VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szemle
A csendes lány egyik legszebb, legszívszorítóbb jelenetében a főszereplő, Cáit Heidi történetét olvassa fel angolul, kissé akadozva. Pár hónapon belül két kivételesen jó mozifilm is megmutatja az írországi vidék szépségét. A sziget szellemei a 20. század első negyedébe és egy, a maga zordságában is lélegzetelállítóan gyönyörű tengerparti tájra repített egy fekete humorú, mélyre hatoló történettel. A finom és érzékeny, visszafogott felnövéstörténet, A csendes lány pedig 1981-ben játszódik egy lankás dombokkal és élénk zöld erdőkkel teli, dél-írországi megyében. Tovább a librarius.hu cikkére >>>
Párizs északi elővárosa, Saint-Denis nemcsak a francia királyok temetkezési helyéül szolgáló kora gótikus székesegyházáról nevezetes, hanem hírhedten rossz közbiztonságáról is. Hatalmas panelházaktól övezett, állandó csetepatéktól hangos utcák egyik eldugott szegletében él közel harminc éve egy művész: István Pető. Saint-Denis mindennapjainak zaklatott valósága szöges ellentétben áll Pető István művészi attitűdjével. Műterme a csendes elvonulás, a meditáció színhelye; apró, vadromantikus, növényekkel benőtt, zsebkendőnyi kertje pedig távoli világot idéz meg, egyszerre állandó inspirációként szolgálva, és kitekintve a természetre Île-de-France zsúfolt betondzsungeléből. Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Kitárul a világ a színházat kedvelő közönség előtt, hiszen kiváló külföldi előadások és fesztiválok helyszíne lesz Pécs az elkövetkező hónapokban, húsvéttól egészen Szent Iván-éjig. Március 21-én közös sajtótájékoztató keretében ismertették a részt vevő intézmények, milyen programokkal színesítik majd Pécs kulturális, művészeti életét áprilistól júniusig a rangos nemzetközi esemény során. A 10. Színházi Olimpiához a város hét intézménye is csatlakozott: kiváló külföldi előadások és fesztiválok helyszíne lesz a Pécsi Nemzeti Színház, a Pécsi Harmadik Színház, a Pécsi Balett, a Bóbita Bábszínház, a MárkusZínház, az Országos Diákszínjátszó Egyesület, a Nemzetközi Színházantropológiai Iskola/Új generáció (ISTA/NG) műhelyének a budapesti Nemzeti Színházzal közös programját pedig a pécsváradi várban rendezik meg. Tovább a pecsma.hu cikkére >>>
Kiki Kogelnik alakja a Kunstforum termeiben megelevenedik: velünk egyszerre lép, mozdul, hajol és esik, árnyékot vet. Ami nem is csoda, hiszen vinilfóliából kivágott sziluettje hol levetett bőrként, hol ruhaként lóg az állványokról. A test Kogelnik értelmezésében mindenekelőtt kivágható, formálható, hajlítható, viselhető, kerámiából és üvegből is kiönthető, képlékeny anyag, amely minduntalan hozzáidomul korunkhoz. A test (kogelniki) posztmodern alakját nehezen lehetne egy médiumra korlátozni. Kiki Kogelnik, bár az egyik legfontosabb osztrák festő, szobrász és performanszművész volt, halálát követően egy, a Belvederében 1998-ban megrendezett retrospektív kiállítást leszámítva nem láthattunk széles körű, az életművét méltóképpen egybefoglaló tárlatot. Ennek hiányát igyekszik pótolni a Lisa Ortner-Kreil kurátori munkájának köszönhetően átfogó és reflektív tárlat, amely egyaránt emel be műveket a bécsi és new yorki székhelyű Kiki Kogelnik Alapítvány gyűjteményéből. Az üvegből kiöntött ördögmaszk kisplasztika vagy azok az önarcképek és identitáskeresésre reflektáló rajzok, amelyekben kollázst is alkalmaz, már a kiállítás első szakaszában betekintést engednek Kogelnik diverz, sokrétű munkásságába. Emellett felfedik előttünk azt a két témát, amelyek az életmű egészét végigkísérik: a halált és a szexualitást. Az egyik központi alkotás a Desire (1979). A sápadt női alakról nem tudjuk eldönteni, hogy zöld kabátja valóban csatlakozik egy csípőhöz, hogy egy próbababát vagy egy élő személyt látunk, hiszen tárgyiasítva jeleníti meg a figurát, ami későbbi műveire is jellemző lesz. Az anatómiát nem követő, szinte szürreális, álomba illő alakok repetitívek, mintha csak Kiki Kogelnik hasonmását látnánk végtelenített verziókban. Sokan közülük tényleges önarcképek, az egyik legkiemelkedőbb az az önportré, amelyet az alkotó ötvenkilenc éves korában készített. A nézői tekintetekkel való játék, a közönség elvárásainak meghiúsítása, az anatómia figyelmen kívül hagyása, a maszkok – ezek mind az önmaga, mind a társadalmi szelf megismerésének és leleplezésének eszközei, amelyek az identitáscserére is alkalmasak. Kogelnik amellett, hogy különböző női szerepekbe bújik, magára ölti az ördög, dandy, a sétáló flaneur figurájának a szerepét; a sok változó identitás közül csak egy valami marad változatlan: a test körvonala.
Ha valaki, hacsak tényleg nem ritka zseni, azt gondolja magáról, hogy tökéletes, és nincsenek önmagával szemben sohasem kétségei, hát, tudod, szerintem az egyenlő a művész halálával. Guelmino Sándor meghatározása szerint a tatabányai Jászai Mari Színház, Népház mostani évada „eléggé kísérletező”, ezért kifejezetten jól jön bele a szórakoztató, kicsit talán bulvár ízű Amadeus. Kíváncsiak voltunk rá, hogy mi más szólt még a népszerű Peter Shaffer-darab bemutatása mellett. A sok közül mi volt a legfőbb oka annak, hogy éppen most éppen az Amadeust tűztétek műsorra? A darabról évek óta beszélünk Crespo Rodrigóval (a tatabányai Jászai Mari Színház, Népház igazgatója – a szerk. megj.) Már nem emlékszem, hogy végül is miért nem mutattuk be, de újra és újra előkerült a téma. Aztán tavaly rendeztem a kaposvári egyetem negyedéves színészhallgatóinak egy vizsgaelőadást. Sok tehetséges fiatalt megismertem ott, köztük egy olyat is, akivel feltétlenül szerettünk volna a továbbiakban is együtt dolgozni. Így került hozzánk Csabai Csongor, aki ötödik évfolyamosként nálunk végzi a szakmai gyakorlatát. Rodrigo is látta a vizsgaelőadást, meggyőződhetett róla, hogy igen tehetséges, képességes a srác. Nagy felelősség egy tehetséges főiskolás! Tovább a kutszelistilus.hu cikkére >>>
Vendégünk volt Sirokai Mátyás költő, zenész, a FISZ-könyvek társ-sorozatszerkesztője, aki szerint az irodalom egyfajta hack, hiszen a nyelv véges eszköztárával képes a végtelen változatosságot felmutatni, és komplex élményeket közvetíteni. A beszélgetés elején Sirokai hangsúlyozta, hogy mindannyian „nyelvrácsban” élünk, hiszen a nyelv nem teljesen megfelelő arra, amire használjuk; elfedi, leegyszerűsíti a világot. A szavak, kifejezések nem jelenítik meg azt a végtelen bőséget, amelyet magunk körül érzékelünk. Például sok gyűjtőfogalmat használunk, melyek képtelenek leírni az egyes lények, a különböző tárgyak egyediségét. Az írás, az irodalom viszont megadja a szabad kilépés lehetőségét; élményeket, látomásokat, nehezen elmondható tapasztalatokat közvetít az olvasó számára. Tovább a szifonline.hu cikkére >>>
Martin McDonagh legújabb filmje végső soron a tisztességről szól. Arról, hogy bárhogy is viseljük a ránk mért sorsot, egymással szemben nem szabad kegyetlennek lennünk. A sziget szellemei teljes joggal érdemelte ki a kilenc Oscar-jelölést. Martin McDonagh neve hallatán a legtöbb filmrajongó szemében rögtön felcsillan annak a különös izgalomnak a fénye, amikor hirtelen eszükbe ötlik egy meghatározó moziélményük, amelyről órákig képesek, mi több, akarnak is beszélni. Nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, akinek a tekintetében ne ezt láttam volna, ha szóba került az Erőszakik, és akivel egy perc múlva már ne soroltuk volna fejből a megannyi szállóigét azokról a bizonyos macskakövekről, gótikus templomokról, hattyúkról, élettelen tárgyakról, zegzugokról, álomkollázsról vagy éppen Jézus véréről, amit nem muszáj megérinteni. McDonagh 2008-as, első rendezése, ha nem is volt tökéletes minden szempontból, de magában hordozta mindazt, ami egy igazán felejthetetlen műhöz kell: parádésan megírt történetet, sötét humort, súlyos morális kérdéseket és egy egészen könnyen megérthető, mégis érvényes vallási referenciát. Minden idők legrosszabb magyar címfordítása is kevés volt ahhoz, hogy ne váljon kultfilm belőle. Mindezt pedig a színészi játék koronázta meg. Tovább a fidelio.hu cikkére >>>
A Levélváltás című kiállítás egy festő és egy szobrász párbeszéde természetről, fákról, levelekről, fényekről, árnyékokról, tükröződésekről. A cím kétértelműsége jól reprezentálja a két művész alkotásainak sokrétűségét is. Mindketten gyerekkoruktól fogva természeti környezetben élnek, kézenfekvő, hogy művészi fantáziájukat is megmozgatta a táj. Knyihár Amarilla festészetének egyik szelete a tájkép nagy múltú műfajához kötődik. W. J. T. Mitchell szerint a tájkép médium, mely a hatalomról szól, és az imperializmushoz kapcsolódik. Ezzel a meglepő állítással sokan nem értenek egyet, többek között én sem, mert ez csak az érem egyik oldala, létezik másfajta tájképfestészet is; a 21. században a tájkép számos új olvasata jelent meg. Tovább az ujmuveszet.hu cikkére >>> Sziklaszél és tengermély, világzene, népzene és templomi kórust idéző ének, társadalmi problémák és ars poetica, táncolható melankólia egy kamarazenekarra íródott szólóalbumon, melynek szerzője harminc év színpadi jelenlét és tucatnyi lemez után alkotóként azt érzi, eddig csak készülődött, most indul el igazán. A szakírók új Kollár-Klemencz szólóalbumról beszélnek, miközben egy kamarazenekar a lemez alkotója és előadója. Hogyan zajlott a munka, hogyan készült a lemez? Többedjére hallgatva is az az érzésem, mintha a szokottnál több teret adtál volna a zenekarnak. Én mindig is magányos szerzőként dolgoztam, úgy tudtam a dalok világát kialakítani. Talán az Andersen zenekar volt kivétel, ott alkotópárosként működtünk együtt Daviddel [David Bornstein, az Andersen zenekar énekes-gitárosa – a szerk.]. Ennek a magányosságnak fontos szerepe volt már a Kistehénnél is, ami első ránézésre egyszerű popzenét játszott, de mégse, és ez utóbbi megérzése, a finom különbségek megtalálása az én feladatom volt, akár a lemezeken, akár a koncerteken. Ezért is lett vége a Kistehén első időszakának, amikor éreztem, hogy átcsúszunk oda, ahová nem kellene. Tovább a kortarsonline.hu cikkére >>>
Proust és Cocteau barátságáról kevés szó esik a Marcel Proustról szóló életrajzokban. Pedig Cocteau ott van a pályakezdő Marcel mellett a legnehezebb időkben. Hogyan változik meg később a kapcsolatuk? És vajon milyen néven szerepel Cocteau Az eltűnt időben? Magyar Miklós izgalmas esszéjéből többek között ez is kiderül. Nehéz lenne felsorolni Marcel Proust valamennyi barátját. Hogy csak néhányat említsünk: legjobb gyerekkori barátja a zeneszerző Georges Bizet fia, Jacques volt. A Condorcet Gimnáziumban későbbi bankárja, a magyar származású Horace Finaly és az akadémikussá lett Robert de Flers szoros barátságban állt Marcellel. A párizsi irodalmi szalonok tulajdonosai, mint Madame Straus, Greffulhe grófnő vagy Madame Lemaire is a barátságukba fogadták. Ezekben a szalonokban újabb barátokra tett szert: a neves zeneszerzővel, Reynaldo Hahnnal két éven át szeretők voltak, a dandy költő, Robert de Montesquiou nem csak életében, regényében is fontos szerepet játszott. Legjelentősebb irodalmár barátai Anatole France, André Gide és Jean Cocteau voltak.
Nem először rendez a Nemzeti Színházban Valerij Fokin, a Színházi Olimpia Nemzetközi Bizottságának tagja, aki ezúttal fia, Kirill Fokin disztópiáját állítja színpadra Budapesten. A REX című, március 10-én debütáló előadás kapcsán a világszövetség illúziójáról, a jelen háború tragédiájáról és a magyar színészekkel való közös munkáról beszélgettünk. – Hat évvel ezelőtt mutatták be a „Ma. 2016” című előadást a szentpétervári Alekszandrinszkij Színházban, amelynek ön a vezetője, és amely darab ugyancsak Kirill Fokin egyik elbeszélésén alapul. Abban a globális leszerelés gondolata merül fel, de a világ vezető politikusai végül nem állapodnak meg a fegyverek nélküli együttműködésben. A REX ennek a disztópiának a továbbgondolása? – Ebbe a sorba illeszkedik a Tisztességes asszony című előadás is, amely szintén a fiam, Kirill írásából indul ki. A rokonság valóban fennáll a két említett darab között tartalmi értelemben is. A jövőben játszódó REX főszereplője és követői egy látszólag nagyon is nemes célt értek el: eltörölték a határokat, egyesítették az emberiséget, létrehoztak egy világállamot. Sokan erről álmodoznak. De a főhős, Leewei Kaplan, az ENSZ legendás főtitkára idős korára kételkedni kezd az életművében, mert úgy érzi, hogy a világegység elérése iszonyatos áldozatokkal járt mind saját családja, mind az emberiség szempontjából. A lelkiismerete által diktált tragikus felismerés komoly belső konfliktushoz vezet. Tovább a szinhaz.org cikkére >>>
Fajgerné Dudás Andrea és Horváth Lóczi Judit Similar Stories című kiállítása Fajgerné Dudás Andrea provokatív festőművész, performer, Horváth Lóczi Judit absztrakt geometrikus stílusban alkotó képzőművész – két sikeres, ismert kortárs nőművész, akik mindketten édesanyák. Bár festői stílusuk gyökeresen eltér egymástól, mégis – illetve pontosan ezért – közös kísérletbe kezdtek: hogyan lehet különböző vizuális nyelvezettel megfogalmazni az anyává válás lelki hátterét, azokat a magányosan és némán megélt anyai félelmeket, amelyek valójában olyannyira közösek mindannyiunkban? Tovább az orszagut.com cikkére >>>
Vitályos Eszter, a Kulturális és Innovációs Minisztérium parlamenti államtitkára és Závogyán Magdolna kultúráért felelős államtitkár állami elismeréseket adott át az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléknapja alkalmából a Pesti Vigadóban. Tovább a konyv7.hu cikkére >>>
Átadták a Magyar Érdemrendeket és Érdemkereszteket is a nemzeti ünnep alkalmából. Magyarország köztársasági elnöke március 15. alkalmából kitüntetéseket adományozott, a Kossuth- és Széchenyi-díjakat hétfőn adták át. Kossuth-nagydíjat kapott: IFJ. SÁNTA FERENC, a nemzet művésze, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas hegedűművész, prímás Magyarország számára kivételesen értékes és korszakos jelentőségű életműve, a 19. és a 20. századi klasszikus és népszerű zeneirodalom magyar stílusban való tolmácsolása és a hazánk zenei kultúrájának részét képező cigánymuzsika magas szintű művelése terén példaadó művészi pályája, a Magyar Nemzeti Cigányzenekar alapítójaként, művészeti vezetőjeként és vezető prímásaként több évtizede nagy sikereket arató előadóművészi tevékenysége elismeréseként. Tovább az index.hu cikkére >>>
Kik tartoznak a politikai színtéren a támogatott testek közé, és kiknek nagyon nehéz a családdá válás? Mihez kezdhetnek a meddők? Többek között ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Vékony Dorottya új kiállítása. A Budapest Galériában látható Az elengedés rítusai a fotó és a képzőművészet eszközeivel, valamint dokumentumértékű interjúkkal közelít egy olyan témához, amiről a művész szerint a mai napig sokan szégyellnek beszélni. De hogyan segít a fotózás abban, hogy nők összekapaszkodhassanak? Interjú. Az elengedés rítusai a termékenység és a reproduktív jogok kérdéskörével foglalkozik, kiemelten a terméketlenséggel. Mit gondol arról, hogy lehet-e ezzel a témával személyes érintettség nélkül hitelesen foglalkozni? Valószínűleg nem. Én is azért foglalkozom vele, mert van személyes érintettségem, ez adta az alapvető motivációmat a kiállításhoz. Ez egy olyan „univerzum”, ami kívül esik a látótereden, ha nincs vele dolgod, ha nem kerülsz bele. Mégis nagyon fontos téma, mert élete legalább egy pontján mindenki felteszi magának a kérdést a párjával, a családjában vagy egyedül: legyen-e gyerekem, vagy ne? Megkerülhetetlen a kérdés, akkor is, ha igent mondasz rá, akkor is, ha nemet. Ha igent mondasz rá, nagyon erősen megjelenik az az aspektus, amelyre én sem számítottam korábban, hogy az életadás lehetősége a halál lehetőségét is magában hordja.
Gazdag forrásanyagra és kiterjedt szakirodalomra támaszkodó, de teljesen önálló gondolatmenettel rendelkező műelemzést kaptunk Földényi F. Lászlótól. Könyvnyi műelemzésről van szó, tárgya William Blake egy kevéssé ismert színes nyomata, melynek címe: Newton, és 1795-ben készült. Földényi könyvének címe — Newton álma — Blake egy verses leveléből származik, annak utolsó sorából: „May God us keep From Single vision & Newtons sleep” (Vámosi Pál fordításában: „Egyszeres látástól, / S Newton álmától tartson Isten távol”). Hogy alvásról vagy álomról, álomtalan alvásról vagy álmodásról, netán ébrenléti álomról van-e szó, az érdekes kérdés, melyet Földényi rögtön föltesz, és végig foglalkoztatni fogja az olvasót is. A magyar kultúrában nemhogy ez a színes nyomat, hanem maga Blake is kevéssé ismert és alig emlegetett költő és képzőművész. Elég kínos őt ma olvasni — kinek van ideje felfejteni mesterkélt mitológiáját, idegenszerű, szövevényes mitopoétikáját. Ez a színes nyomat sem szép, nem vonzó, ellenben van benne valami zavaró és taszító. Földényi sem Blake rajongójaként írt erről az egyetlen nyomatról egy egész könyvet, s fektetett bele roppant filológiai és ikonográfiai kutatómunkát, hanem azért vállalkozott erre a nagy munkára (gondolom én), mert pont ezt a furcsa zavart akarta kibogozni.
Quodlibet címmel 2023. március 3-tól látható Szemadám György Munkácsy Mihály-díjas kiváló művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjának tárlata a Pesti Vigadó földszinti kiállítótermében. A munkák zöme az elmúlt néhány évben készült, mégis azoknak a gondolatoknak a vizuális megjelenítése, amelyek a művészt egy életen át foglalkoztatták. Az április 30-ig megtekinthető kiállításról Szemadám György képzőművészt, írót kérdeztük… – Képzőművészeti tárlatának címe egy zenei kifejezés, miért erre esett a választás? – A „quodlibet" valóban a zenében használatos elsősorban. Azt jelenti szó szerint: „amiket szeretek", de úgy is értelmezhetjük: „válogatás a kedvencekből" vagy „a legjobbak". E kiállításon ötféle anyag szerepel: mindegyik nagyon fontos a számomra, de ezek nem feltétlenül alkotnak egyetlen egységet. Természetesen benne vannak a madarak, hiszen nagyon sok madaras festményem van, mostanában viszont már igyekszem egy kicsit eltávolodni tőlük.
Azt hiszem, a szerző – olvasóival együtt – álmában sem gondolta volna még egy-két évvel ezelőtt, hogy életünkben eljön egy járvánnyal és háborús feszültségekkel terhelt időszak. Talán éppen ezért lett a legutóbbi, négy-öt évben beérett termés álom és valóság, idősíkok és létsíkok kevercse. Gáspár Ferencet eddig történelmi, leginkább ifjúsági regényeiről ismertük, új kötetében új oldaláról mutatkozik meg, ám mesélő kedvében és a tények, a fikció meg az abszurd iránti hajlandóságában most sem csalódunk. A címadó Összhang című elbeszéléscsokor úgy tűnik, kulcsnovella, mindenesetre rendkívül izgalmas, ahogyan egy fogoly kivégzésének előkészületeit öt különböző szemszögből írja le. A szereplők közti „összhang” túlzás, de ha van, akkor abszurd, ha csak arra gondolunk, hogy egy skorpió oldja fel valamelyest a feszültséget. Tovább a barkaonline.hu cikkére >>> Az idei Oscar nem is annyira titkos favoritja gyengéd film a depresszióról, és a hiábavaló vágyról, hogy megfejtsük a szüleinket. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA. Aki akár csak fél szemmel követi a filmvilág eseményeit, valószínűleg hallott már Charlotte Wells első filmjéről. A Volt egyszer egy nyár az esélytelenek nyugalmával tarolta le a filmfesztiválokat, vitt haza díjat Cannes-ból, és gyűjtött be egy Oscar-jelölést férfi főszereplőjének, a Normális emberek sztárjaként ismerős Paul Mescalnak, akinek minden sansza megvan, hogy idén meg is kapja a díjat. És miközben a kritikák lelkesen licitáltak egymásra, kit ríkatott meg jobban a skót rendező bemutatkozása, a nézői reakciók is elsöprően pozitívak voltak. Tovább a revizoronline.com cikkére >>>
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő. – Noha rajzkészségére figyeltek fel, végül – egy kis kitérőt leszámítva az iparművészet világában – szobrászművész lett. Melyek voltak ennek az útnak a jelentősebb stációi? – Óvodáskoromban már jelezték a szüleimnek a pedagógusok, hogy ez a gyerek szépen rajzol, majd egy tehetségkutató program alkalmával a helyi képzőművész-tanárok javaslatára rajzkörbe kerültem. Harmadik osztályos voltam, amikor a képzőművészeti iskola a mai nevét felvette (Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Líceum), mindvégig ott jártam iskolába, itt már célirányos képzést kaptunk kisgyerekként, szerettem is mindvégig az iskolát. A líceum kapujában egyértelmű volt, hogy a művészetiben maradok. Később, tizedik osztályos koromban szobrászatra szakosodtam, mivel jobban ki tudtam fejezni magam térben, háromdimenziós formák által, a színek távolabb álltak tőlem. Nagyon jó osztályközösségünk volt, kellemesen emlékszem vissza arra az időszakra, az osztálytársaim kreatívak és inspirálók voltak, tanáraim közül Sánta Csaba, Szabó János, Bocskay Vince szobrászművészektől rengeteget tanultam a hivatásról. Kolozsvár és az egyetem is egyenesen következett az addigiakból, bár váltottam az iparművészet irányába, pontosabban a monumentális kerámiára, és csak később, az egyetemi éveket követően tértem vissza a szobrászat műfajához, mert hiányzott az érzelmi töltet. Tovább a helyorseg.ma cikkére >>> 
|
