Publicisztikák

Ki szereti a jó bort? Mindenki szereti a jó bort! De hogyan legyünk egyszerre szakértők, borimádók, borravalók, s borsznobok egyszerre? Most simán bevágódhatsz a legmenőbb társaságba is, ha beiratkozol gyorstalpaló borkóstolgató tanfolyamunkra.

Mitől olyan népszerű a haiku a 21. századi ember számára is? „Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – írja Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító a Pécsett 2010. augusztusában megrendezett Világ Haiku Fesztivál alkalmából megjelentetett antológia előszavában. Az Ezer magyar haiku kötetben Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron, Villányi Lászlón, Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig 282 magyar nyelven alkotó költő kap helyet.

Rába György 1969-es paradigmatikus műfordítás-története, A szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai) a Nyugat nagy műfordító-nemzedéke három talán legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb alakjának versfordításait és fordítói ars poeticáját (?) vizsgálva mai szemmel kissé talán már régimódinak ható szemlélettel közelíti meg: a műfordítást, a fordíthatóság és fordíthatatlanság kérdéskörét, valamint a fordítások lehetséges esztétikai értékét elsősorban a fordítói hűség￿hűtlenség dichotómiája felől igyekszik vizsgálni.

A Fogság egy izgalmas és lebilincselő bildungsroman, amely alapjaiban emlékeztet a klasszikusok által szinte tökéletesre csiszolt nagy elbeszélések világzene-atmoszférájára. A Lew Wallace: Ben Hurja és Robert Graves: Én, Claudius című remekműve juthat az eszünkbe.

Radnóti Sándor írja róla: „Szóval vannak a regények, amelyeknek történelmi tárgyuk van, s vannak történelmi kalandregények, amelyeknek az az elsődleges céljuk, hogy mintegy közvetítsék az erudíciót, felidézzék a kort, szórakoztatva tanítsanak. Van Móricz és van Gárdonyi, vagy a későbbi nemzedékekben van Kodolányi és Mészöly (Kodolányi Én vagyok című posztumusz regénye, Mészöly Saulus-a a Fogság-gal azonos korban és részben helyen játszódik), és van Hegedüs Géza.

Nyerges Gábor Ádám elsősorban alanyi költő. Első kötete fegyelmezett válogatás eredménye, s több év lírai termésének minden bizonnyal legjobb darabjait foglalja magában. A fiatal költő első olvasásra az Orbán Ottó által megkezdett szubjektív, s emellett kissé pedig ironikus-önironikus hagyományt igyekszik folytatni verseiben.

Debreczeny György törzsközönsége, az előző kötetben szereplő lakkcipős-versek ínyenc olvasói megnyugodhatnak, íme, ebben a kötetben is találhatnak egy kivált kedvükre való ciklust, a döglött halakról született versek sorát, amelyben ismét fölfedezhetik kedvenc költőjük stílusjegyeinek legjavát és a ráismerés nemes izgalmával újra élvezhetik szokásos intellektuális kalandozásaikat.

Erkel Ferenc Bánk bán című operájának mind dramaturgiai, mind pedig zenei tetőpontjának tekinthetjük a Hazám, hazám… kezdetű világhírű nagyáriát. Megítélésem szerint mind az operaária szövege, mind pedig zenei kvalitásai megérdemlik az elfogulatlan figyelmet; az ária mint mű pedig úgy vizsgálható a legjobban, amennyiben több ismert, klasszikus, illetve talán kevésbé ismert, újabb felvételt és feldolgozást is viszonylag alaposabb elemzésnek vetünk alá. Ugyanazon zenei műnek eltérő korban, illetve eltérő kulturális közegben keletkezett és rögzített interpretációi egészen más hatást gyakorolhatnak a mindenkori befogadóra, illetve egészen más jelentéstartalmakat, konnotációkat hordozhatnak. Úgy vélem, először mindenképpen érdemes pár mondatot szentelni a nagyária szövegének, mint a zenei formától valamennyire elkülönülő textuális produktumnak, irodalmi műalkotásnak (?), hogy jobban megérthessük azon tartalmakat, melyeket a különböző feldolgozások hordozni képesek.

A kulturális mezőben szimbolikus jelentőségű, hatalminak mondható pozíciót elfoglaló Török Sophie alapvetően leminősítő bírálatát Bródy Lili Mancijáról, a pályakezdő írónő 1932-ben megjelent első könyvéről, annak egyben mindjárt az első regényéről is, így kezdi: „Bizonyos, hogy nem minden mulatságos olvasmány jó könyv is egyúttal. Vannak írásművek, melyek kétségtelenül ötletesek, szórakoztatók és ügyesen változatosak – mégis olyanok csak, mint az üres szipka: csak levegőt pipálhatsz belőle. Ezért célszerűnek látszik az írókat három csoportba osztani: vannak jó írók, rossz írók és vannak ügyes írók. Bródy Lili bemutatkozó regényével még nem lépett az ügyes írók sorába. Ő még korántsem olyan ügyes, mint pl. Ursula Parrott, akinek szemfényvesztő bravúrjai úgy aránylanak Bródy Lili naiv közvetlenségéhez, mint Newyork az Erzsébetvároshoz. Bródy Lili még válogathatna a lehetőségek útjai közt, egyelőre úgy látszik, hogy szívesen vállalná az Ex-feleség babérjait.”

Mindenütt középpont

A végtelen és az átfogó megértés soha el nem múló faggatása, kérdőre vonása az univerzum szerves része. Az értelem beljebb hatol, mint szeretne. Alea a véletlen. A szerencse alakzataiból kirajzolódó magamutogatás. A szép, exhibicionista ara. Izgatottan, de tétlenül figyeli a feltárás kimenetelét. Ilinx: a mámor, az ész trónfosztása. Agón, a versengés és a küzdelem. A játék, mint teremtő aktivitás. „A természet létté merevedett értelem”? Schelling mondata. Az anyag pedig egyszerűen kialudt szellem. Rorty meg azt mondja: a kitűntetett központ nélküliség tud beszélni. A meta filozófia gömb-könyve ez. Interakcióban lévő ágensek. Középpontja mindenütt van, kerülete sehol. Ez is Rorty. Ezért semmi és senki nem periférikus. A tárgyak szunyókálnak. Az előző világkorszak befagyasztotta a mondatokat. Methexisz: a részesedés. Mimézis és anamnézis, visszaemlékezés. Arisztotelész tagadta a számok és az ideák elemi, alkotó szerepét. A természet és a szellem egysége szerinte megbomlott a háborúság és a harag kiáradása során. De az Örökkévaló helyre tette.

2015-ben jelent meg Barna Róbert Világhbajnok című regénye a Hungarovox Kiadó gondozásában. Barna Róbertnek – tornász-szóval élve – nem ez az első nekirugaszkodása. Évtizedekig tartó viaskodása az „ősanyaggal”, elsőre (még fosztóKépző [Papirusz Duola, 2010]) címmel) nem hozta meg a kívánt eredményt. Csak második nekifutásra – de micsoda ugrással! – lett a szöveg (és mondhatjuk: maga a szerző is) Világhbajnok. És méltán, tegyük hozzá.

De vajon lehet-e regénynek nevezni ezt az alkotást? Kétségtelen, hogy regény-terjedelemmel bír. De mégis, inkább áll közelebb a vershez (sőt, bátran nevezhetjük hőskölteménynek is akár), mint nem.

Kappanyos András T. S. Eliot The Waste Land című hosszúverséről írott filológiai-poétikai-interpretációs monográfiája^[1] magyar nyelvterületen kétségkívül egyedülálló, hiánypótló szakmunka, s nem csupán az anglisztika magyarországi képviselői számára. A szerző a lehető legtöbb oldalról, a lehető legtöbb tényező figyelembevételével igyekszik körüljárni az Eliot-életmű kétségkívül legjelentősebb és létrejötte óta legtöbbet elemzett darabját, a számos megközelítési lehetőség egyfajta szintézisének igényét megfogalmazva. E szintézisigény persze szükségképpen módszertani eklekticizmust is feltételez, mely irodalmi műalkotások elemzése tekintetében nem minden esetben feltétlenül célravezető. Fontos és nehezen eldönthető kérdés, hogy Eliot szándékoltan több szempontból is ugyancsak eklektikus verse értő olvasatainak (a többes szám ilyen komplex irodalmi mű esetében nem véletlen) előállításához produktív módon járul-e hozzá az értelmezési stratégiák többfélesége.

Ritkán kerül a kezembe könyv, amely ennyire megfelelne annak, amit a fülszöveg kiadói marketingje ígér róla előzetesen: az eredetileg az Irodalmi Jelen folyóiratban megjelent tizenhat írást valóban fokozott érdeklődéssel lapozhatja mind az irodalomtörténetben és a verselemzésben többé-kevésbé járatos olvasó éppúgy, mind pedig az is, aki járatlanabb ezeken a területeken. „Akármiről is szóljon a szerző […], megragad fölényes tájékozottságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nem csak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok is.” (Nem kis dolog ez, tudniillik, hogy tényleg így van, mert ami kulturalitás, kulturális anyag Böszörményi Zoltán környezetében megképződik, az nem feltétlenül szellemi-művészeti mivoltában kóser.) Az irodalomszakma esszéisztikus vallomásai, híradásai ezek a szövegek, bizonyítva, tanúsítva maguk is: az igazi író mindig irodalmár is, defensor litterariae – ha nem is mindjárt irodalomelmélész vagy – történész.

[A következő fordítást a fordító még 2009 körül, végzős BA-anglisztika szakos egyetemistaként követte el.]

Lord Alfred Tennyson (1809-1892) volt a viktoriánus kor egyik legismertebb és legnépszerűbb angol költője, akit Wordsworth után Anglia koszorús költőjévé is megválasztottak. A szerző többek között III. Edward király egyenes ági leszármazottja volt, aki már fiatal korában híressé vált két költeményével, a Claribel és a Mariana c. művekkel, ezek után sok nagyra tartott kortárs költő, többek között maga S. T. Coleridge támogatta és egyengette a pályáját. Legszebb és legismertebb verseit fiatal korában írta, de még idős korában, nyolcvan év felett is aktív volt és egészen a haláláig alkotott. 83 éves korában, természetes halállal halt meg, a Westminster Apátságban temették el hatalmas tiszteletadás közepette.