Próza

A palota külsejéről semmit sem tudok mondani, mert annak idején éjszaka érkeztünk, és csak a sötétséget láttam a doli apró ablakából. Csak annyit tudok, hogy legalább négyemeletes, és nagyon magas. Később hallottam, hogy a nagykapu két oldalát egy-egy kőelefánt vigyázza, az egésznek a tetején egy hatalmas márványkupola van, és körülötte számos kisebb, ezek különféle, díszes oszlopokon nyugszanak. A fennsíkon több templom van, meg persze az elmaradhatatlan síremlékek, de minket, lányokat a kertbe se engedtek le, csak az ablakból láthattuk a szökőkutakat. Hallottuk, hogy ezt a kiváltságot ki kell érdemelni, de nem tudtuk, hogyan. Néhány terem és egy fürdő volt az egész birodalmunk, itt ettünk, aludtunk, játszottunk és civakodtunk. Tanulhatott is, aki akart, de csak mindenféle kézimunkát, ami engem nem érdekelt.

Az oroszoknak sosem fogjuk megbocsátani, hogy annak idején nem állították meg a tatár hordákat (és számunkra mindenki orosz, aki Ungváron túl élt, a hatalmas sztyeppéken az Urálig, meg azon is túl, hiába mondják magukat zürjéneknek, manysiknak vagy burjátoknak. Nem örültünk, amikor vert hadak vonultak el Moszkva alól, mert sokkal kevésbé lelkesedtünk Napoleonért, mint amennyire bosszantott az, hogy az orosz medve, meg a művelt Nyugat – bár a Nyugat nem is volt annyira művelt, és a medve is csak fölvett bunda volt. 1849-ben végleg elvágták magukat, amikor az osztrák császár mellé álltak. Paskievics herceg neve szitokszó lett, és később még nagyon sok szitokszót kellett megtanulnunk.

Nagyon nem illettek oda. Öltönyös emberek nem szoktak megfordulni ezen a vidéken. A gyerekek leplezetlenül megbámulták őket, az asszonyok is leselkedtek a firhang mögül. Eltévedtek, vagy most mi van? Az autójuk sem olyan, mint a telepiek, pár agyonhasznált Suzuki, Renault, egy Ford, amely csak a helyet foglalja, mert már régen nem gurul. El nem adnák, roncstelepre nem viszik. Jó lesz még az valamire! Ha már megvettük drága pénzen. Lopott autó az, mondják lekicsinylően mások, örülhetnek, hogy nem keresi a gazdája. Autó hamarabb kerül errefelé, mint ház, mégiscsak olcsóbb, meg aztán házat lopni sem lehet. Nincs is mindenkinek. Van olyan család, hogy tíz éve élnek egy rozzant istállóban. Főzni és melegedni még csak lehet benne, mosdani nem. Nyáron ott az itatóvályú, a telet meg átvészelik valahogy. Négy gyerekük született a tíz év alatt, és az nagy boldogság. Pontosan nem is tudják, hogy miért, de mindenki azt mondja, és akkor van benne valami.

Idős, öreg, agg, vén vagy éltes, a szavaknak különböző hangulati értékük van. De mondjunk akármit, nevezzük akárhogy, egy idő után mindegyik csak teher. Persze ezt nem illik bevallani. Nem is kell: maguk is jól tudják szegények. Nincs senkijük, vagy csak nincs rájuk szükség; az erre a célra létesített rezervátumokban élnek… dehogy élnek, két négyzetméter maradt nekik a világból, ott húzzák össze magukat vagy terpeszkednek: gondozásra szoruló, tüskés növények.

Ötödik napja jött ki potyára. Ötödik napja várt, előbb türelemmel, aztán egyre türelmetlenebbül. Négy hónapja minden áldott nap, pontban tizenegykor, hóna alá tette a sakk készletet, fejébe húzta kalapját, kezébe vette a sétabotot, és gyalog indult el a Népligetbe. Nem szállt buszra. Felesleges lett volna, hiszen csak kétsaroknyira lakott a parktól. Ott leült egy gesztenyefa alá, mindig ugyanoda, felállította a táblát, és nekiállt játszani. Csak úgy, magában. Hol a világossal lépett, hol a sötéttel. Minden lépést előre megkomponált, mindegyiket megrágta, alaposan meggondolta, aztán mégis vacillált egy kicsit, hogy biztosan jó helyre teszi-e ezt vagy azt a figurát.

       Sűrű csend ereszkedett rájuk. Valahogy nem jöttek a szavak, talán nem is lett volna értelme a beszédnek. Egyikük sem tudott mit mondani. Mindenen túl voltak már. Elhangzottak üres ígéretek, vad tagadások, dühödt veszekedések, sírások, üvöltözések, könyörgések, és most itt a némaság. Valami láthatatlan súly nehezedett az otthonukra, az egész családra. Végre a férfi megszólalt:
- Tudom, hogy nehéz lesz, de tudnod kell, hogy mi hazavárunk! – azzal kézen fogta a két gyereket, és lassan kilépett az ajtón.
A nő hosszasan nézett utánuk, letörölt egy könnycseppet, mintha csak a szemfestéket igazítaná meg, aztán elindult a másik irányba.

Tami nem mozdult. Nézte az ablakon lassan erekké dagadó páracseppeket, ahogy utat találnak maguknak a lerakódott porban. Hallgatta a motoszkálást maga körül. Patkányok. Egyre több van belőlük. A szemeiket is látta, amint közelebb óvakodtak. A dögök! Mennyire utálta őket!
Hallgatta a saját szívverését, próbálta csitítani a vissza-visszatérő remegést, ami a gyomrától indult, hogy uralkodjon minden porcikáján. Még a haja tövében is érezte a csillapíthatatlan, görcsös hidegrázást. 

Mona vagyok. 
Skizofrén. Állítólag. Szerintem kutya bajom, egyszerűen csak ketten vagyunk. Hát, tehetek én róla? Nem is értem, ez másoknak miért jelent akkora gondot. Liza a fejemben lakik, sohasem látható, csak hallható. Én szeretem. Kellemes, lágy hangja van. 
Hogy miért vagyok mégis itt, az intézetben? Ez jó kérdés! Gondolhatják, hogy nem akartam én idejönni! Jah, kérem, engem hoztak! Az apám egyik nap azzal állt elő, hogy megszállt az ördög, és majd ő tesz róla, hogy kimenjen belőlem. Villogott a szeme, mint azé az ördögé, akit állítólag belőlem kellett kiűznie. Anyám csak állt ijedten, az öklét a szájába dugta, hogy ne kiabáljon, de nem tett semmit, csak nézett szánakozva.

Hunyady nagyon szerette az idegen nyelveket. Félreértés ne essék: nem Hunyady Jenő, a hírneves matematikus, sem Sándor, Bródy Sándor fia. A mi Hunyadynk egyszerű magyartanár volt egy Hunyad megyei kisvárosban. Magas, rendkívül mozgékony fiatalember, szemei nagyok hosszú szempillákkal, de hosszú volt az orra meg a karja is, úgyhogy akár Hosszúnak vagy Nagynak is nevezhették volna. Tizennégy éves korában megtanult németül, nem sokkal ezután olaszul, spanyolul, franciául, közben egyre gyarapította román nyelvtudását is. Ez eddig öt nyelv. Már az angolba is belekóstolt, amikor feleszmélt. Minek ide a hatodik, egyáltalán mi értelme az egésznek? Hol, kivel beszélhet ezeken a nyelveken? A némettanárral? No hiszen! Az a „der, die, das”-on kívül alig tud valamit. Vagy a külföldiekkel? Petrozsény városába ritkán tévedt külföldi, s ha mégis betévedt, azzal senki, maga a városi párttitkár, sem mert szóba állni (bár állítólag ő is tudott egy-két modern nyelven).

Lassan, kiszámított mozdulatokkal készülődött. Hosszasan áztatta testét a forró, mandulaolajtól illatozó vízben. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie. 
Fürdés után felvette a csipkés, szinte áttetsző fekete melltartót a hozzá illő alsóval. Belenézett a tükörbe, aztán hirtelen meggondolta magát, ledobta a falatnyi fehérneműt, hogy egy másikat vegyen fel helyette. Vöröset. Mint a körmén a lakk. Elégedett volt a látvánnyal.

Apró léptekkel közeledett. Meg­megállt bizonytalanul, nézett jobbra-­balra. Az egyik ajtó előtt megtorpant, a keze szinte már a kilincset érintette, amikor mégis meggondolta magát és tovább tipegett. Szórakozottan odasétált egy virágcseréphez, az ujjaival megtapogatta a földet – mintha azt vizsgálgatta volna, kell­e már locsolni. Kötött kardigánja kifordítva, félregombolva lógott a vállán, lábán kacsásan klaffogott a papucs. Amint meglátott, felragyogott a szeme, talán megismert, de ebben sem lehettem biztos.

Az ember vagy vezet, vagy iszik: bort, konyakot, ki szódával, ki a nélkül. Én nem iszom, de nem is vezetek, holott autóm, sőt, szifonom is van, egyszóval autószifonos vagyok. Pórul járt szomszédjaim ugyan előre figyelmeztettek, én mégis vásároltam előbb egy használt kocsit, aztán egy autószifont. Az előbbi még aznap a szervizbe került, az utóbbit én vettem kezelésbe. Egy óráig ráztam, töltögettem. Semmi! Ráment tíz patronom anélkül, hogy megszusszant volna. Csupán a tizenegyediknél, hanem akkor feltartozhatatlanul folyt, sistergett. 

Kolbász! A csavargó sóváran szívta magába a sercegő hús szagát. Már két napja nem evett, s csaknem szédelgett az éhségtől, amikor kutyájával az oldalán besomfordált a piacra. Ismert néhány kofát, akik jó szívvel voltak hozzá, egyedül a piacfelügyelő morgott időnként, mióta kitiltották a piac területéről a kutyákat.

– Szolgálj! – lóbált meg egy darab kolbászt a pecsenyesütő árus.

A kutya készséggel engedelmeskedett.

Az őrült pénteken délután fél háromkor jelenik meg a könyvtárban.
Újrakezdem: Az őrült pénteken délután fél háromkor, Krisztus szenvedésének óráján jelenik meg az intézet apró könyvtárában. Én, a teljesen normális ember, a félreeső sarokban ülök, és egy nagyszótár segítségével éppen egy teljesen normális vers teljesen normális sorát próbálom kibogozni, amelyben az angliai tőkehalak által dalolt elégiák megevéséről esik szó.

Azon a véleményen vagyok, hogy a zűrzavaros XX. századot akkor érthetjük meg legpontosabban, ha tanulmányozzuk az újságokban megjelent hirdetéseket. Nem a pártvezérek és az államférfiak nagy ívű beszédeit, nem az okos történészek tízkötetes tudományos műveit, még csak nem is a múzeumok amúgy kétségtelenül értékes kiállításait – hanem az egyszerű emberek mindennapjainak hűséges lenyomatát: az apróhirdetéseket. Persze egyetlen percig sem hiszem, hogy ezzel feltaláltam a spanyolviaszt, hiszen nagyon sokan vélekednek ugyanígy. Egyszóval irány a történelem – alulnézetből!

Az ismert tófürdő orvosi rendelőjében összegyűlnek a betegek: fürdőköpenyes öregurak, reumatikus panaszokkal bőségesen ellátott nénikék, szakorvosi beutaltak, táppénzesek várják, hogy sorra kerüljenek. Az eseménytelen percek sűrűjében olykor szóba elegyednek.
– Magának mi baja? – szólítja meg egy harcsabajuszos férfi a mellettem ülő, ötven év körüli, politikusforma fickót. Az szemlesütve feleli:
– Kétoldali nimbuszom van.
– Kétoldali?
– Igen. Egyszerű baloldali, helyi nimbusznak indult, még a nyolcvanas években. 

– Gyere a konyhába, mutatni szeretnék valamit.
– Mi ez a sárgán virágzó ágacska ebben a kupicában?
– Aranyeső.
– Ilyenkor, decemberben, advent kellős közepén?
– Na, éppen ez az. Tudod, munkába menet egy kedves kis parkon keresztül vezet az utam. A középkorban temető állt ott, és a világháború után úgy parkosították, hogy megőrizték benne a régi sírokat. Nagyon különös hangulatú hely...

A férfiinget a gallérjánál és a kézelőjénél kell megragadni. Enyhén megrázzuk, kissé kétfelé széthúzzuk, bal kéz föllendít, kis libbenő mozdulattal a deszkára helyezzük a textilt. Bal a hónaljon betámaszt, jobb tenyerünkkel végigsimítunk az ujjon balról jobbra és fel, majd jöhet a vasaló, ellenkező irányból, határozott mozdulattal irányítva hegyes orrát a vállak felé. Balunk közben gyengéden végigsimít a mellrészen, előre ránctalanít. Gallérgombnál, hónaljnál megcsippentve a vasalt ujjat átlendítjük, lelógatjuk a deszkán, majd jobb kéz fogást vált, céltudatosan, ám gyengéden kezek balra, majd jobbra lendítik a ruhadarabot, s íme, itt fekszik előttünk az ing gombos szárnya. Igazításkor a bal térd berogyaszt, a jobb egyenes, gerinc enyhén előredől. A tangós mozdulatokat csak a gombok közötti kis vasalóhegyes bökdösős közjáték zavarja meg. Ha a műveletet megismételtük a másik ujjal, szárnnyal, a háta levasalása már maga a lendületes pörgés, ami után a fejek ide-oda rántásának a gallér kisimítása felel meg.

Új játékunk van a hatodikosokkal. Bizonyára létezik a nagykönyvben hivatalos megnevezése, de mi csak simogatósnak hívjuk. Házi használatra tökéletesen megteszi. Akit megsimogatok, bekapcsolódik az olvasásba. Újabb érintésre elhallgat. Nekem való móka: szeretek kis buksikat simizni. Csak már egyre ritkábban merek ebben a terhelt világban. Amúgy is iszonyú felelősség: akit megérinthetsz, az a tied, a te gyereked. Aki engedi megérinteni magát, elfogad téged.

Azt hittem, álmodom, amikor meghallottam. Ijesztő, ismeretlen volt. Felültem. Nem tudtam, hol vagyok. A vak sötétben egyszerűen elveszítettem a tájékozódási képességemet, körbetapogattam, de csak az ágynemű puhállott a kezem alatt, s az a rettenetes hang bármerre fordultam, a hátam mögül jött. Fel akartam kapcsolni az éjjeli lámpát, ám fogalmam sem volt, az ágy mely pontján vagyok éppen, csak nyüszítettem elveszetten, s közben abban reménykedtem, hamarosan felébredek, vagy legalább a férjem felriad és segít. Egyre jobban csapkodtam, körbe-körbe forogtam ültő helyemben. A lábam szinte lemerevedett, nem segített a helyváltoztatásban. Végül sikerült egy vékony fémrúdban megakadnia a csuklómnak, akkor már tudtam, hogy az a lámpaállvány, s hogy végül is a telefon szól, fent a polcon, a fejem fölött. Nyújtóztam, de sehogyan sem értem el, csak a lámpát borítottam fel. Utánakaptam, ettől megmozdult a lábam, s végre ballal le tudtam lépni a szőnyegre, megemelkedtem, és lekaptam a telefont. Úristenúristen, nyöszörögtem, mert az ilyen késői hívások csak bajt jelenthetnek.