Publicisztikák

Lényegre törő bekezdések egy ígéretes pályakezdésről

Soltész Márton Felhasznált irodalom című tanulmánykötetéről

Soltész Márton első, Felhasznált irodalom című, tizenhét írást magában foglaló tanulmánykötete meglehetősen figyelemreméltó irodalomtörténészi-kritikusi pályakezdés, mely egyúttal hallatlanul széleskörű értelmezői érdeklődésről is tanúbizonyságot tesz. Bár Soltész elsődleges kutatási, érdeklődési területe a modern és a kortárs magyar irodalom, kedvelt alkotóinak bizonyos műveinek újra és újra való körüljárása mellett a szerzőt világirodalmi szintű kitekintő készség is jellemzi. A Soltész által első tanulmánykötetében vizsgált szerzők és (élet)művek sora a teljesség igényével: Csalog Zsolt, Utassy József, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Deák László, G. István László, ismét G. István László, Nagy Gábor, Turai Laura, Szöllősi Mátyás, Hermann Hesse, Vári Attila, ismét Csoóri Sándor, Jánosi Zoltán, Petőfi Sándor, majd végül Mikszáth Kálmán.

       "Emberből sok van, gondolatból kevés: mindannyian hozzávetőleg ugyanazt gondoljuk" – írja Milan Kundera, amire rá is cáfol, hiszen ebben a könyvben nagyon sok eredeti gondolat van. Ezek közül mindenképpen azok a legkülönlegesebbek, amelyek tükröt tartanak elénk, hogy élesebben, tisztábban lássuk magunkat, humanista mivoltunkat, viselkedésünket a társadalomban. Ennek a könyvnek a cselekményfoszlányait jellegzetes emberi megnyilvánulások, hétköznapi mozdulatok alkotják, amelyeket aztán örökérvényű gondolatok szőnek egységes egésszé.

        Az 1961-ben született Kemény István a kortárs magyar költészet ikonikus alakja, aki többek között kettő, lassan három felnőtt / felnövő költőnemzedék lírájára gyakorol igen erős, visszafordíthatatlan hatást. Pályáját az 1980-as években, a magyar irodalomtörténetben lezajló posztmodern fordulat(ok) idején kezdte, azonban attól egy igen sok mindenben eltérő, radikálisan sajátos, eredeti, nehezen besorolható poézist valósított meg, mellyel voltaképpen az 1990-es évek környékén újra is értelmezte és –írta és kortárs magyar költészet köznyelvét, beszédmódját, jellemző nyelvi magatartásformáit…

„Meg akarok maradni önmagamnak”

Az ember méltósága

Ha a tudományt tekintjük a legfontosabbnak, akkor menthetetlenül elveszítünk valamit, amire az életnek leginkább szüksége van: az elevenség teremtő erejét és vele együtt a végső, legtávolabbi perspektívákat.

Nietzsche igazságos akar lenni az élethez, ezért a jövőt kérdezgeti. Egyedül a jövőre irányuló gondolkodás tartja nyitva ezeket a perspektívákat, a célok pedig mintegy felmagasítják az életet. És Nietzsche nagyon magasra teszi a mércét, kivált, mikor az újjászületés vágyáról beszél a Schopenhauer mint nevelő című (Schopenhauer als Erziher, 1874.) munkájában. „Minden igazi kultúra e tényben gyökerezik: a szentként és géniuszként való újjászületés emberi vágyára gondolok.”¹ Nietzsche az emberiséget egyetlen nagy lehetőségnek látja, mintegy nyersanyagnak az igazi ember létrehozásához. Mert az „emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert termeljen ki önmagából –, és pontosan ez a feladata, nem más.”² Egy sokat vitatott, merész kijelentés ez. Mindenesetre egy olyan ember kijelentése, aki magát is e kevesek közé sorolja, vagy legalábbis erre vágyik.

Az idegen nyelvben is otthonosan

Kritikai szakmegjegyzések Kántás Balázs angol nyelvű tanulmányaihoz és tanulmányköteteihez

Kántás Balázs, a fiatal irodalomtörténész-kritikus-generáció egyik legtermékenyebb képviselője a 2016-os év folyamán gyors egymásutánban három hazai kiadású angol nyelvű tanulmánykötetet is publikált. A szerző Paul Celanról írott angol nyelvű tanulmányaiból álló Message in the Bottle¹ [Palackposta] és az öt vegyes esszét magában foglaló Fingerprints² [Ujjlenyomatok] című két karcsú, a Napkút Kiadó által megjelentetett tanulmányegyüttest követte a Hungarovox Kiadó gondozásában a Latitude³ [a geográfiában szélességi kör, de átvitt értelemben mozgásteret is jelenthet] címet viselő, immár testesebb, 140 oldalas könyv, mely többé-kevésbé, amennyire jelen sorok szerzője átlátja, a két kisebb volumenű kiadvány anyagát foglalja magában, kiegészítve két, az előzményül szolgáló könyvekben nem szereplő írással is.

A költő, aki mesterfokon szórakoztat, mégis komoly marad

Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka című verseskötetéről

Noszlopi Botond, a fiatal erdélyi költőgeneráció jeles képviselőjének második kötete felettébb érdekes élményeket tartogat az olvasó számára.
    A három ciklusra tagolódó, viszonylag vékony, ám keménykötéses, könyvészeti szempontból is igényes verseskönyv első fejezete A magány genealógiája címet viseli. Versei annak ellenére, hogy formai szempontból könnyed, gördülékeny szövegeknek hatnak – Noszlopi ugyanis, az erdélyi magyar költőkre szinte kötelező módon mestere a formának –, sokkal inkább filozofikusak, meditatívak. A cikluscím nyilvánvalóan rájátszik Nietzsche nevezetes esszéjére, A morál genealógiájára is, s a szövegekben a lírai beszélő főként önnön magányosságának okát, egyúttal pedig a társát is keresi. Implicit módon megjelenik egy nő, egy, a lírai beszélőt feltehetően hűtlenül elhagyó nő, egy femme fatale halálos, feldolgozhatatlan alakja is, némi drámai erőt is kölcsönözve a költeményeknek. A magány eredete és szinte-feldolgozhatatlan állapota lassan körvonalazódik, érzése pedig állandósul a lírai énben, aki a ciklus végére immár egy magasabb perspektívából tekint le önmagára, önnön véglegesnek látszó magányára, s talán az egész világ magányosságára is, miként arról a ciklus záróverse, a Fentről című szöveg tanúskodik:

                                                                                                     Kaiser László:
                                                                                                    Elfáradt összes angyalunk
                                                                                                    (versek),
                                                                                                    Hungarovox Kiadó,
                                                                                                    Budapest, 2016

     Elfáradt összes angyalunk – ezzel a sokatmondó címmel jelent meg, Kaiser László legújabb verseskötete. A költőnek ez már a 19. kötete, úgyhogy elmondhatjuk: jó ideje jelen van már az irodalomban. A verseskötetek mellett egyébiránt, próza-, esszé-, tanulmány-, és riportkötetei jelentek meg. Ez a kötet a 2012-ben napvilágot látott Galambok és vérebek című könyve óta írt új verseit tartalmazza.

Itt él közöttünk egy költő, aki néhány éve olyan „frissítést” telepített a saját költészetére, ami valódi fordulat volt. (A Mondtam-e? (2013) kötet óta zajlik ez a fantasztikus-elképesztő gazdagodás-átalakulás.) Egyszerűen levetkőzte azt a szövegkészítési hagyományt, amit évtizedekig ápolt, dédelgetett és „alkalmazott” a saját világára.

S egyszer csak sutba dobta. (Nem az eddig bevált „megszűntetve-megőrizve” módszerrel operál, hanem gyökeresen szakítva a leheletfinom és elegáns nyugatos panelekkel egy költőien költőietlen morfológiát tud „kikeverni” és alkalmazni. Elkezdett abszolút szabaddá válni 75 évesen, kibújt a kötelező gyakorlatok megszokás-köntöséből és ráfordult egy kitaposatlan – járatlan útra, ahol ugyan eleinte kísérletezve indult, több beszédmódot elegyítve próbálgatva a nyelvet és a formát, de végül annyira belerázódott, hogy csodájára jártak mind urbánusok, mind népiek.

„Író, költő, műfordító, katona, vadakat terelő juhász, jelenleg saját szakáll” – mondja magáról.

Ami közismert – távirati stílusban:
Harminc-egynéhány megjelent könyv – fele felnőtteknek, fele gyerekeknek –, közel negyven, franciából lefordított mű, több mint ezer apró cikk.
József Attila- és Prima Primissima-díjas.

Továbbá hat gyerek és növekvő számú unokák felmenője.

Bíró József Backstage, magyarul: Háttérben, Színfalak mögött című kötete tekinthető a költő korábbi, Kisfontos című versgyűjteménye szerves, egyenes folytatásának is, ugyanakkor egyértelműen tágítja a költői nézőpontot. Míg a Kisfontos elsősorban kőkemény közéleti versfüzér volt, mely a magyar társadalmi- és politikai visszásságokra helyezi a hangsúlyt, addig a szerző új verseskötete ennél sokkal egyetemesebb, nehezebben megragadható tematikával foglalkozik – nevezetesen, a globalista társadalmi-gazdasági berendezkedés, a világgazdaság, tehát az egész emberiség által megtermelt javak elosztásának igazságtalanságait, valamint ezen anomáliák lehetséges következményeit vizsgálja a líra eszközeivel, azt kell mondanom, hatalmas átütőerővel és palástolatlan haraggal.

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája több évtizedes kutató- és elemzőmunka eredménye. A vaskos szakkönyv talán azért is fontos állomás a magyar irodalomtörténet-írásban, mert a legújabb kutatások alapján igyekszik megközelíteni Kosztolányi Dezső munkásságát, mintegy újragondolva azt. Tartalmazza persze a szerző régebbi tanulmányait, Kosztolányi-kutatói tevékenységének korábbi eredményeit is, ám mindenképpen igyekszik azokat kiegészíteni a legújabb irodalomtörténeti eredményekkel, egyúttal új kontextusba is helyezve őket.

Vége a labdarúgó Európa Bajnokság franciaországi küzdelmeinek, a 16 közé jutottunk, ami nem kis teljesítmény. Van egy adag öröm a szívünkben, de ahogy belejöttünk a szurkolásba és kezdtük megszokni a sikert, többre vágytunk máris. Ilyen az ember. Telhetetlen és mohó. De így is konstatálható a magyar foci kilábalása a válságból, annak ellenére, hogy most meg a Ferencváros maradt alul váratlanul egy albán társasággal szemben.

Gera Zoli azt mondta a reklámfilmben, hogy mi, szurkolók vagyunk a tizenkettedik játékos. (És akkor megvan a 12 apostol.) Úgyhogy itt az ideje az olvasásnak. Vegyük kézbe Gazdag József naplóját.

A szövegesítés műveleteinek virtuóz tudója volt. Kulcsár Szabó Ernő szavaival, EP tudta, hogy a dolog maga elkülöníthetetlen a nyelvi „formájától”. Ugyanabban az aktusban történik meg, egyazon tett során válik jelenlétté, együtt, a kilehelt mondat és benne „utazó” gén. Se a tárgy, se a fogalmazás nem rendelkezik önálló érvényességgel, hitellel, olvasói kattintás/ kacsintás nélkül.

= A középkort két irodalmi alak búcsúztatta: Don Quijote és Lear király. 1605 -ben megszületett Don Quijote első változata, 1603 – 1606 között a King Lear.

Leart kisemmizték lányai, (kivétel: Cordelia), vejei; elvesztette országát, gyermekei és vői már az új gondolkodás ideáltípusai voltak. Csak udvari tréfacsinálója maradt vele.

La Mancha lovagjával mindenki a bolondját járatta. A tobosói parasztlány és Sancho Panza a kivétel. Cordeliát, az udvari bolondot, a parasztlányt, Sanchot a hűség kötötte össze. A becsület. Hűek maradtak ahhoz, amit becsben tartottak, ami életük vezérfonala volt, amihez elköteleződtek.

Hűség azokhoz az eszményekhez, amelyek a középkort naggyá tették.