VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle Lahav Shani kitűnő példája annak az új zenei generációnak, amely szeretne és mer is újítani, a nagy elődök hagyományainak megőrzése mellett. Szemtelenül fiatal, rendkívül energikus, és valami olyasvalamit tud, amit nagyon kevesen. Lahav Shani izraeli karmestert most láttam először élőben, de azonnal elkezdtem tudakozódni felőle, amint a koncertről hazaértem. A Müpában a Budapesti Fesztiválzenekar élén állt, és Sibelius valamint Rachmaninov művein kívül egy izraeli zeneszerző, Cvi Avni művével is megismertetett minket. De nem is a koncertről szeretnék elemzést adni, hanem arról, amit az izraeli csodagyereknek titulált karmester művel a zenekarral és aktuális közönségével. Leonard Bernstein adta azt a rendkívül érzékletes képet a karmesteri munkáról, hogy azt úgy kell elképzelni, mintha a zenekar minden tagjától indulna egy láthatatlan szál a karmester kezéhez. Ő összefogja ezeket a láthatatlan szálakat, és kézmozdulataival mozgatja az összeset. Tovább a librarius.hu cikkére >>>
Miből lesz a regény? Olyan természetességgel tágulnak regénnyé az első kötet, a Szevasztopol jelentősebb novellái, ahogyan Péter Jánost is organikusan fogadta közösségébe a bencés rend. Visszaköszön Körösliget városkája, a tarokk kártyajáték iránti „ártatlan szenvedély”, a gimnázium, és persze a szereplők: a rövidebb lélegzetű elbeszélésekben már találkozhatott az olvasó Kriszti múltjával, és láthatta a főszereplőt, Andrást és Krisztit, amint egy templom perselyébe dobják jegygyűrűiket. De azok számára is érthető lesz a regény, akiknek még nem került a kezükbe a Szevasztopol, hiszen minden fontosabb mozzanatot elmesél a Szabadulás lapjain is a narrátor. A regény fő célja, hogy éreztesse, mennyire befolyásolják egy ember életét a traumái. Én leginkább arra voltam kíváncsi, hogy mit tud a huszonéves korosztály tanulságként, mondanivalóként elraktározni a műből. Tovább az ujforras.hu cikkére >>>
CIRKO FILM A Hatalom úgy kezdődik, hogy egy kormánytag vadászbalesetben agyonlő egy falusi fiút. Úgy folytatódik, hogy a kormánynak dolgozó intéző megpróbálja eltussolni az ügyet. Mindez a mai Szlovákiában történik, de minden jelenetben magunkra ismerhetünk, a főszerepet ráadásul Hajdu Szabolcs alakítja. Kritika. Prikler Mátyás a legjobb fiatal magyar rendező, akire nem szoktunk gondolni. Azért nem emlegetjük sűrűbben, mert Pozsonyban született, és szlovák gyártású filmeket rendez. Ezek azonban félig magyar filmek, nemcsak Prikler kettős identitása miatt, hanem azért is, mert részben magyar nyelvűek, és magyar színészek is játszanak bennük. Eközben Prikler producerként bekapcsolódott a magyar filmgyártásba is: segített a Külön falka gyártásában, és jelentős része volt abban, hogy a Magyarázat mindenre Szlovákiából nyert utómunka-támogatást. Mindez persze filmipari háttérmunka, nem is lenne annyira izgalmas, ha nem arra a folyamatra mutatna rá, hogy az új magyar filmek egy része – mondjuk azt, hogy az aktuális, társadalmilag érzékenyebb, nagyobb kockázatot vállaló filmek – most a hazainál kevésbé átpolitizált szlovák filmtámogatási rendszertől remélhetnek pénzt.
Utazni mindig jó, de még jobb, ha egy-egy út során olyan kiállításokba botlunk, amelyek életre szóló élményt kínálnak. Idén is lesz jó néhány olyan blockbuster, amelyekért érdemes repülőre szállni vagy épp vonatra ülni. Vincent van Gogh. Pittore colto // Mudec, Milánó A kiállítást célja, hogy a jól ismert festőt a közhelyeken túl is megértsük, így a tárlat nemcsak a festészetére, hanem az élet- és művészetszemléletét megalapozó kulturális érdeklődésének gazdagságára és mélységére összpontosít. Egy olyan Vincent van Gogh-ot láthatunk most, aki kevésbé volt outsider és meglepő módon sokkal inkább naprakészen követte korának kulturális vitáit: szenvedélyes gyűjtője volt a kortárs grafikáknak, valamint gondos megfigyelője a legaktuálisabb művészeti irányzatoknak. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
Végre magyarul is elérhető a 2021-es Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah leghíresebb regénye, a Paradicsom - de vajon tényleg olyan jó? Állandó afrikanistánk, Gyuris Kata kritikájából kiderül. A 2021-ben nagy meglepetésre irodalmi Nobel-díjat elnyert Abdulrazak Gurnah második magyarul megjelent regénye, a Paradicsom több olyan érdekességet is tartogat az afrikai irodalom iránt érdeklődő olvasóknak, melyből kicsit jobban megérthetjük a zanzibári születésű szerző életművének jelentőségét. Gurnah több mint harmincéves írói pályafutásának egyik legismertebb darabja 1994-ben a Booker-díj rövid listájára is felkerült és azóta is ott van a kortárs posztkoloniális irodalom alapműveinek perifériáján. Ezt részben annak köszönheti, hogy regényét egy nagyon gazdag (posztkolonális) irodalmi hagyományba ágyazza be, hiszen értelmezhető Joseph Conrad klasszikusának, az 1899-es A sötétség mélyénnek a visszaírásaként is.
Előző életek A romantikus drámákra vagy romantikus komédiákra sokunk csak legyint, mivel szirupos vagy butuska történetek ugranak be róluk. A koreai-kanadai rendezőnő, Celine Song filmje, az Előző életek azonban üdítő kivétel. Napjainkban igen népszerűek a Netflixen a k-drámák, amelyek jellemzően dél-koreai sorozatokat (Gyógyító szerelem) jelentenek. Ezek általában igényesebb szappanoperák, melyek a nyugati változataikhoz képest persze eredetibbnek hatnak már csak a tőlünk távoli kultúra miatt is, ám ha sok ilyet befogadunk – márpedig a Netflix rengeteg ilyet kínál –, felismerjük, hogy jellemzően ezek is egy kaptafára készülnek. A melodrámát és a románcot úgy általában sikeresen elkoptatták a mozi fennállása óta, és korunk, melyben rengeteg inger bombázza az embert, és nincs idő az elmélyülésre, nem is kedvez a gyengéd érzelmekre összpontosító filmeknek. A tavaly nagy sikert aratott Jennifer Lawrence-romkom, a Barátnőt felveszünk is csak az incselkedésről és a haverkodásról szól a felnőttkor határán álló fiú szüzességének elvesztéséért vívott küzdelem ürügyén. Egy felmérés szerint a mai fiatalok amúgy sem szeretik a túl direkt, „csöpögős” kapcsolatokat viszontlátni a nagyvásznon vagy a kisképernyőn. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Sztefanu Marina és Fülöp Gergő 'Meleg sugarak simogatják leszakított bőrünket' című kiállítása február 16-ig látható a 1111 Galériában. A december 5-én megnyílt kiállítás kísérőszövegét Fodor Balázs költő írta. X és Y ülnek, szájukban nyelvükkel, az égbolt színeváltozását figyelve és azon töprengenek, hogy művészetben nincsen semmi különös. Ahogy legtöbbünk életében sem. Még akkor sem, ha fontosságunk tudatában, olykor minden létezés alapfeltételeit látjuk is a tükörben reggelente. Ha tagadással kezdünk egy írást, vélhetőleg jól kiszámítható dramaturgiai hátsó szándékkal tesszük. Méghozzá hogy a szöveg végén, amolyan csattanó féleképpen cáfolhassuk azt. A művészetben azonban tényleg nincs semmi különös. X és Y ülnek az égbolt színeváltozását figyelve, szájukban nyelvükkel és egy emberi történetet mesélnek el. Akár a törzsközösségek tagjai által a kollektív tudat, mely folyamatosan egy elbeszélést ismétel. Megteremtve ezzel magát a világot. Akár az újra és újra felkelő majd lenyugvó Napok. Tovább az artmagazin.hu cikkére >>>
Gál Réka Ágota / Fotók: Juhász Éva / A fotók forrása a Vígszínház fb-oldala Kovács Patrícia birtokolja a nagy tragikák képességeit: örömében mutatja meg végtelen fájdalmát, és vele a mindenkori harácsoló-hedonista uralkodó osztályok brutális romlottságát. Privát időutazásra hívtam meg magamat a vígszínházi Magyar Elektra bemutatóján: eszembe jutott Kohut Magda. Ő 1959-ben játszotta el fiatalon a Nemzeti Színház társulatában Bornemissza Péter színdarabjának címszerepét, de azt akkor még nem láttam (ha csak az évszámra nézek, nem is bánom). Láttam viszont (kisgimnazistaként) a nagy tragikát a Katona József Színházban 1972-ben Grillparzer Médeájában… – ez az évszám sem semmi, nehéz elhinni, hogy több mint 50 év telt el az óta. Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Fotó: Boda Miklós A látványon, a képen úgy módosít, hogy „kibillenti”, „kimozdítja” a megszokottnak mondható szituációból – G. Tóth Károly megnyitóbeszéde Boda Miklós pécsi fotókiállításáról. Távolról kezdem. Néhány évtizede, valóban régen, a Janus Pannonius Múzeum mikrobuszával Budapestre utaztam. Hogy milyen ügyben, azt már nem tudom megmondani, ha nem is érdemtelenül, de valószínűleg „potyautasként”. Arra azonban nagyon jól emlékszem, hogy a hátsó ülésen Kemény Miklós, a fotós és restaurátor mellé kerültem, és arra is, hogy szinte az egész út alatt a fotózásról beszélgettünk. Hogy pontosan miről volt szó, milyen megállapításokról, hiába kérdeznék tőlem, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Miklós segítségével is, itt fogalmazódott meg bennem először (és végleg), hogy milyen nagyszerű dolog a fotózás, és micsoda értékek, változatok, sokféleség van a fotóművészetben. A későbbiekben aztán, amikor kitűnő fotókkal és fotósokkal találkoztam, akik között jó ismerősök, barátok is voltak, vannak, ez a felismerés egyre szilárdabb meggyőződésemmé érett, amit – máris a jelenben, itt és most vagyunk – a Boda Miklós előttünk lévő fotókiállításán látható képek még inkább megerősítenek. Tovább a jelenkor.net cikkére >>>
Négy napon át, június 26–29. között 7 helyszínen 150 izgalmas zenei programmal vár a 2014 óta telt házzal dübörgő baranyai fesztivál. Idén a Fishing on Orfű nagyszínpadain kap lehetőséget a Carson Coma, az Elefánt, az Esti Kornél, Krúbi, a Csaknekedkislány, az aurevoir., az Ivan & the Parazol, a Blahalouisiana, Deva, Beton.Hofi, a Pogány Induló, az Analog Balaton, vagy az idei Fishing-himnuszt jegyző Bohemian Betyars és a Platon Karataev is – közölték a szervezők. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Kicsiny Balázst tagjai sorába választotta a Széchenyi Művészeti Akadémia Képző és Iparművészeti Szakosztálya. Ilyen alkalmakkor székfoglaló kiállítást rendez a művész. Erre most a 2B Galériában került sor. A Bolond Teremőr Hat Jelenése címmel hat táblaképet látunk Mindegyik Kicsiny-kép „ütős”, nem lehet csak úgy elhaladni mellette, mert gondolkodást kíván. A festészet problematikája önmagában nem érdekli, számára az ecset és a vászon eszköz valami erőteljes üzenet kifejezésére. Képei mesélnek. Itt most minden egyes kép egy eltévedt pilótát ábrázol. A képtár romba dőlt és a gyanú a teremőrre terelődött. A teremőr, némának, süketnek és írástudatlannak tetette magát, és hat ügyetlen, megfestett képben volt csak hajlandó tanúvallomást tenni. Az első képen az eltévedt pilóta jelent meg, a másodikon egy szépségkirálynő bukkant fel, a harmadikon gyászoló akrobaták kísértettek, a negyedik napon egy világtalan labdarúgó tévedt a képtárba az ötödik napon éjfélkor, két elítélt tárlatvezető magyarázta a gyűjtemény eltűnt képeit a képtár romjai között. A hatodik nap hajnalán egy senki nem látta film főszereplője tűnt fel és vált láthatatlanná egy pillanat alatt.
Január 7-én, nyolcvankilenc éves korában elhunyt a József Attila-, Prima Primissima és Magyarország Babérkoszorúja díjakkal elismert író, egyetemi tanár, kritikus Ferdinandy György. Ez is csak egy munka – ezzel nyugtatom magam, természetesen, sikertelenül. Hogy írjak nekrológot? Hogy én és éppen róla? Ha az embernek idős – évtizedekkel idősebb – barátai vannak, és írással foglalkozik, már-már elkerülhetetlennek látszanak az ilyen feladatok. Mégsem érkezhet olyan halálhír, amely ne rázna meg és ne érne felkészületlenül. Gyurkáé – budai családja, hazai olvasói és magyar anyanyelvű barátai így hívták – pedig egyenesen szívbe markoló. Ferdinandy György kiváló író és első osztályú novellista volt, számomra azonban ennél sokkal jelentősebb: a legfontosabb barátok egyike, aki nagy mértékben alakította az életemet. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Pelléas és Mélisande. Fotó: Ofner Gergely Ritkaság, hogy a budapesti színházi kínálatban két Maeterlinck-adaptáció is felbukkanjon, pláne egyszerre: jelen esetben Szauer Lilla Pelléas és Mélisande-átdolgozása a Trafó alagsori Klubjában, a Stúdió K-ban pedig Blaskó Borbála rendezése A kék madárból. A belga szerző életművének ismeretében nem meglepő, hogy mindkét előadásban a titok természete kerül előtérbe, ugyanakkor a problematikát mindkét produkció más eszközökkel tárja föl. A két alkotás nemcsak tematikai hangsúlyaiban, hanem formanyelvében is különbözik, noha közös pont, hogy mindkettő kamaratérben készült, azaz ott, ahol a színészi játék áll a középpontban. Mindkét előadásra jellemző, hogy alig használ díszletet: a Pelléas és Mélisande geometrikus formákból építkezik a térben, és csak sematikusan jelzi a térbeli határokat, A kék madár pedig használ ugyan néhány egyszerűbb tárgyat, mégis alapvetően leplekkel és fényhatásokkal ér el térbeli érzeteket. Ezen túlmenően a két rendezésnek inkább a különbségeiről érdemes beszélni. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Kocsi Olga képzőművész multiszenzoriális élményeket hoz létre olyan témákkal kapcsolatban, amelyek a különféle tudományterületek keresztmetszetében válnak érzékelhetővé. Alkotásaiban a valóság és a virtuális valóság kapcsolatával és annak jövőbeli perspektíváival, a privát tér és a köztér közötti határterületek feltérképezésével foglalkozik. Arra törekszik, hogy aktívan bevonja a nézőt azáltal, hogy unortodox helyzeteket teremt számukra. Holy Olga néven művészalteregót hozott létre, melynek eddigi legszélesebb kiteljesedését a Pannonhalmai Főapátság Zarándoklat című 2023-as kiállításán tapasztalhatta meg a közönség. Legutóbbi munkájában a debreceni tűzesetek történetét dolgozta fel egy adatfizikalizációs üveginstallációban, amellyel Debrecen főterén találkozhatunk. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
Napjaink egyik legígéretesebb fiatal írója, a holland születésű, ám gyermekkorát Argentínában és Peruban töltő, majd végül chileivé váló Benjamín Labatut valahogy nagyon ráérzett arra, hogy mikor és miről kell írnia, hiszen Christopher Nolan Oppenheimerével gyakorlatilag egy időben jelentette meg MANIAC című művét, melynek központi szereplője az a Neumann János, aki maga is részt vett az atombomba megalkotásában. Mivel idehaza Labatut nem túl ismert, mindenképpen fontos tudni, hogy a dél-amerikai szerző nem először merészkedett az életrajziság és a tudomány terepére (eddigi legnagyobb sikere, a 2021-ben Nemzetközi Booker-díjra is jelölt Amikor már nem értjük a világot érdekes fúziója volt a fikciónak, az esszének, a tudományos ismeretterjesztésnek és az életrajziságnak), ám talán azzal, amit ebben az – ezúttal a spanyol helyett egyből angolul írt – kötetében művel, nem igazán találkozhatunk másnál. „1933. szeptember 25-én reggel Paul Ehrenfest osztrák fizikus Amszterdamban besétált Jan Waterink professzor intézményébe, a Sérült Gyermekek Pedagógiai Intézetébe, fejbe lőtte tizenöt éves fiát, Vaszilijt, aztán maga ellen fordította a fegyvert.”
Apertúra: „Rebellisek” Kép forrása: Apertúra Jókedvű zendülés, kiteregetett szennyes és egy jó nagy löket a véleményformáláshoz. Az Apertúra (avagy A Perpetuum Manufaktúra) Rebellisek című, részben improvizatív előadása számos élménnyel gazdagított bennünket. Németország a II. világháború idején. Sophie Scholl és bátyja, Hans fiatal német diákok, akik kiábrándultak a nemzetiszocialista rendszerből, megrázta őket a rezsim brutalitása és ahogy a nácik a zsidókkal és a baloldali érzelmű emberekkel bántak. A testvérek egyetemista éveik alatt részt vettek a Fehér Rózsa ellenállási mozgalom tevékenységében, amely 1942 júniusa és 1943 februárja között hat náciellenes röplapot készített és terjesztett német egyetemeken. A hetedik röplap azonban már nem jelenhetett meg, mivel a csoport tagjait a Gestapo letartóztatta. A Scholl testvérpár elszántságát a fogság és a kínzások sem tudták megtörni, mindvégig kitartottak ügyük mellett, ezért nyaktiló általi halálra ítélték, majd kivégezték őket. De hogy mi köze mindennek a magyar színházi élet elmúlt pár évéhez? Az Apertúra – A Perpetuum Manufaktúra Rebellisek című előadásából ez is kiderül. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
A jövő olyan, amilyenné alakítjuk, a disztópiák pedig figyelmeztetnek, milyen jövőtől óvjuk magunkat. Bár az alábbi tíz regény csak kiindulópont, de közelebb vihetnek minket ezek a művek ahhoz, mi is az ember, mi a nyelv, és mit kezdjünk a jövőért való felelősségünkkel. Az emberiséget mindig is érdekelte, mit hoz a jövő. Míg a Föld nagy része ismeretlen volt, a vadregényes, buja tájak szolgáltak az utópiák helyszínéül. Majd amikor már a körülöttünk lévő világ jelentős részét felfedeztük, a távoli jövőben alkottunk új víziókat. A jelen azonban mindig hat a jövőre, így a megkérdőjelezhető idillt és a paradicsomi állapotokat felváltották a disztópiák, a negatív jövőképet ábrázoló írások. Ebben a válogatásban találunk klasszikusokat, amelyeket érdemes újra fellapozni, ismeretlen magyar történetet, kortársat sztárszerzőtől és olyat, amelyből majdnem mindenki látta a filmváltozatot. A disztópiák elgondolkodtatnak azzal kapcsolatban, mi is az ember, hol a helye a világban, illetve mit tehet azért, hogy ne váljon valóra az a jövőkép, amelyet ezek a regények bemutatnak. Tovább a kultura.hu cikkére >>>
2023 minden bizonyára vízválasztóként fog bevonulni a filmtörténetbe: úgy tűnik, hogy végre megtört a szuperhősfilmek rémuralma a box office-listák élén, és a nyári blockbuster-szezon két eredeti ötletből született, végre nem a franchise-logikát követő alkotásról szólt. A Barbenheimer-jelenség sok mindenre jó, de arra biztosan, hogy megértesse az egyre kevésé moziban, és egyre inkább mindenféle másban (streaming, merch, vidámpark, szakácskönyv, whatever) gondolkodó hollywoodi stúdiókkal: a filmszínház intézménye köszöni szépen, jól van, képes tömegeket bevonzani, de az emberek élményekre várnak, nem otthoni körülmények között is reprodukálható „tartalomra”. S a kovid? Ó, hát hol van az már... Tovább a filmtett.ro cikkére >>>
Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu Harminckilenc esztendősen, 2024. január 2-án méltósággal viselt, gyors lefolyású betegség következményeképp elhunyt Futaki Attila, a kortárs képregény Magyarországon és külföldön is rendszeresen publikáló, meghatározó alakja. A gyászhírt családja közölte a prae.hu művészeti portállal. Futaki Attila Békéscsabán született, és már kiskamasz korában foglalkoztatta a képregénykészítés. A Magyar Képzőművészeti Egyetem mellett a firenzei nemzetközi képregényiskolában tanult. Első magyar nyelvű albuma 2009-ben jelent meg Spirál címmel a Magvető Kiadónál. Ezt követően zajos nemzetközi és hazai karrierje indult. Hatalmas űrt, de gazdag életművet hagy maga után. 
|
