VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
11 / 20 Fotó: © Szajki Bálint: részlet az Egészségben és betegségben című sorozatból A 41. Magyar Sajtófotó Pályázatra a zsűri 2443 pályaműből válogatta ki a legjobb képeket. A Capa Központban megrendezett eseményen összesen 14 kategóriában hirdettek ki nyertest a nemzetközi zsűri tagjai, akik hat különdíjat is kiosztottak, melyről itt a Punkton is beszámoltunk. A két fődíjas fotográfus nevét viszont csak ma, a 41. Magyar Sajtófotó Kiállítás megnyitóján tették közzé. A MÚOSZ Nagydíját a legkiemelkedőbb teljesítményért 2023-ban Huszti István, a Telex fotóriportere nyerte el Szilánkok című, Ukrajnában készült képriportjával. Az André Kertész-nagydíjat a legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért pedig Szajki Bálint, a 24.hu fotóriportere nyerte el Egészségben és betegségben című képriportjával. A kelet-ukrajnai költő, író, esszéista, fordító, filantróp és rocksztár, Szerhij Zsadan kétségkívül napjaink leghíresebb ukrán művésze: munkáit számos nyelvre lefordították, és rangos díjakra jelölték. 2014-ben Vorosilovgrád című regényét a BBC ukrán adása az évtized legjobb könyvének választotta, 2015-ben a Mezopotámiáért nyerte el az Angelus-díjat. Tavaly Fejhallgatók című versével szerzett hírnevet mint az első, a New York Timesban angol nyelven megjelentetett ukrán költő. Emellett két kötetét is jelölték a PEN America-díjra. Lilija Sutjak a 2021-es Meridian Czernowitz irodalmi fesztiválon beszélgetett a költővel az amerikai irodalmi szcénában való jelenlétéről, a fordítók kultúrdiplomáciai szerepéről. Sok más téma mellett szóba került az is, hogy miért fontos napjainkban Bertolt Brecht, illetve szükséges-e templomba járni, hogy tisztában legyünk a kereszténység szimbólumaival és értékrendjével. Lilija Sutjak: A New York Times adta közre Fejhallgatók című versed fordítását. Ezzel először jelent meg ukrán szerző a neves magazinban. Elmondanád, hogyan került sor erre? Szerhij Zsadan: Öt kötetemet fordították le eddig az Egyesült Államokban. Ott valahogy önálló életük van, és jó páran észre is veszik őket. A Miért élünk, miért halunk című kötetem Virlana Tkacz és Wanda Phipps átültetésében bejutott a legjobb fordításban megjelenő könyvnek járó PEN-díj döntőjébe. Az új helyesírás, amelyet John Hennessey és Ostap Kin fordított, szintén bekerült az amerikai PEN-díj döntőjébe, és elnyerte a Derek Walcott költészeti díjat. Ezzel nem dicsekedni akarok, csupán érzékeltetni, hogy az amerikai olvasók elkezdtek felfigyelni az ukrán irodalomra. Egyrészt nagyszerű, hogy megjelent a vers, másrészt azt is jelzi, hogy az ukrán írók számára még mindig jelentős esemény, mikor a költeményeik külföldön megjelennek. Ha jobban belegondolunk, ez nem válik a javunkra. Jobb lenne, ha a fordítóknak és az újságíróknak köszönhetően azt mondhatnánk: „Nézd csak, egy újabb ukrán költő jelent meg, újabb ukrán kötetet fordítottak le.” Jelenet az Örkény Színház „Isten” című előadásából Kérhet-e bárki egy orvost arra, hogy segítsen neki meghalni? És ha ráadásul még egészséges is? Egyáltalán mi a helyzet az eutanáziával? Mi a véleménye erről a jognak, az orvosi kamarának, az egyházaknak ma Magyarországon? És a nézőknek? Mindezek kiderülnek az Örkény Színház Isten című előadásából. Nehéz társadalmi kérdésről szól az Örkény Színház új nagyszínpadi bemutatója, az Isten: van-e joga az embernek orvosi segítséggel véget vetnie az életének? Vajon ilyenkor saját maga játszik Istent önmaga felett, netán az orvos, aki kérését vagy elfogadja, vagy megtagadja, esetleg a törvény, amely ilyen szinten szól bele az egyén életébe? Az eutanázia ma szinte tabunak számít Magyarországon, hiszen jogi szempontból semmilyen módon nem lehetséges aktív formában végrehajtása. A legtöbb ember életében sajnos mégis eljön a pillanat, amikor akár magával, akár egy szerettével kapcsolatban elgondolkodik ennek lehetőségén. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>> A Mobile Photography Awards célja, hogy évről évre bemutassa a mobiltelefonos fényképezésben rejlő lehetőségeket, és a világ minden pontjáról érkező művészek munkáinak platformot, illetve megjelenési lehetőséget biztosítson. A pályázatra idén több mint 80 országból érkeztek pályaművek, ami jól mutatja, hogy a mobiltelefonos fényképezés világszerte kedvelt módszer, amelyet az amatőr és a profi fotográfusok egyaránt előszeretettel használnak. A mobiltelefonok napjainkban már szinte teljes értékű fényképezőgépként használhatóak, amit a magas felbontáson felül a manuális beállítások megjelenése tett lehetővé. A Mobile Photography Awards 2011 óta minden évben hirdet pályázatot mobiltelefonnal készült képek számára, amelyeket tizenhárom kategóriában jutalmaznak. 2018-ban mutatták be a Jurányiban Császi Ádám rendezésében a Cigány magyar című előadást, amelynek már alcíme (csapatépítő tréning magyar állampolgároknak) is jelezte, hogy nem klasszikus színházi produkcióról van szó. Öt évvel később készült el szintén Császi Ádám rendezésében a Háromezer számozott darab című film, amiben ugyancsak van egy Cigány magyar című előadás, ugyanazok a főszereplők és a filmbeli társulatot is Horváth Kristóf vezeti, ami alapján azt is gondolhatná a néző, hogy a darab hagyományos értelemben vett filmes adaptációjáról van szó, de ennyire nem egyszerű a helyzet. A Háromezer számozott darab brutális, provokatív és naturalista helyenként, de meglehetősen játékos is a felszín alatt. Tovább a librarius.hu cikkére >>> Einár Már Guðmundsson Reykjavíkban játszódó A mindenség angyalai című regénye az író testvérének történetét, mentális betegségét, elmegyógyintézetbeli életét és halálát meséli el. A regényről, az izlandi irodalomról és kultúráról Egyed Veronikával, a könyv fordítójával beszélgettünk. „Kevés könyv áll közelebb az izlandiak szívéhez A mindenség angyalainál” – olvasható Einar Már Guðmundsson regényének hátoldalán. Úgy olvastam, hogy kötelező olvasmány lett Izlandon. Miért ennyire fontos ez a könyv az izlandiak számára? Nem tudom pontosan, hogy kötelező olvasmány-e. Izlandon nem szabják meg szigorúan, hogy mit olvassanak a középiskolások, inkább az elképzelhető, hogy választható mű. Hogy miért áll közel az izlandiak szívéhez? Egyrészt azért, mert eléggé személyes könyv, hiszen az író bátyjáról szól, másrészt egy generációhoz kötődik, pontosan leírja, hogy milyen volt Izland a negyvenes és a nyolcvanas évek közötti időszakban. Készítettek belőle egy filmet is, ami azóta kultikussá vált, a főszerepet Ingvar E. Sigurðsson játszotta, aki 2000 körül rendkívül népszerű színész volt. De nemcsak ezek járulhattak hozzá a regény népszerűségéhez, hanem az olyan humoros anekdoták is, mint például a könyv leghíresebb jelenete, amit mindenki emleget: az elmebetegek kimenőt kapnak, hogy elmenjenek egy társuk temetésére, ám kihasználva az alkalmat betérnek a legmenőbb reykjavíki hotel éttermébe, és óriási számlát halmoznak fel, majd „hazavitetik” magukat a rendőrökkel az elmegyógyintézetbe.
Rabóczky Judit Rita legújabb kiállításának anyaga az eddigiekhez hasonlóan markáns: talált vastárgyakból hegesztett büsztök, maszkok és ezek fotóiból alkotott ikonosztáz szuggesztív együttese. A gyanútlan ember (ha egyáltalán van ilyen napjaink információs társadalmában) belép a szobrok közé és hirtelen, elsőre ez a fogalom ugrik be neki: steampunk. Aztán rájön, hogy ő bizony roppant felületes. Ám mire végiggondolná, már jön is a következő asszociációabúzus: Mad Max. Igen ám, de hol volt még a steampunk a Mad Max születésének idején? Nos, sehol. Ami nem baj, mert ez nem az. Rozsdás vasak, emberszerű alakok, vasmaszkok határozottan ijesztő jelleggel idézhetik az említett film disztópikus világának szereplőit, idézhetik a comicsból sarjadt, múltat jövőbe applikáló steamromantikát – és tán közük is van hozzá, de nem azok. Mert ezek a szobrok, az általuk, velük teremtett miliő nem negatív utópia, tehát nem a jövő, de nem is a gőzgépek uralta múlt. Ezek a harcosok és ezek a maszkok a leghatározottabban a jelen. Mégpedig a mi jelenünk. Tovább az orszagut.com cikkére >>> Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy Nagy-Britannia leghíresebb kórboncnoka beszél a halálról, az nem csupán izgalmas (országos hírverést és vitákat kiváltó esetei miatt), hanem igen tanulságos is. Új könyvében a korosztályokra leselkedő veszélyeket, vezető halálokokat és rossz, olykor végzetes szokásokat tárgyal. És persze azt is megfejti, hogy miként halhat meg valaki a saját sporttáskájába zárva. okáig képtelen voltam beszélni a halálról. Tán még az is nehezemre esett, hogy tudomásul vegyem. Pedig – derül ki Nagy-Britannia leghíresebb törvényszéki kórboncnokának könyvéből – nem árt szoktatni magunkat a gondolathoz, mert anatómiailag úgy huszonöt éves korunkban vagyunk a csúcson, ekkor kezdődik el az a hol lassú, hol gyorsuló folyamat, amit öregedésnek nevezünk. Vagyis elkezdünk araszolni a halálunk felé. Richard Shepherdnek viszont munkaköri kötelessége, hogy beszéljen a halálról, hiszen őt rendszerint akkor hívják, ha nem egyértelműek a körülmények, magyarán ha a hatóságok arra gyanakodnak, hogy nem a sors vagy a véletlen, netán az életmód és a rossz szokások végeztek az illetővel, hanem valaki más. Tovább a konyvterasz.hu cikkére >>>
Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta régóta várt és Berlinben bemutatott animációs ökodisztópiája, a Műanyag égbolt az embert háttérbe állító, vagyis poszthumán jövőkép elgondolására szólít fel. A magyar közönség március 30-tól láthatja a filmet – remélhetőleg minél többen beülnek majd rá a moziba. „De szeretnék az erdőben fa lenni, Így szól a népdal, amelyet nemrégiben Дeva, azaz Takács Dorina dolgozott fel egy, a húszas éveikben járó fiatal hallgatósággal erőteljesen rezonáló atomszferikus popszámban. A szöveg motívumai, a természetbe visszavágyás, sőt a természettel való eggyé válás továbbgondolása, az emberek és a fák közti átalakulás a Műanyag égbolt című filmben is egy izgalmas gondolatkísérlet alapja. Az ember-fa hibridek a Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta alkotta világban előbb táplálékként szolgálnak, majd a film konklúziójában az ember és a természet közti határvonalak elmosása egyfajta megtisztulási gesztusként jelenik meg, így már az egyéni vágyak és a közösség közti választás konfliktusát élezik ki. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
B. Tóth Klára jelentős ismeretanyagot feldolgozó új könyve kiemelkedően fontos kultúrtörténeti és biográfiai szempontból. Nemcsak tudásunkat gyarapítja a különböző művészeti ágazatokban tevékenykedő kisoroszi alkotókról, de személyiségük mélyebb megismerését is lehetővé teszi. A restaurátor, festőművész és költő könyvében nagy ívű élménybeszámolóját követhetjük nyomon kislány korától napjainkig, s személyes kapcsolatai és a kisoroszi élettérben megtapasztalt élményei felidézésével sokszínű világba csöppenünk olvasás közben. Kisoroszi volt az a hely, ahol egy nem hagyományos értelemben dolgozó művészkolónia rendezett kiállításokat, forgatott filmeket, írt kritikákat az alkotótársak könyveiről. A szerző édesapja református lelkészként dolgozott a faluban, s a parókián mindenkit szívesen fogadtak a felekezeti és felfogásbeli különbözőségek ellenére. A kötet lapjain számos olyan emberrel ismerkedhetünk meg, akik nagyszerű tanárok, művészek, lelkészek vagy iparos emberek voltak, s az is nyilvánvalóvá válik, hogy az értékeket megőrizni nemcsak érdemes, hanem hazafias kötelesség is. Tovább a magyarnemzet.hu cikkére >>>
Tóth Szergej Tünettan és identitás című „szemiotikaközeli albumkönyvének” 241. oldalán négy fotó szemlélteti az orosz polgárháború (1918–1922) identitásjelölő egyenruháit. A négy fotón négy jekatyerinoszlávi orosz fiútestvér látható húsz éves életkoruk táján, mindegyikük a polgárháborús korszak más-más egyenruhájában, a harcok más-más oldalára sodródva; történetük pedig egybeolvasható Tóth Szergej könyvének másutt megmagyarázatlan ajánlásával, amely így hangzik: „A jekatyerinoszlávi testvéreknek”. Mit jelent ez a mementó? Családi emlékek dobognak egy szemiotikai könyvben? A szenvedélyes jeltudományi gyűjtő szándékos enigmát helyezett el olvasója útjában? A konvenciókon mindig rést kereső Tóth Szergej egyszerre vall és a rejtőzködik? A háború és hamis állásfoglalásai elől menekíti gyermekkori emlékezetének kincseit?Ebben az interjúban egy Dnyeper-parti orosz polgári család történetéről lesz szó, az egykor orosz, majd soknemzetiségű, jelenleg pedig háborúban élő szülővárosról. Végső soron pedig arról: elég hiteles-e a magántörténelem ahhoz, hogy a humanitás útjait képviselje ott, ahol a hatalmi történelem már-már kudarcot vallott? – Szergej, azt írod a Tünettan és identitás-ban, hogy a négy testvér közül az oroszországi polgárháború végére egyetlen fiú maradt életben. Kicsoda Iván Ivánovics Kolesznyicsenkó? – Ő a Nagypapa, anyai nagyapám. Az ő házukban születtem 1955-ben és nevelkedtem 7 éves koromig. Nagypapa és Nagymama jelentett mindent a gyermekkoromban. Születésem idején, a szovjet időkben a Dnyeper-parti várost még Dnyeprodzerzsinszknek hívták, a szovjet titkosrendőrséget alapító Dzerzsinszkij nevéből. Ez a város egybeépült az akkori Dnyepropetrovszkkal, amely pedig Petrovszkij bolsevik vezető nevét őrizte. Amikor 1901-ben Nagypapa született, a várost még Jekatyerinoszlávnak hívták; II. Katalin orosz cárnő új orosz fővárosként alapította 1778-ban a törököktől visszafoglalt területen. Nagypapa apja Arhangelszk környékén született, fakereskedő céh tagja volt, előzőleg saját erőből vásárolta ki magát a jobbágyságból. Tovább a tiszatajonline.hu >>> Mészöly Anna Soós Imre-díjas színésznő, akit legtöbben az Együtt kezdtük című film Julijaként ismerhetünk, pedig játszott már a Radnóti Színházban, sőt a Szkénében is. Pályája elején úgy döntött, vidéken, azon belül is Miskolcon próbál szerencsét. Mostanra a színház vezető színésznője, és még nincs harminc éves. Az ingázásról, a vidékiségről és az ezzel járó nehézségekről, valamint előnyökről kérdeztük. KULTer.hu: Azt mondják, egyetemistaként az egyik legnagyobb kérdés, vajon vidékre vagy Budapestre szerződjön a fiatal színészhallgató. Neked egyértelmű volt, hogy Miskolcra mész? Az volt a szempont, hogy olyan helyre kerüljek, ahol a lehető legtöbbet tanulhatok, így Miskolcot választottam. Nagy feladatokat bíztak rám, több színpadon, több helyzetben próbálhattam ki magam. Mindezek pedig jó lehetőségek voltak arra, hogy színésznőként (is) fejlődjek, közelebb kerüljek magamhoz. Tovább a kulter.hu cikkére >>>
Eltelt kétszáz év, és a művészt még mindig romantikus zseninek képzeljük. Csak a szleng változik, a gondolataink még a régiek, mert könnyebb a bőrdzsekit bomberre cserélni, mint újrakonfigurálni a világképünket. Egyébként is, csak az változtat a véleményén, akinek nem volt igaza már 14 évesen. Tayler Patrick már témaválasztása miatt sem ülhetne a menő srácok asztalához. Portrét és csendéletet festeni olyan 19. századi, a festészettechnikán pörögni egészen kocka dolog, mintha a látvány után tökélyre kísérletezett csúcsfényekből YouTube-tutoriált akarna csinálni. Manapság túlzás szürrealizmus nélkül hiperrealistán festeni, hiszen mit kezdjek a semmiből szárba szökkenő gondolataimmal, mikor a túrókockák tetején úgy rezzen meg a zselé, mint Vénusz combján a háj? Velem van a baj? Vagy más is látja? Megszoktuk, hogy az asszociációk egy tárgytól egy eszméig vezetnek a lehető legrövidebb úton, így kissé zavarba ejtő, hogy még mindig a fizikai világban járunk a súlytalan metaforák kellemes biztonsága nélkül. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>>
A 2007-ben indult Pécsi Íróprogramnak köszönhetően – ami 2020-tól már Magyar Írórezidencia Program néven fut tovább – már közel száz nemzetközileg elismert külföldi író járt a városban, akik az egy hónapos rezidensi program során szerzett élményeiket az úgynevezett „Pécs naplóba” írják meg. Ezen felül saját szövegeiken is dolgoznak itt, amelyeket sok esetben Pécs is inspirál vagy alakít. Most Dušan Gojkov szerb dráma- és regényíró volt a pécsi Zsolnay Kulturális Negyed vendége, vele beszélgettünk a városról, az alkotási folyamatról és a nagyon rövid történetekről. – Milyen élményekkel, tapasztalatokkal hagyja el Pécset az itt töltött hónap után? – Szerintem Pécset nem lehet megismerni egy hónap alatt. Még akkor sem, ha az embernek nincs más dolga. Voltam pár koncerten a Kodály Központban, megnéztem több múzeumot és kiállítást, de úgy vélem, ahhoz, hogy igazán megismerje valaki ennek a városnak a szépségeit, egy évet kellene itt tölteni. Ebben biztos vagyok. Tudom, hogy sokan azt mondják, hogy nem történik itt sok minden, de ez nevetséges. Azoknak, akik nem idevalósiak, Pécs napi szinten rengeteg érdekességet nyújt. Színházak, galériák, könyvtárak, a környező természet, az építészet, és akkor még nem is beszéltem a magyar nyelv megismeréséről. Azt is meg kell jegyeznem, hogy sokkal tisztább ez a város, mint azok, ahol eddig jártam vagy éltem. Tovább a pecsma.hu cikkére >>> Idén ünnepli 85. születésnapját Ágh István, az 1989. év Kortárs-díjasa. Cikkünkben a KO szerkesztőinek köszöntőjét olvashatják felidézve költészetének örök érvényű „pannon” és „georgicon” vonásait, valamint Arany János és Babits irodalmi örökségének továbbélését életművében. Ágh István az éppen tíz évvel ezelőtt megjelent Szavak honvágya című esszékötetében többször használja a „pannon” jelzőt érdekfeszítő költőportréiban. Összefoglalóan pedig így fogalmazza meg a saját költészetére is vonatkoztatott jellemzés lényegét: „A pannon költő természetelvű, bizonyos értelemben panteista, művészete az élet hitében, az életbölcsességben, a teremtés fönségében gyökerezik. Babits szavait követve, valamiképpen folytatója a görög–latin hagyománynak. Úgy is mondhatnám, akiben Janus Pannonius továbbél.” Nem véletlen, hogy Grendel Lajos az egész 20. század irodalmát áttekintő nagy összefoglalójában úgy véli, Ágh lírája a Nyugat első nemzedékének, mindenekelőtt Babits Mihály költészetének a szerves folytatása, és a Nyugat esztétista korszakának bravúros tehetségű megújítója is egyben. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
O’Neill drámája 1941-ben íródott, de csak a halála után kerülhetett nyilvánosságra. A szerző döntése érthető: a dráma ihletője ugyanis saját családja volt. A zsugori vállalkozóvá lett valamikori színész apa, a morfiumfüggő anya, az alkoholizmus felé a legjobb úton haladó, szintén színész fiú és költői lélekkel megáldott, tüdőbeteg öccsének egyetlen napja fájdalmas élveboncolás. Egy egymást egyszerre szerető és gyűlölő család széthullásának rajza. Ha a sokszorosan terhelt családi együttállás soknak tűnik is, a mindenkori néző nagy valószínűséggel bele tud helyezkedni a dráma világába, hiszen kinek a szűkebb vagy tágabb családjában nincsenek ambivalens kapcsolatok, elhallgatások, függőségek? A belehelyezkedést ebben az esetben szó szerint kell érteni, ugyanis az előadást nem a Stúdió K-ban, hanem egy Ráday utcai lakásban játsszák. Igaz, a darab szerint vidéken vagyunk, nem a körgangos belvárosban, de a lakás hangulata és berendezése (Devich Botond munkája) nagyon erősen meghatározza a nézői élményt és befogadást. A tágas, kietlen összhatású nappaliban ülünk. Annyit látunk a lakásból, amennyit általában egy vendég: a nappali mellett az előszobát, a nyitva hagyott ajtókon keresztül egy-egy szeletet a többi helyiségből. Annyit, amennyit általában egy másik család életéből: a kirakatot, és a felfeslő varrások mögül kivillanó jelzéseket. A valamikori polgári jólétre emlékeztető belmagasság és a stukkók alatt a kilencvenes évek hangulatát tükröző puffos ülőgarnitúra, a kanapé fölött gobelinhímzés, a könyvespolcon néhány klasszikus. A hangulatot meghatározza a nappali alultemperáltsága is. Otthonmeleg tulajdonképpen egyszer érződik: belépéskor, a konyhából kiszivárgó szalonnástojás illatából. A szereplők járkálnak a lakásban: zubog a víz a fürdőben, átlátunk a szomszéd szobába, az asztalon sorakozó sörös dobozokra. Ebben a nappalinak tágas, színháznak mégis intim térben a nézőkhöz közeli játék, az apró rezdülések, pillantások hatnak. Tovább a szinhaz.net cikkére >>>
Még néhány napig látogatható Felsmann István és Tivadar Andrea közös, ‘Playful’ című, a játékosság és művészet lehetséges összefüggéseit vizsgáló tárlata a Deák Erika Galériában Felsmann István, Tivadar Andrea: Playful, Deák Erika Galéria, 2023 február 23. – április 6. A bennünk élő gyermek gyakran felnőtt korunkra sem tűnik el, hiszen a játék a kreatív munkának, alkotásnak, így a művészetnek is szerves része. A kérdés csupán az, kiből mennyire lehet előcsalogatni az erre való hajlamot. Felsmann Istvánból és Tivadar Andreából például úgy tűnik, elő lehet. Legújabb, Playful című közös kiállításukkal azt bizonyítják: a művészet játék is. Még akkor is, ha egy-egy alkotás létrehozása mögött – legyen szó festményről, objektről, szoborról, installációról – gyakran hosszú és fáradtságos munkafolyamat áll. Felsmann és Tivadar esetében is érezhető ez a kettőség. Alkotásaik egymással találkozó formái összetett alkotói folyamat nyomait és játékos egyszerűséget egyaránt hordoznak magukban. Tovább az artportal.hu cikkére >>>
A Háború és béke új fordításából már a megjelenése előtt közöltünk részletet, majd elsőként interjúztunk a fordító Gy. Horváth Lászlóval - most Gyürky Katalin gondolkozik el Pierre Bezuhov, Andrej Bolkonszkij és Natasa Rosztova háromszögéről - a kommunikáció fogalma és József Attila segítségével. Bevallom őszintén, amikor a Gy. Horváth László újrafordította Háború és béke elemzésén kezdtem el gondolkodni, és a friss magyarításnak hála minden eddigi olvasatomnál jobban megérintett a regény kommunikációs mélystruktúrája, folyton József Attila sorai ötlöttek fel bennem: „fecseg a felszín, hallgat a mély”. Ám hogy az okfejtésemhez végül mégsem egy az egyben vettem át ezt a mondatot, azt nemcsak a magyar költő iránti mélységes tiszteletem indokolja, hanem az is, hogy a Háború és békét most sokadjára végigolvasva rájöttem: miközben az kétségtelen, hogy a moszkvai és pétervári elit összejövetelein csacsog (fecseg) a felszín, a mély sem hallgat. Hiszen amikor a „szalonok, pletykálkodások, bálok, hívságok, semmiségek” (I. kötet, 38) világából kiábrándult hősök – elsősorban Andrej Bolkonszkij és Pierre Bezuhov – az élet értelmét keresve és annak legmélyebb bugyrait megélve hallgatásba burkolódznak, az is beszédes. Sajátos kommunikációjuk, vagy adott esetben a csendjük egyfajta reakció, reflexió a fecsegő/csacsogó felszínre.
A The Last of Us sorozat mérföldkőnek számít a film történetében. Sok-sok évnyi próbálkozás és rengeteg kérdéses minőségű film után Hollywoodnak végre sikerült igazán minőségi mozgóképet adaptálnia egy videójátékból. Persze a lehető legerősebb alapanyagból hozták össze, hiszen a The Last of Us első és második részét minden idők legjobb játékai között tartják számon, amit leginkább a kiváló sztorinak és atmoszférának köszönhet és amiből (remek arányérzékkel) minden fontosabb elemet átültettek a sorozatba. Bár kritikailag (eddig) alulteljesítettek, egyes korábbi feldolgozások kifejezetten jól szerepeltek a mozik pénztárainál. A Resident Evil hét mozifilmet is megélt, a Warcraft nagyvásznas verziója majdnem 500 millió dollárt hozott a konyhára, az 1995-ös Mortal Kombat bevétele pedig meghatszorozta a kiadásait. Azonban a rengeteg próbálkozás ellenére egy film sem váltott ki igazán pozitív kritikai visszhangot, még az olyan rendezők keze munkája sem, mint Duncan Jones vagy Ruben Fleischer. A játékosok csak úgy, mint a laikusok, elégedetlenül szemlélték a temérdek filmes átdolgozást: Tomb Raider, Sonic, Final Fantasy, Doom, Hitman, Far Cry, Max Payne, Uncharted, Prince of Persia, Silent Hill, Assasin’s Creed, stb., melyek minősége sosem érte el (sőt meg sem közelítette) a játékok kvalitását. A sikeres játék sokszor még akkor is filmre került, ha annyi történet volt benne, mint a Need for Speed-ben. Az ok nyilvánvaló: a nagy név majd úgyis becsalogatja a moziba a rajongókat. Ezt törte meg a The Last of Us első évada.
Ergy Landau (eredeti nevén: Landau Erzsébet) 1869-ben született Budapesten egy jómódú zsidó családban, amelyben fontos szerepet játszott a fotográfia – hangsúlyozta Kathleen Grosset, a kiállítás egyik francia kurátora a keddi sajtóbejáráson. Ergy Landau műtermet nyitott Budapesten, pályázatokon indult és néhány díjat is nyert, de az első világháború után elhagyta Magyarországot. Párizsban telepedett le, 1924-ben műtermet nyitott a Lauriston utcában, és élete végéig ott alkotott. 1948 körül megkapta a francia állampolgárságot, francia útlevelében nincs nyoma annak, hogy valaha is visszatért volna Magyarországra – magyarázta Kathleen Grosset. Landau kortársa volt Brassainak és André Kertésznek is, és az 1920-as és 1950-es évek között Párizs egyik legnépszerűbb női fotográfusa volt. Tovább a tiszatajonline.hu cikkére >>> 
|
