Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

„A délután pezsgett a poros utcán,
mint az aranybor 
s egyszerre este lett.
És úgy megváltozott az utca akkor,
savanyú holdfény lett a sugarakból,
A tűzborból ecet.” 
( Kosztolányi Dezső )

      A Pro Pannonia Kiadói Alapítvány támogatásával megjelentetett karcsú kötet Méhes Károly 1996 és 2000 között született verseinek válogatását tartalmazza. A legfőbb kötetalakító motívumnak – csakúgy, mint Méhes eddigi lírájában és prózájában – az emlékezés, s az ehhez társuló egyéni élettörténetre tekintő önvizsgálat tűnik, melynek során érdekes módon játszódik egymásba múlt és jelen. Emlékezés a gyermekkorra, ifjúságra, apró pillanatokra, utazásokra, melyek hol életképekként, mozaikszerűen villannak fel mindenféle reflexió nélkül, hol egy új nézőpontból, más megvilágításba helyezve „csúsznak el”, kerülnek különös átfedésbe egymással, hol pedig nagyobb távlatot nyernek egy önmagát kereső, önmagára reflektáló alkotói attitűdöt tükrözve.

 

Nincs két világ

     A költő Nem hittem volna című kötetének versei “jelentéktelen” dolgokat, a hétköznapok apró tényeit, emberi gesztusait, a lélek belső rezdüléseit, hangulathullámzásait mutatják be (Tél, Nemalvás, Rosszkedv, Tejespohár, Találkozás). E költészet alapállása az egzisztenciál-hermeneutika felismerése, mely szerint “nincs két világ, egy, amelyben nap nap után élünk és egy másik, amely az előbbi megítélésének lehetőségét alkotó értékvilág lenne, s amely felé mintegy törekednünk kell”. Tehát “nem vagyunk két világ polgárai, az egyikben mindennap cselekvőn, a másikban a jó, az igaz, a szép iránti szemlélődő odaadásban” (Bacsó Béla). A költői magatartás fő vonása a fölényes felülemelkedés helyett mindvégig a figyelmes jelenlét, ítélkezés és minősítés helyett a versbeszélő csupán a körülöttünk levő világ és önmaga regisztrálására törekszik.

 

" mély barlangokban bujdokló szavak
vízben, virágban visszhangozzanak,
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek
kinek a pálmák és kinek a nap,
s a költőnek a születő szavak. "

( Nemes Nagy Ágnes ) 

      Lázár Júla Az ismeretlen című verseskötetének mind az öt ciklusa lírai hangoltságú próza formájú emlékezésekkel indít, melyeknek alapja gyermekkori élmény, egy esetben pedig a szájhagyomány útján őrződő megrendítő családi történet. Az emlékekhez társuló tematikus rendbe szedett versek egy olyan útját kereső-járó költő önreflexiói, aki tizenhárom évi hallgatás után ( első és egyetlen verseskötete, az Ujjnyomok 1988-ban jelent meg ) a műfordítások mellett fontosnak tartja a saját hangon való megszólalást, s ehhez többnyire a szonettforma szabadon alakított változatait használja fel. A kötet másik szembetűnő jellegzetessége a dialógus mint kompozíciós versszervező elem ( párbeszéd a halott apával, a szeretővel, a fiúval, a kortársakkal és önmagával), melynek tétje -- a lírai "fejlődéstörténetet" tekintve -- nem kevesebb, mint a saját szóban való megkapaszkodás, otthonteremtés és magára találás:

 

„Nem vezetlek ismerős tájakra, ígérem. Nem vezetlek idegen tájakra sem. A fogva tartott anyag legendája a formálódó vágy, a formálódó felejtés és a vágyból és felejtésből formálódó örvény három ciklusán át idegenné teszi benned, amit ismersz és ismerőssé kavarja azt, amihez nincs közöd” – szól a 2001-es Napfoltok című kötet bemutatkozó fülszövege. A 2011-ben megjelent legújabb kötet, a Választóvíz szintén ilyen ismerős-idegen tájakra vezeti olvasóját, amelyek egyszerre hétköznapiak, mitologikusak és egyetemesek is, miként e világokat átfogó tekintet is személyes és univerzális, időbeli távlatokat átfogó és nagyon mai is egyben. Jól tükrözi ezt a borító fémszerkezetű hídrészletének fény–árny kettősében megjelenő fotója, melynek a látványt és az életérzést tekintve inverz változata lehetne a kötetben szereplő mitikus áthallásokat hordozó Ezüsthíd, amely a maga átváltozó szimbolikájában már a vers felütésében az életút és az egyetemes létezés jelképévé is válik: 

 

      Hárs Ernő új kötete főként az 1993–1997-es évekből válogatott saját verseket, illetve műfordításokat tartalmaz, színes palettát nyújtva Tassótól Goethén, Rilkén és Garcia Lorcán át a ma is élő Touré guineai költőig. A költő eddigi művészetét nyomon követve észrevehettük, hogy alkatánál fogva eredendően jellemző rá az örök búcsúzó magatartása: “Régen megszoktam, hogy mindent úgy nézzek, mintha utoljára látnám...” – írta 1971-ben, a Római ősz című esszéjében. Jelen kötetének alcíme (Versek és műfordítások innentől odaátig) és a cikluscímek (Feltámadásra várva, Őszi hegycsúcsok között, Zarándokút, illetve az Űrrepülés című párbeszédes mű) és a válogatott műfordítások tematikája is ezt jelzi.

 

" Nem te, majd a dolgok érkeznek meg benned." 
( Mészöly Miklós )

      Dobozi Eszter verseit hiába keresnénk az elmúlt években megjelent Szép versek kiadványaiban, pedig a klasszikus értelemben vett szép versek az övéi, melyek formai mívességükön, kompozíciós fegyelmükön túl sugárzóan plasztikus képiségükkel, zenei ihletettségükkel s kulturális örökségeink, mítoszhagyományaink megidézéseivel ajándékozzák meg az olvasót.

 

"A nap lemenőben volt...A hullámok 
a parthoz 
közeledve elvesztették ragyogásukat, 
és hosszan 
tartó, tompa ütődéssel zuhantak a 
partra, mintha 
egy kőfal dőlt volna le, szürke 
kövekből rakott fal,
 melyen egyetlen fénysugár sem 
hatolhatott át."
                       (Virginia Woolf )

         Beney Zsuzsa Két parton című kötetének létfilozófiai mélységeket faggató költészete akár régi hagyományok folytatásaként is értelmezhető, hisz sohasem volt idegen a magyar lírától a kezdet és vég, a létezés és megsemmisülés rejtelmeit kutató ontológiai szemlélet.

 

Marko Blažo kiállításáról

Nyitra jó hely. Ha komálod Mikszáthot, még jobb: ezt a várost úgy hatja át valami egyetemes, kicsit száraz, kicsit szurkálós önhumor, akár a Szent Péter esernyőjét, ha emlékszel. Nyitrán minden van, illetve két dolog mintha nem lenne: szemetet és rendőrt nem láttam az utcán (és ez ma már jócskán kettő, a nagy túrának, proletárdiktatúrának ott is vége). Az építészet nyugalomra fogva, nem dózerolnak és légkalapálnak, hanem újrafestenek, kijavítanak, átfogalmaznak. Városrendezésileg higgadt, emlékeket finoman tisztelő, figyelmessé lelassított megújulás van.

 

“Rádgördül az idő. Betemet.
S nem lesz szó, amely hírt ad
rólad, aki égtél s elégtél.”

      Nehéz felelni arra a sokszor feltett – ámde megválaszolatlanul maradó – izgalmas kérdésre, hogy létezik-e női költészet. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a magyar költészet női ága (hajtása) alapvetően elégikus-tragikus világlátású. Bölcselkedés és moralizálás helyett inkább vonása az egzisztenciális beállítódás, mely kész arra, hogy a legapróbb hétköznapi élményt is létélménnyé varázsolja. Egyszerre terjeszkedik felfelé és lefelé, hisz egyaránt jellemzője a kozmosz végtelenségének misztikus megtapasztalása és az anyagba szállás ősi, mitikus élménye (terra mater – a föld mint női princípium). A köztudatban élő női csevegő hajlammal ellentétben előnyben részesíti a szigorú, zárt formát, így sokszor a vers feszültsége éppen e határokat nem ismerő szenzitív nyitottság és a mértéktartó, fegyelmezett forma kontrasztjában rejlik.

 

kabai lóránt meghirdetett kiállítása a Roham bárban nem valósult meg, mert a helyet nagyhirtelen bezárták, elhallgattatták, én meg azt gondolom, szerencsés vagyok, mert a diktatúra ilyesféle, „önműködő”  megnyilvánulásai nem befolyásolnak pl abban, hogy mégiscsak azzal foglalkozzak, amivel terveztem, hogy fogok, kabai rajzai (nevezzem most így) hozzáférhetőek, megkereshetőek a régi honlapján is, többek között, hiszen nem ő lett betiltva, tulajdonképpen semmi nem lett betiltva, csak megint jelezve van, miheztartás végett, hogy ki itt a házmester, meg lettek csörgetve a kulcsok, szót se többet erről, minek.

 

Kántás Balázs 1987-ben született Budapesten. Költő, műfordító, kritikus, jelenleg az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának ösztöndíjas PhD-hallgatója. Ez a hatodik verseskötete.

 

“Kántás Balázs a 2013-as könyvhét alkalmából megjelent, a szerző eddigi Celan-kutatásait összegző terjedelmes tanulmánykötete tíz hosszabb fejezetből, önállóan is olvasható nagytanulmányból áll össze. [...]

 

Molnár József Vácott született 1961. szeptember 6-án. Jelenleg is szülővárosában él. Költő, újságíró, mozdonyvezető és az élet egyetemes kérdéseinek megszállott kutatója.
Életrajzi vallomásában olvashatjuk? "1998-at írunk. Ekkor már felforrósodik a levegő bennem, egyszerre több minden érdekel. Megfog Dr. Bíró Dénes istenkeresése, újságíró képzőbe járok, de már jelennek meg cikkeim a Váci Naplóban és az Új-Pest megyei lapban, verseim a Vasutas Világban. Mindehhez segítők kellenek. Büki Attila költő, festőművész az újságírás rejtelmeibe és a költészetbe egyaránt beavat; végtelen nyugalma, kiapadhatatlan tudása mély kút számomra... [...]"

 

Álmában és verssorokat körmölgetve az ember kocsis módjára hajthatja az időt – visszafelé is. Ennél elemibb tapasztalat, ha a múlt tör be az ember életébe, mint most az enyémbe is. Vagy negyven év távolából. Mintegy négy évtizeddel ezelőtt, valamikor a hatvanas évek második, a hetvenes évek első felében íródtak ugyanis ezek az elfeledett, nyomdafestéket elvétve s későn szagolt, most azonban váratlanul előkerült versek.

 

Esszék, tanulmányok, kritikák

Kántás Balázs 1987-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, jelenleg az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának állami ösztöndíjas, utolsóéves doktori hallgatója. Elsődleges kutatási területe Paul Celan költészete és magyarországi recepciója, emellett a kortárs magyar irodalom aktív kritikusa is. Három kritikakötet, három Paul Celanról szóló kismonográfia, valamint egy nagyobb tanulmánykötet szerzője. Ez a nyolcadik nagyobb terjedelmű szakkönyve.

 

“A kortárs lírában bizton állíthatom, hogy hagyománnyal dolgozik Nagy Zsuka. Értem a hagyomány alatt a nyelvi játékosságot, szavak összehúzását, ezekkel való technikai bíbelődést. Hagyományról természetesen izgalmas beszélni egy olyan környezetben, amely önmaga teremti meg hagyományait, hagyományosnak nem mondható eszközökkel. Mert a hagyomány mit is mond ki? Régről megszokott, rutinosan művelt dologról van szó, amit Nagy Zsuka első köteténél meg kell említenünk: lírája kortárs hagyomány. “Tatár Balázs János

 

Aki gyerekként ült a sparhelt melletti kisszéken órákon át, hallgatta a tollfosztó asszonyok egymásba fonódó meséit, aki ott lehetett kukoricahántáskor az egymást követő őszi estéken és egyszerre hallotta a mesélő asszonyokat és a hersegő kukoricacsuhé hangját, emlékszik rá, a történetek alatt többnyire a furfangos teremtés izzott (trükkös nők és férfiak szex előtt, közben, után). [...]

 

A szerző első regényében “teljes fegyverzetben” áll ki az irodalom porondjára, meglepően biztos érzékkel vezeti olvasóját két, helyenként kimondottan egzotikus, máshol nagyon is hétköznapi történéseket felvonultató, [...]

 

"Lesi Zoltán második verseskötetében apák, anyák és gyermekek bolyonganak. Mégsem egy család története ez, hiszen a család fogalma egyáltalán nem magától értetődő ebben a költészetben. Lesi verseiben a lírai nézőpont vándorlása az életesemények személyközi hullámzását jeleníti meg. [...]"

 

Születik még vers és születik olvasó. Hogy mindig egymásra találnak-e, komisz kérdés. Bízzunk. Igaz ugyan, hogy a kíváncsi olvasó néha bosszankodva félbe-szerbe hagy egy versnek mondott valamit. De vannak szerencsés örömteli pillanatok az életében: felfénylik előtte egy igazi vers. Mondjuk, a Lesi Zoltáné. Meglepődik. [...]

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal