Próza

Egy eléggé öreg férfi cammogott az utcán. Koldus volt, nem élt senkije. A gyomra akkora, mint a gyűszű. Éhes volt. Nem tudta, kihez forduljon, hogy valakit találjon, aki megeteti őt. Barázdált arcán a ráncok magukért beszéltek. Egy idős néni is megbámulta. De nem szólt hozzá. A koldus valamit motyogott, mikor elment mellette s az asszony hallott is valamit belőle.

- Bolond! – mondta magában

Egy építkezéshez ért, ahol kőművesek dolgoztak. Egy nagy daru emelkedett az égbe. Fáradhatatlanul dolgoztak, a homlokukról törölték az izzadságcseppeket. Kenték a maltert, rakodták a köveket s úgy dolgoztak, hogy a Jóisten sem zavarhatta volna meg őket.

Emlékeim…

Kerestem a tizenkettes számot – sok egyforma között azt az egyet, ahova a hirdetés csábított. Gyűrögettem az újságból kitépett papírfecnit: „Könyveket, könyvtárakat veszünk, érte megyünk...”

A fene egye meg! Az egyforma házakat, meg ezt a bolond világot is. Olyan vagyok, mint a részeges templomszolga, aki úrasztalról lopott misebort árul. Könyveket eladni... Hat év gyűjtése. Napidíjamból vettem, áthoztam a határon; könyvekre költöttem, amíg mások frottír zoknit, konyakot hordtak.

– Nyusziskakaó!

Jaj, ne! Még ne! Mi lenne, ha nem mozdulnék? Ha csak feküdnék békésen a takaró alatt, szép nyugodtan venném a levegőt, mintha nem is hallottam volna az ébresztőt. Minden reggel ezzel kelt. Könyörgöm, ma vasárnap van! Aludni szeretnék! Csak egy kicsit még! Légyszi! Ígérem jó leszek, csak bújtasd vissza ezt a szőrmókot még az ágyikójába!

Áll az ágyam végében. Érzem a pillantását. A nagy boci szemeit rám emeli, és amikor nem mozdulok, kicsit hangosabban:

– Nyusziskakaó!

Az asszony bal oldalára fordult, miközben felidézte azt a májusi délutánt a látogatókkal zsúfolt Margitszigeten, s élete első csókját a zenélő szökőkút mellett. Jobb oldalán nyomták bordáit az ágyrugók, de újra az Adria felé röpült vele az expressz. Barátnőivel vihogva énekeltek, a visszafelé suhanó tájat figyelték odakint, és Hubertust kortyolgattak unalomból és kíváncsiságból. Hanyatt feküdt éppen, amikor eszébe jutott, hogy hajnali négy körül menetrendszerűen felébred, s félórán keresztül hallgatja a környékbeli kutyák ugatását, amely elnyomja férje testközelből érkező szuszogását is. Az volt az érzése minden ilyen alkalommal: nappal az emberek, éjjel a kutyák uralkodnak a világon.

Egy begombolt buldog tombol. Bolhája hája kergeti a plafonra, mert nő és gyarapszik. Ő pedig már olyan, mint a csipkefa bimbója, fa is bimbó is. Csipkedve is megehetetlen ez a kis szörnyeteg, ami őt zabálja épp.
Vonyítani sem bír, feltépte magában a sírógörcsöt indító, kutyaeb rakéta nyomógomb dobozát és belehasít a levegőbe, amitől az apránként megrepedezik és keményen potyog mellé. A kialakított légszomj vákuumtérből nem ösztönei, hanem a hízó húzza ki.

Korai Klerensz. Korán érkezett, este 21:00-ra, pedig meg sem konkretizáltak időpontot. A férfi önmaga döntött úgy, hogy ekkor érkezik. A hegytetőn álló kisebb csillagvizsgáló úgy magasodott előtte, mint egy nagy, csillagvizsgáló alakú valami. Mintha egy űrből ereszkedett űredény volna, aki egy domb tetején parkol, takarosan, az este hátterében. A kupoláján ejtett hosszanti nyílás egy óriáscsemete perselye, ott ér bedobálni.

Klerensz szívében lila méretű vágyak égtek egymás után. Az épület előtti kocsifelhajtóra érkezett, majd leállította a motort. Bezárta a kocsit a biztonsági csipogóval, majd gúnárszerű léptekkel elindult az épület felé.

A mi falunkban minden ősszel megtartották a szüreti bált. Nem olyan egyszerű táncmulatság volt ám ez, mint a többi. Már hetekkel előtte készült rá az egész falu apraja, nagyja. Kora délután, a szüreti fölvonulással kezdődött az ünnep. Elöl haladt egy ökrös szekér földíszítve a legszebb szőlőfürtökkel. A kocsiderékban meg hatalmas présből csordogált a must. Két nekigyürkőzött férfi húzta a prés rúdját, s a kármentőből egy nagy hordóba meregették a nedűt.

Már előző este felmentem a padlásra aludni, hogy szokjam. Megint olyan volt az egész, mint augusztusban, amikor az egész család, de főleg anyám, azon zizgett, hogy minden remek legyen szeptemberre, mert a Kinguska gimnazista lesz. Nagy kaland, én akkor már három éve az voltam. Szombatra vártuk a cserediákját Franciaországból, és persze az én szobámat kellett neki odaadni, és nekem kellett a kempingágyon éjszakáznom egy hétig. Választhattam a nappali, meg a padlás között.

A feladat igazán nem bonyolult. A kerítés mellett felhalmozott gerendákat és pallókat tegnap elszállították, a visszamaradt fahulladékot kell a kapu mellé kupacolnom. Méteres és annál rövidebb, évek óta a bokrok alatt korhadó deszkadarabok, létrafokok, néhány akácrönk, ilyesmik. Az ember fogja az egyébként egészen más feladatokra kitalált ásóvillát, végigcsúsztatja a földön, kiemel a kupacból egy adagot, talicskába szórja, aztán ismét és ismét, amíg a talicska megtelik. Akkor eltolja a kapuhoz, kibillenti. Megszakadni nem kell, és lehet közben gondolkodni mindenfélén. Mégiscsak más, mint például uránt bányászni a Mecsekben.

„A holnap 16:45-kor kezdődik...”

Soha nem titkoltam, hogy az elmúlt hat-hét évben az életünk nem szólt másról, csak a költözésről. Dobozokból éltünk, és egy idő után, mindennapi életünk belefért egy sporttáskába. Ha kirándulni mentünk, már nem vettünk apró emléktárgyakat, mert úgysem volt hova tenni.

Egy egész raktár roskadozott múltunk darabjaitól. A mi múltunk. Az enyém és a két lányomé. Hat-hét év egy gyermek életében rengeteg. Ennyi idő alatt gyermekből kamasz, fiatal felnőtt válhat, vagy a kamaszból igazi felnőtt, de az is előfordulhat, hogy egy, a szívünknek nagyon kedves, gyermek halála is bekövetkezhet, akiből már soha nem lesz felnőtt.

A várat a 60-as évek elején fedeztem fel magamnak, amikor még szó sem volt újjáépítésről. Nagyszerű rom volt, csak a leghátul elrejtett palotasor tartotta magát, és a szögletes bástya, amelyet nem tudom, miért neveztek el hollandinak. A romokat kerítés védte, de az évek múlásával a palánk megadta magát, és a lezárt területre csak az nem tévedt be, aki nem akart. Maga a vár kevéssé érdekelt, és sohasem szerettem. Nagyságában nem volt semmi szépség, szépségében semmi földöntúli, és a királyaink is nagyon jól megvoltak a váruk nélkül, egyéb sasfészkek és kastélyok birtokában.

Lassan, unottan kavarog a szürke por, kedvetlenül fújja a szél. Állok az úton, és várok. Melankólikus hangulatban azt szokás ilyenkor mondani: magam sem tudom, hogy mire. Hazugság. De legalábbis szemfényvesztés. Mindig tudjuk, mire várunk. Az egyszerű halandó magának hazudja, hogy nem, a rosszabik fajta, a művész, másoknak. Vásári megoldások. Pontosan tudjuk, mire várunk. Legföljebb azt is tudjuk: hiába. Tisztában vagyok ezzel én is. Mégis megálltam egy percre. És várok. Őt várom. Hogy felbukkanjon az úton, hosszú, ujjatlan kaftánjában, fején alaktalan szőrös kucsmájával. Aki messziről látja, annak úgy tűnhetne, talán tényleg egy tevehajcsár Hszian városából, vagy mirhával kereskedő kalmár Anatóliából.

Az ilyesmik mindig a másodperc tört része alatt történnek. Szólni akartam Jocónak, hogy le fogja verni, de mire kinyitottam a számat, már csak a csörömpölést halottam. Hangot sem adtam ki, talán csak valami lehelésféle jöhetett ki a számon, és már tudtam, hogy nincs értelme a kimondani. Meglengette a matekkönyvet, akkor láttam, hogy a piros kabátjának a csücske ott hasít a levegőben, vészesen közel ahhoz a rohadék vázához. Mintha egy lassított felvételt néznék. Mint egy gazzal benőtt veszélyjelző tábla, úgy állt ott az a váza. Nehogy feltűnjön. Jocó meg egy rombolásra kárhoztatott vörös üstökös, csapkodott, hadonászott, vergődött. Aztán megállt, és nézte a törmeléket.

Én is beszélek, az ügyfélszolgálatos is beszél. Én sem értem, ő sem érti. Én azt sem, amit kérdezek, ő azt sem, amit válaszol, csak mondjuk, zavarban vagyunk, utánam még meglehetősen sokan várnak, mögötte bármikor felbukkanhat hallgatózni egy kolléga, hát halkan ejtjük a szavakat, amiért ő mintha hálás lenne, én meg így nem igazán hallom, de végül is mindegy, hisz nem sokat konyítok ezekhez a dolgokhoz, bár érzésem szerint ő sem.

"Minden lélegzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés."
(Pilinszky)

nem vagyok képben. hol lehet? megvolt, csak útközben elveszett? muszáj megkeresnem. az igéket most gyomlálni kell. nem látni tőlük a Paradicsomot. kapálom, szedem. ahelyett, hogy jelzőket használnék. és csak úgy állnék a színe előtt. talán itt van a közelemben. akik ismerik, azt mondják, lehet akár a zsebemben is.

…mosod a nyár szennyesét. Az izzadt, fülledt, szerelem szagú szennyest. Mosod már régen. Fehéríted. Sehogy nem múlnak a foltok. Mindig újra és újra ugyanott eszed le a ruhádat.

Már nem is akarod kimosni. Eldöntötted. A foltokkal együtt a tiéd. Hordod, cipeled magadon a szerelem skarlát betűjét. Már nem nézed melyik nyár, mikor varrta rád. Azt meg főleg nem, hogy ki. Egyszerűen elfogadod, hogy a nyár hozta, a kánikula, a fülledt, izzasztó meleg. Nem keresed azt, hogyan moshatnád tisztára a foltot magadon.

Változtatsz. Csendben vagy. Már nem beszélsz. Néma vagy. Észre sem veszed, hogy süket is. Nem hallod a saját hangodat. Nagy a csend benned. Ürességre váltott minden.

Kiszejárás után szervezték meg a bált, egy húsvéti, nagyböjt végi ünneplést. Kislányként sokat álmodott arról, hogy egy vékony bajszú, karpaszományos lesz majd az, aki először táncba viszi, akinek szelíden a vállára hajthatja a fejét, és addig – addig forognak együtt, míg csak világ a világ.

 – Már akkora vagyok, mint te, majdnem. Kopaszodó apuci, majd szólok a fogmanónak, hogy hozzon neked fogakat. Hű, de büdös a szád – mondta a nagyfia, miközben a férfi ivott egy kortyot a fémlevélből kinyomott pirulára. Nem szólt semmit, bement a nagyszobába, ledőlt az ágyra, úgy döntött, nem csinál semmit, menjen nélküle a világ, vannak itt hozzá elegen. Mintha elaludt volna.
A kisfia ment be hozzá. Kívülről hiába szólongatta. Talán öregszik? Romlik a hallása? De hiszen elkezdett vigyázni magára – már valami vérzsíroldót is fölíratott magának, talán még a cukrára is elkezd figyelni, hiszen az apja olyan korán… emlékszik a sebek nehézkes gyógyulására, apja negyven évvel ezelőtti rossz leheletére… A fiú újra kérdezte:
– Apa, eljössz velünk a lovakhoz? Elvisszük a dinnyehéjat, te mondtad.
Bentről valami hörgésféle. 

S valamit olykor azért tesz – vesz. Ha inspirált. Csak legyen, aki megkérdezze. Mit csinált? Nóra áthajol a balkonon, mint egy muskátli. A szobájában szépen nő a vers-fű. A „gondolkodás” kertjében rendezkedett be. A laptop csöndben morajlik, mint az exhibicionizmus. Kis virágcserépben várakozik az abszolút rózsa. Majd reflexeket leplez le a kontextus. Foglyul ejti a beletörődést. A baj nem ott kezdődik, hogy az elképzelések a beszéden kívülre szorultak, mintha titkok lennének, és csak időnként adnak örömteli érzést. Hanem a legtárgyilagosabb akarat megbuktatása késik, mint elgondolás?

Tegnap azt mondta valaki, hogy Isten magányos. Sohasem gondoltam bele ebbe a dologba igazán, valahogy nekem természetesnek tűnt, hogy Isten itt van köztünk, bennünk, körülöttünk, de hogy magányos lenne, az meg sem fordult a fejemben. Mindig úgy gondoltam rá, hogy éldegél valahol a lét és nemlét határán, teszi a dolgát, ad és elvesz, felemel, és porba taszít, utakat jelöl ki, és utakról térít le, ítélkezik és megbocsát, meghallgat, kívánságokat teljesít vagy éppen elutasít. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindeközben magányos lenne. 
Elképzelem egy napját. Egy átlagos, hétköznapot, amikor semmi rendkívüli nem zavarja meg a nyugalmat. Sehol nem üti fel a fejét járvány, nem robbantanak ki vallási háborút, nincs repülőgép-szerencsétlenség se árvíz, de még egy tűzhányó sem lépett működésbe.