VideóA Fefe Szabó csatorna videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Megigazította a narancssárga láthatósági mellényét, nagyot sóhajtott, majd folytatta a lehullott levelek és a szétszórt szemét söprését. Késő ősz van. A hivataltól kapott némi kereseti lehetőséget, munkát. Vigyázhat ennek a kis ligetnek a rendjére, tisztaságára. Ezzel talán túlélheti a telet. Szereti az őszt. Ilyenkor csendes, üres a park. Nyáron kicsit hangos a kirándulóktól, talán még szemetelnek is, de a vidám hangok, gyerekzsivaj megmelengeti a lelkét. Komótosan, alaposan terelgette, söpörte a lehullott leveleket, ágakat. Kopottas, itt-ott még fényes fémdobozra figyelt fel. Lehajolt, felvette. Kíváncsisága azt súgta, nyissa ki, de hiába próbálta, nem sikerült. Gondosan letörölgette, zsebébe tette, gondolta, majd este, otthon kinyitja és megnézi mi van benne. Nagy Zopán: Duplex 2009
mert a szemnek koporsó a vonzás a fogaknak hullaház a nyak kezeinknek tenger lesz a mozgás bőrzátonyokra hullámzanak felrázott sör a tenyér csónakján habja csordogál két ujjbegyen rúzsfoltok a női mosdó falán egy zsúfolt szórakozóhelyen az izzadt levegő összereccsen
HÉT MONDAT AZ ABÚZUSRÓL
Ahol abúzus van, ott abúzus van. Nemcsak a láthatóban De minden smink alatt Minden szájon Minden csendes órán. Abuzál mindenki Mindig és mindenhol És mindig a másik. Te sem vagy más világ. Egyek vagyunk a bántásban A bajban is egyek. Halkul az áldozat. Csendet veszt a tettes.
most mégis tollat fogok, pedig látom, hogy apám mindkét keze hirtelen rámerevedik a vasvilla nyelére, anyám kötényéből egyszerre földre hullnak a pincéből felhozott sárga citromalmák, még mindig gyönyörű szemében hangos robbanásra készül az évek óta elnémított sikoly, én mégis tollat fogok, utoljára elmondanám nekik, nem a puskatussal elnémított verseim zúdították nyakukba a bajt, de nem mondok semmit, azt sem, hogy szeretem őket, mert felakad a hang a rozsdás szegekkel összefércelt húscafaton, ami egykor a nyelvem volt. Tavasz nappalra és éjszakára
Parkban vagyunk, dimbes-dombos parkban. Alig van fű, könnyű lépni, inkább pázsit ez, de a dombocskák alja nem simul völgybe. Nem, befelé hajlik. Mintha ragasztották volna ezt a majdnem-mű pázsitot. Hatalmas, műanyag olvadékokra, s a dombok alja ezért nem simul el. Semmicskés barlangok vannak mindenütt a lejtők alján, olyan kicsik, hogy beléjük nézni nem érdemes, elbújni bennük nem lehet. Talán csak egy gyerekkéznek lennének jók, de annak meg minek, hiszen az elrejteni való már kívül rekedne. Tudom, hogy rossz helyen vagyunk, riaszt a pázsit egyneműsége, látom, hogy plüss, de nem merek lehajolni és megérinteni. Plüssel borítottak be egy egész parkot, szürkészöld plüssön taposunk. Pedig ez az anyag a nőké és a gyermekeké. Hány hálóköntös és játékállat kerülne ki ekkora darabból! Ezt az anyagot szereti az arc bőre, mert könnyen melegszik, mint egyik ember bőrétől a másik. De hát itt nem fekszik le senki. Nem is szabad, a plüss az igaz, de nem embertestet takar. Nem fog megmozdulni, nem fog beszélni senki általa. Tovább kell sétálni, pedig én már itt lenni se akarok tovább. Lépkedek a plüssön, holott nem akarok. Tudom a lépést, a nem akartat is. Tudom, hogy most nem akarva kell akarni, mint mikor forgatlak és szédülök már, de tovább forgok veled, mert te még nevetsz, s a te nevetésed jobban hasonlít a világra az én szégyenletes szédülésemnél. Te nem gyanakszol, neked pázsit ez a plüss, vagy akármi, csak az a fontos, hogy nem lehet benne megbotlani.
Egy hosszú kocsma maradt a környéken, a múltra emlékeztet dohos szaga, a részegeket most sem tartják féken, fejükön eltörik pár szürke pala.
Kopognak a kopott biliárdgolyók, zöld posztó reped, riasztó hallani, célzottan repül a piros poroltó, súlyosak az ifjak rekedt dalai.
Vizenyős arcok jól játsszák a tanút, kannás borba vergődő légy költözött, a csendes holnap felettébb szomorú.
Mély pillanatban virágzik a közöny, döbbenet sincs, ha lassan kattog a szív, valaki mégis villogó mentőt hív.
Dancs Rózsa Kép forrása Dancs Rózsa Békés, boldog vasárnap délután... A hét elejét még a kórházban töltötte, de három nap múlva haza engedte az orvos azzal az utasítással, hogy kímélje magát, kerülje a fizikai megerőltetést. Irénke megfogadta a tanácsot, pihent, sétálgatott a virágos udvaron, a tulipánok már kezdtek elhervadni, de a többi már pompázott, szépen nekirugaszkodtak a dáliák is, a muskátlikat különösen szerette. Hátra-hátranézett a veteményes kertbe is, nagyon örült a szépen csokrosodó salátáknak, a zöldhagymának és a karókra kapaszkodó paszulynak. Nem érezte magát betegnek, igaz ugyan, hogy ronda rekedtsége még tartott. Talán ez a nehéz, száraz levegő, csitítgatta magában nyugtalanságát, mert náthás egyáltalán nem volt.
Schreck Mo: Elbújva - Hongkong, 2006.
EGYRE FOGY
Ez már a hosszú célegyenes, gondolom, látható, tudható minden jó előre. Elszámolás, leltár, számvetés ideje. Végül is minden az időről szól idele, nem a vagyonról, nem a hatalomról. Igen, az idő, a meg nem vásárolható, a tékozolható, de vissza nem szerezhető. Már akárhogy telik, mindig csak múlik. Feltartóztathatatlan lépdel, s egyre fogy, amíg rengetegnek tűnik, akkor is kevés. Ez már a hosszú célegyenes, gondolom magabízón, itt már ritka a meglepetés, többnyire beletörődés, örökölt rutin vár mindannyiunkra, és kínkeserves nevetés.
Jól indult. (A dolog.) Feszített tempóban gyalogoltak. A kutyákkal, akiket emberfogásra idomítottak. Az első sorokban futottak a körte formájú nők. Bármilyen bután is hangzik, földre dobálták felszereléseiket. Önmagukon nevetgéltek, közben magyarázták meghunyászkodásuk történetét. Arcukat kényesen egymás tenyerébe temették. Somfai dermedten nézi Anniet, aki (nőstény)farkasként üvölt, aztán becsúszik az erővonalak közé, (az erővonalak mögé), oda, ahol formázzák az embert, ahol létrejönnek a lábak, meg a kezek, melyeket célszerű bekapcsolni, rákattintani, és sorsára hagyni. Részleteket mesél a zuhanásból. Már a szójáték sem mutat utat. A szójáték olyan időkben csúcsosodik ki, amikor már nincs szó.
VASZARI KÉPESLAPOK
Érzékelhető rettegés mezőimen vérszomjas kaszák.
Hangos szürcsölés A Nagyárok hűs vizét el- és kiapasztják.
Siratja fáit az erdő mint szívenlőtt fiát nagyanyám.
Egy anyának sokféle mantrája van, ezek között a listavezető a HÚZZÁL ZOKNIT! és a VEGYÉL PAPUCSOT! Ismerős? És van, akinél hatásos? Mert nálunk teljesen mindegy, milyen hangerővel, hangsúllyal vagy éppen hányszor hangzik el, a következő öt percben már ismét hallom a bájos 46-os talpacskák csattogását. Mintha égetné a lábukat a textil, a papucs meg olyan pirinyó, hogy egyszerűen folyton nyoma vész.
Aludj macska, aludj a nyár jön, és rögtön tovaszáll homályba borulnak a fények "alig valami ez már" - Aludj macska, aludj kitelt a sorsod, a Semmi vár talpadon egy levél még fennakad "alig valami ez már" -
nyugati szél láthatatlan jelenés LÍVIA Tényfeltárás helyett nem inkább az a kérdés, hogy a ma hogy jön össze ezzel a száz évvel ezelőtti történettel? JULI Engem az érdekel, hogy az ország életének akkori és mai történései közt hol vannak a kapcsolódási pontok. És elsősorban hogy hol van törés. Ahol törés van, ott kezdődik valami új. Az lenne a logikus, hogy utána azon az új szálon fut tovább a történet. És mégsem így zajlik a történelem, hanem visszatérünk ugyanoda, ahol a töréspont van. Ugyanonnan folytatjuk, mintha a köztes idő nem is létezett volna. Persze a technika szintje változott, mert közben eltelt ötven vagy száz év, de a történet mégis ugyanaz. LÍVIA Az előbb tényeket említettél… JULI Én nem azt mondtam, hogy tényfeltárást végezzünk, hanem hogy a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján próbáljuk meg elemeire bontani a történetet, és úgy megkeresni az összefüggéseket. LÍVIA És mitől lesz mai Simon József szenvedéstörténete? Csak ha Tamást is mellé tesszük. Én eleve egy párhuzamos portrét szerettem volna. Hogy Simon története ne egy pőre dokumentumfilm legyen, hanem hogy megmutassuk, száz év alatt mennyit változott a világ. Vonhatunk párhuzamot a két pap életének bizonyos elemei között. Tamás és Simon. Egyik jelenet átmegy a másikba, Tamás folytatja Simon József megkezdett mondatát.
a papírboltban elém teszik a két deci bort
I. Állsz az ablakban. Toporzékolsz, s a kezedet máris úgy mozgatod, mintha már ott lennék melletted, és ellökdöshetnél magadtól. Olyanok nekem ilyenkor a kezeid, mintha jégtáblákat löknél felém. Máskor fel szoktalak kapni, máskor egyszerűen felemellek a földről, hogy ne akard, amit nem szabad, s hagyom, hogy haragudj rám, még azt is eltűrném, hogy az arcomba üss, csak maradj meg, csak a tested épsége maradjon meg, amíg megérted, hogy mért nem lehet mezítláb taposni a hóban, miért nem lehet a hajaddal cirógatni a tüzet, miért nem lehet üvegcseréppel rajzolni a bőrödre. Olyan vagyok én ilyenkor, mint egy nagy, izzó szemű, buta szobor, csak azt kívánom, hogy megakadj valahogy a végtagjaimban, s le ne ess rólam. De most nem mehetek oda hozzád; ha elindulnék, rögtön ugornál. Hiába fogadkozom, hiába káromolom az Istent, hogy mindent megadott nekem, ahelyett, hogy csak azt az egyet adta volna meg, hogy el tudjak tűnni hirtelen, legalább egyszer az életben el tudnék tűnni, mert most az kellene, az kellene, hogy ne láss. Ha magadban lennél, talán nem akarnád annyira az ugrást, nem lenne, akinek ellene szegülj, s beérnéd valami mással. Nem akarnád azt a rossz krétarajzot odalent közelebbről látni, azt a mosogatólé-maradékot, pocsolya-alvilágot: utat, játszóteret, autót, fákat; nem akarnál ugrani. Nem akarnád az ugrást, amiről azt hiszed, lépés a sokba, a színesbe, érdekesbe, s amiről nem tudod, hogy csak egy lesz, mire leérsz: egy repedés az úttesten, egy kavics az úttesten, egyik kezed, ami valahogy a szemed elé kerül a zuhanásod végén. Nem tudok eltűnni hirtelen, s hiába mondanám, nem értenéd, hogy nem akadályozlak meg semmiben ezentúl, csak most ne ugorj, hogy ezentúl azt teszel, amit akarsz, nem kaplak fel többé, lehetsz veszélyben, hallgathatod a veszély élesen, hódítón mérgező szavait, addig én nem veszek levegőt, addig én kivágatom a nyelvemet, addig én szétszakítom fakanállal az összes hangszálamat, csak most ne ugorj.
Nagy Zopán: fotográfia
Kelle Istvánnak
Egy álomból születtem én is, álom volt életem sora, lebontott ház sosemvolt falai közt felsíró fény, nevenincs melódia.
De áll még a ház, ha életem időnként újra álmodom, a hű falak gerendát, tetőt tartanak, fiatal nő szorít magához, álmodva sorsomat.
1
mert rám találnak akkor mindenek
amikor külön válik hüvelyétől a lélek a földbe esettek égi dalárdájában kelek s újra rám telepszik a szív és szemrablók csendjének ónos márványkabátja a menny ott minden pokol lázong majd és rád hűl a hamu kinek tág pupillájában sem látni már az embert ki egykor ismerős rokon volt idegen tűz lett kerteden
a vádlások évszázadának zászlajain egyetlen címer képéből kimosakodott Isten kinek leplén a feltámadás hált időtlen szemérmességének avarjaiban csorba ősz füstöl kormos nyelvű rétek siratnak anyaként meddő koporsók
Egy hékédi kamaszfiú, míg a nyájat őrizte, nádsípokat faragott. Ahogy teltek az évek, nagy gyakorlata lett benne, egy síp azonban különösen jól sikerült. Faragott másikat is, nem egyet, de játszani már csak azon volt hajlandó, annyira szép volt a hangja. A falubeli lányok, asszonyok ki-kijártak a pusztára, és epekedve hallgatták. Hamar híre ment, és a báró szolgája is elújságolta a bárónak, hogy a hékédi juhász sípja milyen angyali hangon szól. A báró, mikor vendégségben volt az ispánnál, elmesélte, hogy a hékédi juhász sípja olyan szépen muzsikál, hogy az angyalok is azt figyelik odafenn. És amikor az ispán a királynál járt, elmondta neki, hogy él Hékéden egy juhász, akinek olyan sípja van, ha azon játszani kezd, táncra perdülnek az angyalok is.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|
