Keresés a honlapon:

Oláh András: Adósságlevél – Saitos Lajos Túl a fényeken

 

 

Adósságlevél

 

Hetven év már komoly mérföldkőnek számít egy ember életében. Nyílván ezért is érezte fontosnak Saitos Lajos, hogy egy összegző gyűjteménnyel örvendeztesse meg olvasóit. A válogatás az életmű egészére enged rálátást, ugyanakkor új versek is bekerültek a kötetbe, jelezve, hogy mit sem csökkent az alkotóerő s a szándék, és akadnak még a tarsolyban eddig kimondatlan gondolatok. A költő pedig semmiképp sem akarná, hogy a születés pillanatakor kiállított adósságlevél törlesztetlen maradjon. Mert az emberi lét nemcsak lehetőség, de felelősség is. A születéssel hitelt kapunk Istentől („a születési anyakönyvi kivonat /… adósságlevél” [Tanúságtevők]), s a mi dolgunk, hogy tartozásállományt halmozunk-e fel, vagy jól sáfárkodunk a kapott lehetőséggel.

A címadó vers (Túl a fényeken) a múló évek fölötti tűnődésen túl – a tragikus sorsú színészóriást, Latinovits Zoltánt is idézve („Jó lenne – ködszurkálóként – fényt hasítani” – írta Latinovits), a múlt történéseinek jelenvilágunkba való időnkénti betolakodását, a késedelem, a mulasztás okozta fájdalmat fogalmazza meg: „Így késő a késsel, / késő kesergéssel / döfködni ködben / hitemért.”

A kötet felépítésének érdekessége, hogy cikluscímek nincsenek, számokkal jelzi a szakaszokat a szerző – mintha ezek stációk volnának.

A versekben fontos hangsúlyt kap az élet keletkezése („Tavasz ez, most látom / gyönyörű szenvedéseit. / Anya szüli a fákat, / gyermekeit a föld…” [Madárhívogató]), ám mellette mindjárt megjelenik sors fogva tartó tragikuma is („Ereim drótsövények, / önmagam foglya vagyok. / Hiába szökéseim – / halállal szabadulok.” [Négysorosak]).

A kettő között pedig (születés és halál) – amennyire a kimért idő engedi – mindenki önmagáért felelős. A mindennapok tele vannak bizonytalansággal, érik pofonok is az embert, de eredendő és múlhatatlan célja, hogy örömét lelje az életben, hogy szeretetre találjon. Ez az életéhség és ez a küzdelem fogalmazódik meg rendkívül pregnánsan Saitos Lajos verseiben, amikor a következőket mondja: „És káromkodtam vagy a hitemet mondtam, / és szeget kovácsoltam a krisztusoknak, / mert félbeszakította születésem a kálváriát…” (Éhségben, szomjúságban), mégis újra és újra „Kigyúl bennem az éhség” (Profán óda).

Az idő és az idő viszonylagossága örökösen kísérti a költőt: „Közben megszülettem. / Közben egy folyó kiszáradt. / Közben sérvet kapott Atlasz. / Közben békét prédikálnak.” (Idő), s bár a lehetőségek behatároltak, Saitos Lajos mégis optimistán szemléli a létet: „Megverekszem az idővel.” – írja A panaszfalra című versében.

A hiányérzet az emberlét szoros velejárója. A megélt élet – visszatekintve a múltra – szinte sohasem teljesíti maradéktalanul a pontosan talán meg sem fogalmazott reményt. A remény mégis örök. „Míg alszol – él az álom” – írja a költő (Még alszanak), és hozzáteszi: „remélni a legjobb üzlet / összeér a sok kis esély / rakosgatni kínra a kínt / valaki magában beszél // valaki néz a rácson át / valaki ráz egy lepedőt” (Lehetett volna boldogabb).

A vállalt sors felelőssége azonban a mi vállunkat nyomja, mert „soha nem lehet már / tiszta lappal újrakezdenünk…” – magyarázza a költő a Fodor András előtt tisztelgő versében (A versírás mákonya).

S ha már szóba került a kitűnő költő és kultúraszervező neve, feltétlenül meg kell említeni, hogy Saitos Lajos e gyűjteményében számos olyan vers található, amelyet valamelyik jeles előd emlékének szentelt. Csak néhány név az ajánlásokban megemlítettek közül: Ady, Illyés, Pilinszky, Áprily, Vas István, Csoóri, Sütő András, Kabdebó Tamás, Rákos Sándor, Tüskés Tibor, Nagy Gáspár, Takács Gyula, Bella István – és feltűnnek a listán „a fogyatkozó kilenceknek” is.

A mindennapok küzdelme olykor bizonytalanságot vagy elbizonytalanodást szül („Elmenni, itt maradni, / Istennel újra perlekedni / az élethez való sókért, / a szavakon túli szókért: / sokért – kevésért.” [Elmenni, itt maradni]), a helyét kereső szorongva állapítja meg: „Körül vagy véve félő, / idegen tárgyakkal” (Jel).

A költő fanyar humorral állapítja meg a helyét nem találó emberről: „nem vagy több / mint zsákmány / a táplálékláncban” (Zsákmány), és figyelmeztetésül hozzáteszi: „Ki tűzzel dacol, tűz martaléka lesz. / Ki széllel dacol, szárnya törik a szélben. / Ki vízzel dacol, hínár telepszik arra. / Ki magával, az még élhet” (Ki magával dacol).

A legerősebb félelem az egyedüllét, a társtalanság („Próbálgatom, / milyen a magány / markának szorítása / szívemen.” [Naplóvers]). Gyönyörű szavakkal érzékelteti az egymásra találás örömét, a beteljesült szerelmet: „benned vetkezem, / beléd öltözöm” (Szerelmi rondó).

Hetven év bölcs derűje fogalmazódik meg a költő haikuiban, illetve azokban az írásokban is, ahol – engedve a kísértésnek –, szójátékokra építi mondandóját: „Amikor az eszmét elvetik a rögbe / abból lesz a rögeszme.” (Tetszés szerint továbbírható).

Az életet élni akaró ember vidámsága azonban minduntalan megtörik. A nyomasztó felelősség – mert „iszonyú béke jött ránk / a megváltással hirtelen” (Heródes testbeszéde) –, a sors bizonyos fokú kiszámíthatósága („s lesz a fából bölcső / a bölcsőből kereszt / keresztből léleknek orsó – / testnek koporsó…” [A születés másnapján]) gyötrő gondolatokat szül, amelyek minduntalan Istenhez vezetnek vissza: „s midőn ásvány leszek újra szállok – / szállok teremtőmhöz – a szemébe vissza / s a porszemet az isteni könny felissza.” (Por Isten szemében).

Töprengésre késztető, izgalmas írások Saitos Lajos versei. Egy olyan költő üzen e kötettel, aki a sok irányból, de főként médián keresztül ránk telepedni akaró, a valóságot meghamisító vagy kozmetikázó semmirekellőséggel harcba szállva Isten kezét el nem engedi.

 

Saitos Lajos: Túl a fényeken. Válogatott és új versek (Hungarovox Kiadó, Bp. – 2017)

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-07-28 18:00:37

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.