Próza

A mennyekben vagyunk. Shakespeare-t angyalok veszik körül. Legyezik őt. Ám a mennyekben könyvek is vannak Shakespeare számára, de mások szórakoztatására is. Köztudott hogy a világ legnagyobb írója 1616-ban elment az élők sorából. Azóta a mennyben valóban boldog. Már nem kell neki "Lenni vagy nem lenni” és ehhez hasonló nagy mondandójú írásokat kiagyalni magából. Nincs is erre már szükség. Még csak egy szonettre sem. Aztán az angyalok ahogy befejezték a legyezést, könyveket hoznak neki. Van mit tanulnia a klasszicizmusból és romantikából hiszen annak idején ő már nem élt a Földön.

Mikor én voltam az erdő, olyan hatalmassá váltam, nem lehetett látni, hol kezdődöm, és hol van a túlsó szélem. Pedig nem akartam én akkora irdatlan nagy lenni, mert épp fákat rajzoltam sok-sok levéllel, aztán egyszerre mégis rengeteg erdő lettem. Egészen igazi. De, tényleg! Fa voltam, meg bokor, avar, árny, és napfény, szóval minden, ami egy erdőben kell, hogy legyen. És erdész is, de már turista nem tudtam lenni, mert ahhoz nem voltam elegen.

Két alig tizenéves kiskamasz ballagott a poros dűlőúton a szőlőhegy felé. Időnként szórakozottan belerúgtak egy-egy fűcsomóba, aztán zavartan fölnevettek. Olyan dologra készültek, amiben egyiküknek se volt még gyakorlata; dinnyét akartak lopni a határban. Nem azért, mintha otthon nem kaphatták volna meg, ha éppen arra fájt a foguk, hanem az izgalom, a kihívás miatt. Milyen érzés lehet elvenni valamit, ami nem a tiéd, aztán futni, bújni, nehogy elkapjanak. Futni a csősz elől, esetleg másnap a rendőr szemébe mondani rezzenéstelen arccal, hogy te még életedben nem is jártál azon a környéken, ahol ez történt. A falubeli srácok többsége már átesett ezen a tűzkeresztségen, de ők, az iparosgyerekek még nem. Hát akkor legalább egy dinnyét el kell lopni, hogy ne gúnyolhassák őket a többiek.

Genetika

Nézek. Nézek és hallgatok. Nézek oldalról, s nézek szemből is. Néha kicsit fentről, s néha kicsit, egy egész kicsit lentről. A lényeg az, hogy a kép nem változik! A fejem búbjától a talpamig, pont földig érek! Nem érek fölé, s nem érek alá! Jól van ez így. Mivégről ez az örökség, azt bíz’ nem tudom. Lehet éppen anyai, vagy apai. Emlékezetem szerint minden ősöm földig ért. 

Gyorsan, szinte kapkodva a feleségem nézem. Megnézem bal, majd jobb szemmel, de bíz ő is úgy van ahogy kell. Pont a földig ér!

Mosolyogva nézem kisfiam. Ő visszamosolyog. Sírásra is csak akkor görbül a szájacskája, ha éhes. Remélem, a szüleire hasonlít majd ő is. Hisz nincs is annál fontosabb, hogy pont a földig érjen!

Tavasz – Indulj el egy úton

„Indulj el egy úton
Én is egy másikon
Hol egymást találjuk
Egymáshoz se szóljunk”

Mint gyermekkoromban annyiszor, lábaimat magam alá húzva ülök a frissen sarjadt, zöld fűben. Felettem a kék ég, előttem a cseresznyevirágzás. Két hatalmas fa. Apám ültette mindkettőt. Festeni sem lehetne rájuk több virágot. Az alsó ágait hosszúra metszette, ne kelljen az unokáknak létráról gyümölcsöt szedni, csak kinyújtják a karjukat, ha eljön az idő. A fekete, ropogós cseresznyék ideje. Most fürtökben, szemmagasságban virágcsokrok, rajtuk méhek zsongnak szorgosan. Kőhajításnyira a tyúkudvar. A vén kakas a szeme sarkából figyeli minden mozdulatom, a tyúkok bátrabbak, alig karnyújtásnyira önfeledten kapirgálnak. Élvezik a tavaszt. Igazuk van. Én is ezt teszem. Dúdolom a dalt, ami már napokkal ezelőtt befészkelte magát a tudatomba.

Éjjel felébredtem álmomból, pedig sosem szoktam felébredni. Alszom, mint a tej. Anyám szerint egy robbanás se keltene fel, és jaj, ha ő még egyszer az életben úgy tudna aludni, mint fiatal korában!

Talán a padlás miatt történhetett, hogy nem a saját ágyamban alszom. Éjjel két óra lehetett vagy három. Olyan már többször is előfordult, hogy ilyenkor feküdtem le, főleg, ha buliban voltam, vagy elücsörögtem a gép előtt, de hogy ilyenkor keljek fel, olyan még nem. Ütődötten nézegettem körbe, mi legyen, aztán óvatosan leereszkedtem a lépcsőn, összeszorított farpofákkal,mintha beszarni készülnék. Halkan lépkedtem a nyikorgós lécspőn, nem akartam felébreszteni senkit. Úgy terveztem, kiosonok a teraszra és elszívok egy cigit. A saját szobám előtt mentem el olyan nesztelenül, hogy igazán magam is meglepődtem. Lábujjhegyen, kezemben a nyári O’Neil papucsommal, hogy majd a teraszon fölveszem. Már hideg van. Már majdnem tél. Arra gondoltam, hogy ott alszik az ágyamban egy idegen csávó. Annyira idegen, hogy a szavát se értjük.

Köszönöm, megvagyok. Semmi extra.

Sem jobban, sem rosszabbul, mint annyian, mások. Peregnek a napok, van munkám, néha ki is fizetik. Annyit soha, hogy egyenesbe kerüljek, de így megy ez mostanában.

Múlik az idő. Ez a legnagyobb baj. „Az idő telik, a böcsület fogy” – ahogy Kósa Jóska bácsi mondta mindig.

Néha megállok és eltöprengek, egyre gyakrabban arról, mire futja még az időmből. Mit végeztem, mit nem, mit kellmég elvégeznem, és mi az, amit szeretnék elvégezni. És ha az ember gyereke számadásokba bonyolódik esténként, az a legbiztosabb jele annak, hogy elmúlt már ennyi meg amannyi.

A szabadság elveszíti fontosságát, ha álmaink lépnek a helyére. Kilépek az ajtón, kimegyek a kert végében lévő tóhoz, leguggolok, belemártom a kezem a vízbe, és megsimogatom a hullámokat. Most kellemesen csiklandozza a tenyerem, de van úgy is, hogy belemar a jeges víz, elfehérednek tőle az ujjaim, de én csak áztatom tovább, amíg bírom. Anyám keze volt ilyen télen, amikor a szatyrokat cipelte a boltból. Felállok, lehúzom a cipőt, és lábujjammal éles vonalat húzok a part menti kavicsokba. Ez a határ, eddig mehetek. Átúszhatnám a tavat, vagy egyszerűen kisétálhatnék a kovácsoltvas kapun is, nem tartana semeddig. Egészen biztosan nem könyörögne, az is lehet, hogy soha többé nem keresne, sőt úgy tenne, mint észre sem venné, hogy már nem vagyok. Pontosan kétszáz lépés a terasztól a tóig, és kétszáznyolcvanöt vissza, ha nem a pázsiton keresztül vágok át, hanem a kis, kacskaringós kerti ösvényen.

A könyvtárossegéd

Gotica moderna

1.

Rágyújtott, amíg várakozott. Maradt nagyjából negyed órája, hogy kibámuljon az ablakon és elszívjon egy cigarettát, mielőtt az átváltozás befejeződik. Nem öltözött fel, nem is lett volna értelme. Majd utána.

Talán sohasem fog hozzászokni. Az érzés... inkább az érzés hiánya zavarta, miközben a jobb tenyeréből kiinduló változás eluralkodott csuklóján, al- és felkarján, majd a vállán is. A látvány és a vele járó tudat végletesen elborzasztotta. Szó szerint gyűlölte magát; gyűlölte az elfeketedő, túlvilági bőrt, a csontszerű karmokat, a félig anyagtalanná váló húst – elmondhatatlanul gyűlölte a benne lakó démont.

Irén gömbölyűségeihez simulok, karcsú csípőjét ölelem, kéz a kézben kavarogva, egymást támogatva kerengünk, mint egy pallón, a létrán át, körtánc kígyózik a Holdra, mögöttünk a Föld. Élen a szakfelügyelő, mint a Halál, vezeti léptünk, hátul Buc és apám, őt is visszük a kristálytiszta holdbéli partra. A sötét oldalon alszunk majd, ahol az éjszaka tömör és sima, mint a metszett gránit…

– Elég belőled Buc, túl kíváncsi vagy! Ha ott csillogna a szuperközeli telehold alatt egy ezüstös létra, biztos felnyargalnál az ismeretlenbe. Én meg rüszttel eltrafálnám a létraszárat, s hullana darabokra, mint egy papírmasé. Odafent ragadnál…

– Felmásznék rajta akkor is – erősködött Buc. – Fel én…

Mikor én voltam a mozdony, nagyon sokat dolgoztam. Pedig nem akartam én kimelegedni, poros-maszatos lenni, meg lótni-futni egész délután, mert sokkal inkább szerettem volna zsírkrétával rajzolni, befejezni azt a házat, amit még délelőtt kezdtem el, csak az ebéd miatt nem tudtam rendesen megrajzolni a tetejét, aztán meg aludni is kellett. És mikor végre hozzáláttam, hogy a tetőcserepeket kiszínezzem, akkor hirtelen mozdonnyá váltam. De, tényleg! Egészen igazivá. Volt sok kerekem, pontosan tizenkettő, megszámoltam. És volt ütközőm, áramszedőm, hisz villanymozdony lett belőlem, volt kürtöm is, meg három lámpám, kettő alul, egy meg felül, szép háromszög alakban.

Az Oláh

(Kései halotti beszéd)

Milyen barátság volt a miénk, Gyalu? Te kóbor poéta, te öreg kamasz, te száműzött herceg, te vén renegát.

Tegnap egy vaskályháról jutottál eszembe. Amilyen az etédi dolgozószobádban állt, tetején föltornyozott kéziratköteg -- fényképem van róla. -- „Péter fiam, hozd a kalapácsot és azzal verjed az írógépet, mert nem bírom végighallgatni, hogy ilyen lassan teszed tönkre!” -- Emlékszel, ott volt még Blénesi Éva meg Bágyi Bencze Jakab.

A Mátyás templom ódon boltozata alatt hallgattuk a Csíksomlyói passiót. Elnéztelek téged. Mellbevágóan archaikusnak tűntél a majd ötven évvel fiatalabb Enikő mellett. Milyen kapcsolta volt köztetek, Gyalu? -- Te nagy ember egy kis korban -- mondta rád ott valaki.

Kecskekörmöt talált a parton a kavicsok, tört kagylóhéjak közt. Felvette, forgatta, tapogatta, aztán belemerítette a hideg vízbe és kiöblítette belőle a beleszáradt homokot. Lerázta, megvárta amíg megszárad és a zsebébe tette. Elviszi magával.

Tudta, hogy mások zacskóba földet gyűjtöttek vagy virágot préseltek, mindegy is, de kell majd egy darabka otthon. Az öreg Jeszenszkyre gondolt, a lelkészre, aki a lánya hajából rejtett el egy tincset, mielőtt elhurcolták, pedig ő nem hagyta el az országot, csak Recskig vitték.

   Volt egy fiú, a szeme olyan kék, hogy a lányokat azonnal rabul ejtette. Akit háromszor megkért, hogy legyen vele, az mind úgy is tett. Sokan próbáltak ellenállni a varázsnak, végül mind engedelmeskedtek a szemeknek.

A magyar paraszt nem szereti a változatosságot. Minden úgy van jól, ahogy mindig is volt.

A boldogtalan Balcsi bácsiék csak akkor kezdték a disznóvágó szezont, amikor már leesett az első hó, a kést mindig pirkadatkor döfte a kurta farkú malac nyakába a tarjagos képű böllér, aki ekkorra már mindig megivott legalább három kupicányi papramorgót, ha volt pap a közelben, ha nem, mindig Rozika néni, a háziasszony keverte fakanállal a kifolyó vért, mégpedig évről évre ugyanabban a széles, barna tálban, mindig szalmával pörkölték a disznót, amikor már volt gázpörkölő, akkor is, az orrát mindig a kutyának vetették, a vér mindig szépen piroslott a vakítóan fehér havon.

Nem várt szerelemgyerek volt. Csak azok születnek ilyen szépnek, így mondták a faluban. Gesztenyebarna, hosszú copfjait már messziről megismerték.

– Tudod, a Sanyinak a lánya. Ne mondd má, hogy nem ismered – duruzsolták.
– Úgy hasonlít az apjára, hogy le se tagadhatná.
– Az annyának, a Panninak vót ilyen szép haja lyány korában, tőle örökölhette.
– Meglehet ám, hogy éppolyan kikapós lesz, mint az annya. Látszik az most is.
– Miket mond már? Rendes asszony az annya, csak az ura, az a baja neki.

Feküdtem a padláson és a szigetelőanyagot bámultam. Fülemben Green Day üvöltött, arra gondoltam, hogy milyen más volt az egész, amikor ideköltöztünk. Három vagy négy éves voltam. Talán inkább négy, mert a húgom is megvolt már, kisbaba volt, mindenki vele volt elfoglalva, én meg szabadon bóklászhattam. Egy falétra volt az emelet plafonjához támasztva, azon jutottam fel a padlásra. Az egész házsornak új szaga volt, sóderkupac volt a kertünkben, és még nem voltak elválasztva a padlásterek, csak néhány oszlop volt meg gerenda. Lakásonként ötven négyzetméternyi tetőtérben rohangálhattam. A szomszédok is még a lakószintjeiket rendezték, igazán senkit nem érdekelt, hogy mi van a padlással. Egy darabig.

A nem látható dolgok valósága

Jézus Krisztusnak

Az idő mozdulatlansága a rezzenetlen tó felszínén válik képpé. A csillagok az esőcseppek potyogásával egyre sárgábbnak és fényesebbnek tűnnek a víz tükrén. A fröccsenések által képződő kráterekben alábukik egy-egy bolygó. S ezek után hirtelen elemi élményként robban be a vihar, ahogy kilép az erdőből. Hirtelen átcsap havazásba. Akár az érzékiség ambivalenciája, mintha egy női test heverne a barlang előtt. Ahogy hideggé lesz a szívünk, az eszünk még mindig kacérkodik egy hógolyó meggyúrásával. De a megfigyelő is futni kezd a ház felé. Fogja a paparazzo nő kezét és együtt szaladnak a sziporkázó hurrikánnal szemben.

Kis éji lidérc –
ne kérdezd, miért

(Hát csak mert miért ne?)

Robinson ki a tengerpartra ment, nem volt mert neki más. Csak tengerpartja volt, meg a sziget közepe, de ott nem látta maga előtt a tenger peremén örökké lebegő narancssárga reményt, a nagy csalást, mely belepte mint palást az életét, a rohadt elfuserált életét. Mindig várta a hajót, s nem hitte a valót, hogy nem jön; az csak rossz álom, tudta, s hogy átaludta minden napját eddig, igen, erősen hitte, felébred végre majd, felébred végre majd, felébred végre a hajó jöttére, s kusza gondolatai elsimulnak majd, s alhat is talán nyugton, nem felriadva folyton, ha felébred egyszer már.

Kiment a konyhába, főzött egy háromszor egyet, rágyújtott egy cigire. Mikor kész lett a kávé kilépett a pirinyó erkélyre, onnan bámulta az utcát. Tulajdonképpen elégedett volt önmagával, rendesen megszervezte a születésnapot. A fia tizennyolcadik születésnapját. Mégiscsak törődöm a gyerekkel, morgott csak úgy saját magának. A füstöt jó mélyre szívta, s kiengedte az orrlyukán. Nem mondhatja senki… Az apa sokáig egyedül lakott, albérletben. Egy szoba, kis konyha, még kisebb fürdőszoba. Télen magas a rezsi. Egy szép napon azonban a szállásadónő eladta a kéglit.