VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
Ginsberg & Co.! Folytatjuk Gyukics Gábor beszámolóját amerikai éveiről - a helyszín továbbra is Brooklyn. A jegyszedői jelenlétből idővel áttértem a hátsószínpadira. A Brooklyn Academy of Music jegyszedőjeként ismertem meg Tommyt, a színház akkori főhangosítóját, akivel előadások előtt és alatt (mivel a keverőpult a nézőtér hátsó részén helyezkedett el), ha halkan is, de jókat beszélgettem, és akit megismerkedésünk után nem sokkal kineveztek a színpadi személyzet vezetőjének, crew chiefnek, és ezzel ő lett a felelős a díszletek építéséért és mozgatásáért és körülbelül száz díszletezőért, világosítóért, hangosítóért, kellékesért. Beszéltem neki magyarországi színpadi tapasztalataimról a zalaegerszegi színháznál, ahol Ruszt József idejében két évet töltöttem ügyelő-segédszínészként, és a Radnóti színpadi ügyelősködésemről, amire úgy reagált, hogy bevett a díszletezők közé. Hét évet húztam le így Amerika egyik, ha nem a legjobb befogadó színházában. Elég szépen beilleszkedtem: rögtön gúnyolni kezdtek vérpiros farmerem miatt, az egyik díszletező, amint meglátott, rázendített a Cat Scratch Fever című Ted Nugent számra és persze ennek megfelelően Tednek hívott. Míg egy másik, aki egyben tűzoltóként is dolgozott, sőt részt vett a World Trade Center támadása utáni embermentésben és tűzoltásban is, következetesen Zsazsának nevezett.
Moldovai Katalin nagyjátékfilmjét a B. Nagy László-díjjal ismerték el. A Magyar Filmkritikusok gáláján elismerést kapott mások mellett Krasznahorkai Ágnes, Hajduk Károly, Szabó Mátyás, Buda Anna Flóra, Kálid Artúr és Reisz Gábor is. Az életműdíjat idén Schulze Éva vehette át. Február 2-án adták át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Film- és Tévékritikus Szakosztályának és a Magyar Filmművészek Szövetsége Filmkritikus Szakosztályának díjait. A megjelenteket Kocsis Ilona, a MÚOSZ elnöke köszöntötte, ezt követően Báron György, a MÚOSZ Film- és Tévékritikus Szakosztályának elnöke tartott bevezetőt, majd Gyenge Zsolt filmkritikus, a szakosztály tagja, a MOME oktatója értékelte a 2023-as évet. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
Író, festő, színész, táncos, rendező, építész, zenész – gyerekként talán ezekben gondolkodtunk, ha művészeti pályára készültünk. Az alább összegyűjtött alkotóink azonban továbbmerészkedtek és olyan határterületekre léptek be, ahol a nagybetűs ISMERETLEN az úr. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Weber Kristóf első, Keringő című regénye tavaly ősszel jelent meg a Prae Kiadó gondozásában, és mire január 24-én bemutatták, az első kiadás el is fogyott. Az este nyolc órakor kezdődő beszélgetést, amelynek a Kis Présház adott otthont Balogh Máté zeneszerző moderálta. Elsőként Balogh Endre, a kiadó vezetője köszöntötte a nézőket, aki egyben a könyv szerkesztője is volt. Kitért arra, amit a kötet kampánya és az eddig megjelent kritikák is hangsúlyoztak, hogy Weber esetében egyelőre nem professzionális íróról kell beszélni, inkább professzionális zeneszerzőről, aki most átevezett az irodalmi vizekre. A moderátor ezt a gondolatmenetet vitte tovább, egy rövid részlet felolvasása után elmesélte, a zenetársadalom fontosnak tartja kihangsúlyozni az alkotók városokhoz való kötődését. Eddig két pécsi zeneszerzőt emlegettek, Vidovszky Lászlót és Weber Kristófot, de mióta az előbbi a Zeneakadémián kezdett tanítani, az utóbbi lett „a” pécsi zeneszerző. Korábbi példákat sorolt, melyek a könyv népszerűségét mutatják, ugyanis a Keringőt a Zeneakadémia hallgatói kézről kézre adják, ahogyan Temesi Ferenc regényét Bartók Béláról vagy Krasznahorkai László Herscht 07769-ét, amelyben Bach klarinétszólamai kapnak hangsúlyos szerepet.
Van egy Én-elbeszélő, aki látszólag közel áll a szerzőhöz, és van egy mozaikszerű gyerekkor-leírás, amely elvileg közel áll a fiatalkori önarcképhez. Csakhogy Rédl Zora azon dolgozik minden mondatában, minden bekezdésében (a bekezdés Rédl könyvének alapegysége), hogy az olvasónak ez minél ritkábban jusson eszébe. Hol három-négy éves pici lányt látunk, hol nagyobbacskát. Hol Pesten járunk vagy esetleg a Börzsönyben, hol az Államokban (Én-elb. nem örül, ha összekeverjük az USA-t Amerikával, mert az egy kontinens), de az Államokon belül is hol New Jerseyben, hol Floridában, hol egyéb helyeken. Sok hely- és állapotváltoztatás harminc rövid fejezetben, amelyek rövid bekezdésekből szilánkosan vannak összerakva. Már ez a szerkesztésmód is eltárgyiasítja a beszélőt, azaz megnöveli a távolságot az Én-elbeszélés alanya és tárgya között, miközben a szerző, Rédl Zora és a könyv narrátora között is jókora távolság észlelhető. Ezt a kétféle távolságot tovább növeli a narráció ironikus beszédmódja, amely a dolgokat kellékekké alakítja: felbukkanásuk és eltűnésük láncolataként mutatja be az élet különböző állapotait, amelyekben a jelentéktelen események egyenértékűek a jelentőssel, így aztán elébe is tolakszanak. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
Miért nem lett film a Latroknak is játszottból? Gion számos művét megfilmesítették olyan rendezők, mint András Ferenc és Sára Sándor, de több forgatókönyv is a fiókban maradt. A januári Kortársban Pécsi Györgyi ír a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő alkotójának filmterveiről és írói világáról. Gion elég hamar kapcsolatba került a rádióval is és a filmmel is. A Szülőföldem portréfilmben megjegyezte, hogy örül a filmeknek, talán írói sikeréhez, népszerűségéhez is hozzájárul, ha megfilmesítik egyik-másik írását. Könyvet kevesebben olvasnak, rádió meg mindenütt szól, hallgatják, és a filmet is többen megnézik. Az újvidéki egyetem elvégzése után a rádióhoz került, de vezetett színházat is. Nem volt idegen számára a dramaturgia, mármint az, hogy el kell fogadni egy másik alkotó vízióját, akár azt is, hogy a rendező megváltoztatja az írói hangsúlyokat, esetleg a befejezést is. (Rádiós, tévés szerkesztői tapasztalatait regényeiben, elbeszéléseiben is hasznosította – erről Fekete J. József ír, meglátása szerint a rövid snittekkel megelőzte korát.) Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Csatlós Asztrid kiállítása Szegedet és határát összekötő, végtelen horizontú földutak tranzit(nyom)vonalaira fókuszál, amelyek párhuzamos megéléseket, menekülési és megküzdési stratégiákat, narrativitást szívnak magukba szüntelenül. Csatlós Asztrid saját élményeit, szorongást kiváltó gondolatait azokon az utakon járva dolgozza fel, amelyeken 2015 óta emberek százai kényszerülnek menekülni éjszakánként az országukat sújtó háborúk és válságok elől. Mindebből ő már csak a menekültlét fragmentumait, elvesztett kendőket, elromlott mobiltelefonokat, szükségtelenné vált mindennapi tárgyakat tud kézbe venni. Az útjai során azonban folyamatosan változik az elhagyott holmikkal, lerobbant autókkal szervesen összeforrt „tájkép”, hiszen ezek az elemek hetente kerülnek a szeméttelepek mélyére. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A. Dobos Éva, Jon Fosse Képek: Wikipedia és www.booksfromnorway.com/ A. Dobos Éva több mint négy évtizede él Norvégiában, Pozsonyból költözött ki, és hosszú évek óta igyekszik megismertetni a magyar olvasókkal a norvég irodalom legjobb műveit. Neki köszönhetjük például Jon Fosse, az idei irodalmi Nobel-díjas regényeit, vagy a manapság rendkívül népszerű Karl Ove Knausgård egyes műveit is. Elsőként Liv Ullmann önéletrajzi regényét ültette át magyarra, majd 2008-ban, mikor már két évtizede élt Norvégiában, megkereste a pozsonyi Kalligram vezetőjét, Szigeti Lászlót egy Fosse-kézirattal. Így jelent meg az Álmatlanság című könyv, amit 2010-ben a Reggel és este című kisregény követett. Majd jött a többi, eddig már hét könyvét fordította le. A. Dobos Évával műfordításról és az irodalmi Nobel-díjas Jon Fosséról beszélgettünk. Tovább az opus-folyoirat.sk cikkére >>> Egy film a modern kor Prométeuszáról, vagy az atomhalál megidézőjéről Christopher Nolan már 2000-ben – első komoly filmjével – hatalmas feltűnést keltett, a Memento c. művének idő- és szerkesztéstechnikája iskolát teremtett. (a történet egy emlékezetét vesztett srác krimijét mutatja be, de Nolan a történteket a sztori végén kezdi el mesélni és visszafelé halad az időben, vagy még annál is bonyolultabb idő-mozaikkal dolgozik. Most, az Oppenheimer c. filmjével – ugyancsak „időjátékos” narratívával – szerintem beköszön az Oscar-díjra, (pár hónapja a Golden Globe versenyben négy díjat zsebelt be). Igaz, hogy a háromórás film próbára teszi a nézőt, de megéri. Már csak azért is mert az atombomba atyjának sztorija ma is aktuális: a világvége víziók korában sokan emlékeznek a Hirosima-Nagaszaki históriára, meg a hidegháború szellemi örökségére. Tovább az art7. hu cikkére >>>
Miért készült olajfestmény tankokról a fényképek korában? Miért nem lehet arca az ellenségnek? És miért csak a művészet tudja közvetíteni a valóságot? Sümegi György könyve kapcsán beszélgettünk arról, hogyan lehet valamit érvényesen megmutatni az utókornak a képzőművészeten keresztül. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Játszottak együtt, mert a díjazott 1972 óta a Vígszínház tagja.
Lukács Sándor vehette át az idei Páger Antal-színészdíjat, a makói önkormányzat elismerését szombaton a Hagymaházban. A helyi képviselő-testület – civil kezdeményezésre – 2001-ben döntött az elismerés alapításáról. A díjat minden esztendőben olyan színész érdemli ki, aki a kuratórium döntése szerint hűséges a makói születésű Páger Antal szellemi örökségéhez, és játékára jellemző a págeri hitelesség. Az elismerést – a pandémia miatt elrendelt korlátozások időszakát leszámítva – hagyományosan Páger Antal születésnapjához, január 29-hez közeli napon adják át a makói Hagymaházban. Az ünnepségen a díjazott az oklevél mellett megkapja annak az arany pecsétgyűrűnek a másolatát, amelyet Páger Antal annak idején a Vígszínháztól kapott ajándékba nyolcvanéves korában kapott. Tovább a magyarnarancs.hu cikkére >>> „Minden rendben” – emlékeztet a Menedékbarlang Gallai Judit Ágnes és Gáspár Annamária Természetem puhasága című kiállításán, melynek biotermőköveit az Építő feszültség rakja. Menedékbarlangjukban (Barlangmenedékben) laknak a nőbestiárium lényei: félig szelídített macskaszfinx, akit a Vasember szíve vezérel, akinek mellkasán a nyílt szív, a korai Mária-ábrázolások hét lándzsával átszúrt, leplekbe takart alakja nyitott mozdulatokkal tárja elénk legsebezhetőbb, egyben legerősebb pontját. Nyitott szívfeltárás és Bourgeois-i húsfelmutatás aktusának tanúszobrai a Gallai-bestiárium őrei, ahol az alkotó a mutáció, nő és természet, nő és vadon túlterhelt paradigmáját gondolja tovább (szabadítja fel!): domesztikált állataink visszavadulnak és egybeolvadnak rettegett vad női természetünkkel. De! Gallai és Gáspár vad növényzete védi a nő-házat, a dzsungel kolostorát, ahol a nyílt szívű nőlények (Gallai) megbújhatnak, kagylókba, szarusodott szövetekbe, barlangmenedékbe (Gáspár) húzódnak a nyitott mellkasúak, puha héjaikból gyöngyök peregnek, gömbtükrökként, felmutatásként ütik vissza arckifejezéseinket. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
…összességében ennek az előadásnak valami olyan célja lehet, hogy demonstrálja: a kortárstánc mindent elbír. A műfaji határok szabad átjárhatósága már régóta a kortárs művészet egyik lényeges alapelve. Gyakorlati megvalósulásának is számos példáját ismerhetjük – a táncművészet berkein belül is. Különösen érdekesek az olyan műfaj- és stílustalálkozások, amelyekben a kiinduló pontok jó távol állnak egymástól, és a randevú reményében nagy utat kell bejárniuk a felfedezőknek. Persze sokszor éppen nincs is szükség hosszú útra. Például akkor, ha valamilyen módon bebizonyosodik Weöres Sándor igaza, hogy ti. „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.” A pokol mélyére a látott előadás kapcsán ugyan nem kell letérnünk, de az biztosnak tetszik, hogy aki a tánc szakralitását, ősi formáit keresi, az találkozni fog körrel, akár a kortárstánc, akár a tradicionális néptánc felől közelíti meg a kérdést. A Weöres-idézet azért is idevág, mert láthattunk már nem egy kortárstánc-előadást, amely a korszerű kísérletezés, és még több néptánc-előadást, mely a hagyománykutatás jegyében fedezte fel magának és nekünk az ősi kört. Így lehet a nagyon régiből nagyon új. Tovább a tanckritika.hu cikkére >>>
A londoni The Photographers’ Gallery új kiállításán a japán fotográfus, Daido Moriyama fényképeié a főszerep. A Daido Moriyama: A Retrospective című kiállítás egy hároméves kutatási időszak eredményeként jött létre. Ezzel a mostani tárlat az egyik legátfogóbb művészeti válogatást mutatja be, amelyet a művész munkáiból valaha kiállítottak. Az esemény az Instituto Moreira Salles szervezésében, és a Daido Moriyama Fotográfiai Alapítvánnyal együttműködésben valósult meg. A kiállítás 2024. február 11-ig tekinthető meg Londonban. A világ egyik leginnovatívabb japán művészének első brit retrospektív kiállítása arra vállalkozik, hogy bemutassa a fotográfus életművének legmeghatározóbb képeit. Daido Moriyama több mint hatvan éven keresztül használta a fotográfia eszközét arra, hogy képeivel új szempontokat mutasson meg, amelyek mentén a világunkat szemlélhetjük. Moriyama intenzív vizuális világa ennek köszönhetően még napjainkra is progresszív és aktuális tudott maradni.
Zalán Tibor Fotó: Mandiner / Ficsor Márton Egy belvárosi presszóban várok Zalán Tiborra. Odakint zuhog az eső, bent alig ülnek néhányan. Zalán hív, hogy dugóba került, nemsokára ideér. Őszinte ember, nem rejti véka alá a véleményét, volt is baja ebből bőven. Mit jelent az ingére tűzött jelvény felirata: „Én nem haldoklom, én így élek”? Tovább a mandiner.hu cikkére >>>
Részvétel és alkotás, felfedés és eltitkolás drámáinak helyszíne a Nyersanyag globális érvényű faluja, ahol a nyári alkotótáboros, szociofilmes hangulatot a thriller váltogatja, és ahol a katarzis szó szerint a földbe áll. Pusztaszomaj a fiktív magyar falu neve, ahol Boross Martin nagyon is valós részletekből táplálkozó első játékfilmje játszódik. Egy filmes trió – Hanna (Mészáros Blanka), Tamás (Dér Zsolt) és Krisztián (Baki Dániel) – érkezik a faluba, az ottani gyerekeknek tartanak workshopot, hogy pár napig ők maguk is alkotóvá váljanak. A helyi erőviszonyok nyers valósága fokozatosan bomlik ki a kezdeti vendégszeretet mögött, a változtatás és feltárás, igazságszolgáltatás igénye a visszájára fordul: a pokolhoz vezető út itt is jó szándékkal van kikövezve. A kezdetben feszélyezettnek, mesterkéltnek tűnő hangulatot fokozatosan ellenpontozzák a falu karaktereinek hiteles jelenetei: az első körön beszólogató Bika, a beteg édesanya, Irén, az őt segítő csendes fia, Pali, valamint Zsani, a polgármester nevelt lánya mind nagyobb mélységet adnak a történetnek. Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Huszonhárom év után másodszor nyerhetünk bepillantást Gémes Péter rendhagyó életművébe a honi Kunsthalle, a Műcsarnok falai között rendezett retrospektív kiállításon. Életmű, amely túlságosan korán, időnek előtte megszakadt, ám mégis teljes és a maga nemében folyamatosan felfedezni valókat tartogat. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Igen tág műfaji palettán volt szerencsém vagy szerencsétlenségem olvasni a szerzőtől: a legsúlyosabb troll Facebook-kommentektől kezdve a (félkész) dalszövegeken át a zenei tárgyú kritikákig és egy szociografikus színezetű esszéprózáig. Mondjuk úgy, hogy mindezek után szkeptikus nyitottsággal vettem kézbe a regényt. – Mohácsi Balázs kritikáját olvashatják Weber Kristóf Keringő című regényéről. 2020 májusának híre: Weber Kristóf regényt ír. Éppen jöttünk ki az első karanténból. Nem tűnt világszenzációnak, inkább az első újratalálkozásoknak örültünk a Nappali késő tavaszi teraszán. A bezártságban különben is majdnem mindenki hülyeségeket csinált, vagy legalábbis csinált hülyeségeket. Volt, aki ismétlésen hallgatta a GI-t a Germstől, volt, aki úgy tett a közösségi média nyilvánosságában, mintha intravénásan fogyasztaná Mozartot, volt, aki tízpercenként jelentette be, éppen melyik ingyenessé tett színházi előadás felvételét vagy melyik filmklasszikust nézi nagy odaadással, volt, aki arra tett javaslatot, hogy a testbe juttatott fénnyel irtsuk ki a vírust. Ehhez képest a regényírás – pontosabban, hogy egy pécsi zeneszerző regényt ír – ártalmatlan, fájdalommentes vállalkozásnak tűnt, legalábbis a hozzám hasonló kibic szempontjából. Tovább a litera.hu cikkére >>>
91 éves korában meghalt Grétsy László nyelvész, tanár, a magyar nyelvművelés kiemelkedő alakja. A professzor az Anyanyelvápolók Szövetségének konferenciáján lett volna díszvendég hétfőn, ezen a rendezvényen jelentették be halálhírét. Grétsyt már gyermekkorában is érdekelték a nyelvi játékok, egyetemi tanulmányai alatt viszont még irodalomtörténettel foglalkozott, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára vették fel magyar–történelem szakra, ahol 1954-ben szerzett diplomát. Fokozatosan a nyelvtudomány felé fordult, 1960-ban szerezte meg a nyelvtudományok kandidátusa címet. Diplomájának megszerzése után a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársaként kezdett el dolgozni, melynek később főmunkatársa lett. 1971-ben a mai magyar nyelvvel foglalkozó osztály vezetőjévé nevezték ki, és az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar magyar nyelvi tanszékének vezetője lett. 1992-ben az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának társelnökévé választották.
Prikler László / magyar.film.hu Prikler Mátyás szlovákiai magyar rendező, producer. Az utóbbi évek több magyar függetlenfilmjének szlovák producere, dolgozott többek között a Magyarázat mindenre című filmben, a Külön falkában és Hajdu Szabolcs alkotásaiban is (Délibáb, Kálmán-nap, Egy százalék indián). Január 18-án kerül mozikba második nagyjátékfilmje, a Hajdu Szabolcs főszereplésével készült Hatalom, ennek kapcsán beszélgettünk vele az alkotás létrejöttéről, színészlegendákkal való munkáról, a két ország filmes támogatási rendszerének különbségeiről, első randiról az operatőrrel, határon túli magyarságról és arról, hogy bármennyire is szereti a felsorolt magyar filmeket, miért keserűek kicsit mégis ezek a munkák. A rendezővel Szolnokon beszélgettünk, az Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon. Kis Hajni, Reisz Gábor, Hajdu Szabolcs. Egyre több magyar rendező filmjét segíted producerként vagy szlovákiai koproducerként, több esetben a Szlovák Audiovizuális Alap is támogatja ezeket a projekteket. Hogy találtak meg ezek a kapcsolatok és filmek? A 2005/06-os tanévet az SZFE-n töltöttem vendég diákként. Akkoriban Szlovákiában alig készültek filmek, talán évente egy, itt pedig elmentem a Filmszemlére és azt láttam, hogy van harminc nagyjátékfilm, ötven dokumentumfilm, levetítették a Sátántangót, lehetett beszélgetni Tarr Bélával, eljött vendégelőadónak Kovács László. Nagyon fontos év volt az életemben, Szász János és Janisch Attila legendás osztályába járhattam László Sára, Gerő Marcell, Nagy Dénes, Nagy Viktor Oszkár, Dobos Tamás, Csoboth Attila osztálytársaként. Első körben a magyar filmesekkel ebben az időben ismerkedtem össze. Tovább a magyar.film.hu cikkére >>> 
|
