amikor kérdeznek.