Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Anyaszült...e/s/ztelenül halunk meg.

Nincsen benne ráció, bár szertartások kísérik, miként gondolkodásunkat a világról: reggeli kávé, cigaretta, séta vagy elmenős feladatok, vagy vissza a sodrunkba, amiből az imént hoztak ki; pedig vittek és el, mert a sodrunkban vagyunk leginkább itt és meg.

Valójában az ENDről és a legföljebbről akartam gondolkodni, de aztán beleszólt a nagyorrú, ősz loboncú, aki emlékbe szökkent hirtelen, vagy csak inkább átcsúszott vagy átlényeg/telen/ült. Mert a lényeget itt hagyta. Sapere aude. Horatius és Kant és Esterházy – és lényegtelen, melyiküké a copy right. All right?! Mert nyelvi játék minden. Átlelkesített szó /co: J.Ch./ másfele lélegzés, belülről kifelé lelkezés nyelvi segítséggel; amögött pedig már ott az egész ember a maga hitelével és szabadságával, az életrákkal vívott konszonanciájával.

 

A szubsztancia felhőzete

Impulzusok

Szisztémák/ kariatidák. Nagy művel van dolgunk, amikor az égre nézünk. Kapkodunk a szavak után, összefogunk a nyelvvel. Szél kap bele a tűnődő anyagba, egy árny kikezdi a képet. Belelóg az alvásba egy virágszirom. Valami zavarja a szemlélődést, a billentyűzeten hagyott valaki egy ketyegő vekkert. Konzekvenciák torlódnak fel. Allúziók. Színtiszta pupillák egy álom albumából. A soha be nem teljesült és az elért célok egybeolvadnak. Egy albatrosz ereszkedik a márványra. A pirkadat sóssága beivódik az elbeszélés pórusaiba. Itt a prognózis mindenkori iróniája. Periódusok után egy záróakkord. Kétségek merülnek fel, úsznak a reggel felszínén, mint beszédfoszlányok. Egy fölfogás „aláhulló” vázai. S elég egy pillanat, máris jelentenek valamit.

 

2016. június 13-án tartották Horváth Réka Égi múzsa: Isten-élmény és Isten-hiány az irodalomban című kötetének bemutatóját a budapesti Kossuth Klubban. Horváth Réka a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója. Jelen kötet alakjában jelent meg a Mária Rádió hullámhosszán két hetente szombaton, 16 óra 30 perckor hallható azonos című műsorának szerkesztett változata.

 

Nehéz helyzetben van az a pálya- és nemzedéktárs, aki Soltész Márton Működés című tanulmány-, kritika- és esszégyűjteményéről érvényes, szintetikus állításokat akar tenni, a kötet annyira szerteágazó irodalom- és kultúratudományi szöveggyűjtemény. Szándékosan használom a gyűjtemény szót, ugyanis a szerző az elmúlt egy-két évben keletkezett tudományos és/vagy kultúrakritikai tárgyú írásai mellett helytörténeti tematikájú előadásait, esszéit, jegyzeteit is közreadta impozáns, terjedelmes könyvébe összegyűjtve.

 

Szokolay Zoltán költészetével gimnazistaként találkoztam először a szegedi Somogyi-könyvtárban, ottani életem és pályakezdésem során. Szokásommá vált egy időben, hogy iskola után a könyvespolcok illatában keressem a felfrissülést, egészen pontosan a versszekcióban. Az említett szerző rövid idő alatt nemcsak egyik kedvenc magyar költőm, hanem amolyan idolom is lett. Nemcsak szívesen olvastam, hanem szerettem volna egyszer majd olyan színvonalon írni, mint ő. Nem mellesleg ezt a mai napig így érzem.

 

Köztudomású, hogy Paul Celan (1920-1970), a XX. század talán legjelentősebb német nyelvű költőjének Istenhez, csak úgy, mint saját zsidó identitásához és a nyelvhez való viszonya kettős, ellentmondásokkal teli. Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy költő életművének néhány reprezentatívnak tekintett, az istenkeresés szempontjából is olvasható versét elemezzem, megkísérelve kiszűrni belőlük a (főként kései) celani líra lehetséges istenképét, már amennyiben egyáltalán feltételezhetünk valamiféle konzisztens istenképet a költő igencsak disszonáns kései líráján belül.

A vizsgálandó, mindössze öt verset a költő Sprachgitter – Nyelvrács, Die Niemandsrose – A senki rózsája, Atemwende – Lélegzetváltások, illetve Zeitgehöft – Időudvar című kései köteteiből válogattam, melyekről úgy gondolom, teológiai szempontból, az istenkeresés felől olvasva őket valamennyire egységes istenképet mutathatnak. Választásom azért esett a szerző kései, 1955 utáni költészetének darabjaira, mivel úgy vélem, többek között a fentebb említett kötetek egyes versei annyira kiérleltek, illetve közvetítik annyira a holokauszt szerzőjük által személyesen elszenvedett és túlélt traumáját, hogy az istenkeresés szempontjából, Isten és ember e trauma után bizonyára megváltozott viszonyát figyelembe véve is jól olvashatók. Reprezentatív daraboknak ítélem többek között a Tenebrae, a Psalm, a Bei Wein und Verlorenheit, az Einmal, valamint az Ich trink Wein című kései verseket – Paul Celan összes teológiai nézőpontból olvasható versének elemzésére a jelen keretek között úgysincs lehetőségünk – mivel többek között ezek azok, melyek a legexplicitebb utalásokat tartalmaznak Istenre, a megváltásra, illetve Isten és ember viszonyára nézve.

 

Az olvasás, az értelmezés, az írás, a szöveghagyományozás, a kulturális-művészeti javak hangsúlyozottan szellemi – és nem másmilyen – használata által kijelölt tevékenységi kör a főszöveg (női) középponti figurájához illetve a kerettörténetben előlépő (női) elbeszélőhöz kötve: ez a központi szövegszervező elv Bródy Lili harmadik, a megelőzőek után négy évvel megjelent regényében. Az Első ütem tehát feltétlenül hosszabb alkotási vagy legalábbis érlelési periódust feltételező mű, mint a női író gyors egymásutánban, ugyanazon naptári év folyamán megjelent első két regénye,[2] amely nem élt a kulturális kódolás eszköztárával – legalábbis a kifejezetten szellemi javak valóban szellemi jellegű befogadásának, esetleg mindjárt (további) teremtésének értelmében nem. Ehhez képest az újabb nagyepikai mű szellemileg jóval tradicionalistább beállítódás nyomait hordozza magán. S már csak keretessége miatt is sokkal „hagyományosabb” narrációjú azoknál, a keretbe foglalt eseményeket illetően pedig feltétlenül szokványosabb történetmondású, értékelésű. A kiérlelt mondandó, a mű üzenete is meglehetősen „egyszerűnek” tűnik fel, ami azonban korántsem valamiféle szimplaság tünete; voltaképpen a feladatvállalás az igazából alapvető itt: a (női) személyiség megképz(őd)ési folyamatának nyomon követése egy kamaszból éppen fiatal felnőtté érő lány élményein, benyomásain, reflexióin keresztül.[3]

 

Amennyiben a Villanyspenót néven ismertté vált elektronikus irodalomtörténeti kézikönyvről beszélünk, egyvalamit nem árt leszögeznünk: a digitális szöveggyűjtemény semmiképp sem tekinthető egyszerűen azonosnak az elődjéül szolgáló, Neospenót néven közismert A magyar irodalom történetei című háromkötetes, Szegedy-Maszák Mihály professzor főszerkesztésével jegyzett irodalomtörténettel. Ebből kifolyólag a Villanyspenótra nem feltétlenül érvényesek azok a kritikák sem, melyeket annak idején nyomtatott formában megjelent elődje, a Neospenót kapott.

Habár a Villanyspenót eredetileg valóban a Neospenót digitalizált változataként kezdte meg pályafutását, elég hamar el is különböződött a nyomtatott könyv formájában napvilágot látott irodalomtörténettől. A Neospenóttól való első szembeötlő különbség, hogy míg a megjelent háromkötetes irodalomtörténet lezárt, immár bővíthetetlen szöveg, addig annak hálózati verziója folyamatosan bővülő, lezáratlan irodalomtörténet-folyam, melybe voltaképp bárki küldhet fejezetet elbírálásra. Ilyen folyamatosan bővített és bővíthető irodalomtörténet eddig nem nagyon létezett a magyar irodalomtörténet-írás folyamán, főként nem a XX. században, mikor az irodalmi művek kanonizációjába és az irodalomtörténeti narratívák kialakításába nagymértékben beleszólt a politika.

 

Vajon fennáll-e az a veszély, hogy a Bujdosó könyvére vonatkozó különféle, igen vegyes, gyakran erősen ingadozó értelmezések, a körülötte időnként feltámadó viharok maradandóan, talán „mindörökre” meghatározzák Tormay Cécile (1875-1937) életművének átfogó olvasását? A kérdést retorikusnak minősítjük, illetve legalábbis habozó igennel felelünk rá. S azt is hozzá kell tennünk: az újabb Tormay-olvasatok nem ritkán az irodalomszakmai relevancia területén kívül születnek meg, vagy amennyiben mégis inkább e terrénumhoz tartozóként értékelhetjük azokat, úgy eléggé élnek a politikai-publicisztikai attitűd bizonyos elemeivel. Ám még ilyenként is meglehetősen ritkán s akkor is többnyire kisebb lélegzetű értelmezések formájában születnek meg valóban érdemleges formátumban, ami kezdetben mindazonáltal nem így volt.

 

Első, 1993-as tanulmánykötetében[1] (mely eredetileg kandidátusi disszertációnak készült, ám a szerző végül mégsem ezt, hanem a Balassi-strófáról szóló, verstani tematikájú értekezését védte meg) Szigeti Csaba gyakorlatilag új fogalmat vezetett be a magyar irodalomtudományba – nevezetesen a „radikális archaizmus” koncepcióját. Leegyszerűsítve mindez nem más, mint régi magyar irodalomban fellelhető formák (nem elfelejtendő, hogy a szerző többek között a strófák alakulástörténetének neves kutatója) explicit vagy implicit megjelenési módjai a modern és kortárs magyar irodalomban.

 

Ki szereti a jó bort? Mindenki szereti a jó bort! De hogyan legyünk egyszerre szakértők, borimádók, borravalók, s borsznobok egyszerre? Most simán bevágódhatsz a legmenőbb társaságba is, ha beiratkozol gyorstalpaló borkóstolgató tanfolyamunkra.

 

Mitől olyan népszerű a haiku a 21. századi ember számára is? „Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – írja Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító a Pécsett 2010. augusztusában megrendezett Világ Haiku Fesztivál alkalmából megjelentetett antológia előszavában. Az Ezer magyar haiku kötetben Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron, Villányi Lászlón, Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig 282 magyar nyelven alkotó költő kap helyet.

 

Rába György 1969-es paradigmatikus műfordítás-története, A szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai) a Nyugat nagy műfordító-nemzedéke három talán legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb alakjának versfordításait és fordítói ars poeticáját (?) vizsgálva mai szemmel kissé talán már régimódinak ható szemlélettel közelíti meg: a műfordítást, a fordíthatóság és fordíthatatlanság kérdéskörét, valamint a fordítások lehetséges esztétikai értékét elsősorban a fordítói hűség￿hűtlenség dichotómiája felől igyekszik vizsgálni.

 

A Fogság egy izgalmas és lebilincselő bildungsroman, amely alapjaiban emlékeztet a klasszikusok által szinte tökéletesre csiszolt nagy elbeszélések világzene-atmoszférájára. A Lew Wallace: Ben Hurja és Robert Graves: Én, Claudius című remekműve juthat az eszünkbe.

Radnóti Sándor írja róla: „Szóval vannak a regények, amelyeknek történelmi tárgyuk van, s vannak történelmi kalandregények, amelyeknek az az elsődleges céljuk, hogy mintegy közvetítsék az erudíciót, felidézzék a kort, szórakoztatva tanítsanak. Van Móricz és van Gárdonyi, vagy a későbbi nemzedékekben van Kodolányi és Mészöly (Kodolányi Én vagyok című posztumusz regénye, Mészöly Saulus-a a Fogság-gal azonos korban és részben helyen játszódik), és van Hegedüs Géza.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal