Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

jooble.org

 

Szepes Erika: Ignoramus – ignorabimus – Kontra György és a teljes ember

 

 

Ignoramus – ignorabimus

Kontra György és a teljes ember

 

 

– Új biológiatanárt fognak kapni – jelentette be osztályfőnökünk, Kovács tanár úr a hírt.

– Már megint – indult meg a morajlás az osztályban –, három év alatt ez a harmadik.

– Ne izguljanak, jövőre már nem tanulnak biológiát, úgyhogy új tanár sem lesz – mondta cinkos félmosollyal Kovács tanár úr, és betette maga után az ajtót, amely hamarosan, egy erélyes rántásra, újra kivágódott.

Alpakkaszürke öltönyben, fehér ingben és sötétkék-fekete csíkos nyakkendőben belépett Yves Montand. Vagy valaki, aki magával hozta a világsztár eleganciáját, jelentőségteljes személyiségének auráját. Ahogy felült a dobogón az asztalra, keresztbevetett lábbal, az is maga volt a hanyag elegancia. Orrhangon, raccsolva szólalt meg, akárha francia alteregója.

– Most azt kérdezhetik, mit keresek én itt? Elárulhatom: nem sokat. (Röhögés.)

Azért jöttem, mert összehoztam egy biológia tankönyvet harmadik gimnazistáknak, tehát maguknak. Még csak kísérleti állapotban van, annyi példányban, ahányan az osztályban vannak, és mielőtt véglegesíteném, ki akarom próbálni magukon. Igen, nem kell összenézni, nem kell sugdolózni: maguk lesznek a kísérleti nyulak. (Kollektív sértődés.)

– És miért pont maguk? Mert én a gimnázium legrosszabb harmadikos osztályát kértem, mert azon tudom a legjobban lemérni, hogy jó-e, amit írtam, hogy eljut-e a leggyengébbekig is. (Ezt is megkaptuk. Újabb morajlás.)

– Most pedig elmondom, hogyan zajlik majd ez a kísérlet. Én nem fogok a könyvből tanítani, se az anyagból, egyáltalán nem fogok tanítani, hanem óráról órára feladok egy fejezetet, és a következő órán abból, hogy ki milyen kérdést tesz fel az anyaggal kapcsolatban, látni fogom, milyen alaposan olvasta el. Ha olyat kérdez, ami benne van a könyvben, akkor az elégtelen, ha sikerül rámutatnia valakinek egy hiányzó gondolati láncszemre, kellőképpen ki nem fejtett magyarázatra, netán logikai hibára, az jeles. A sajtóhibák felfedezéséért piros pont jár. A téma: az ember biológiája.

Tankönyvet így még meg nem tanultak. Hússzor átnéztük, hogy az általunk feltenni kívánt kérdés nincs-e benne mégis valahogyan a szövegben, és hogy valóban hiányzó láncszem után tudakozódunk. Pedig nem volt könnyű anyag. Biológiai képzésünk csúcsa: a növénytan és az állattan után az ember, mint biológiai lény megismerése, a tudomány legújabb eredményeinek segítségével. Akkor még a tanárok sem mindnyájan hallottak RNS-ről, DNS-ről, az ember nemét meghatározó és az örökletes tulajdonságokat hordozó kromoszómákról. Mi a külsőleg látható, nagy testrészek felől haladtunk befelé, a belső szervekig, a keringési rendszerekig, egészen a hormonok működéséig. Kontra tanár úr egyetlen, régen tanított klapanciát hajtogatott gúnyosan, soha nem felejthetően: – Tanulják meg, lányok, mekkora ostobaság volt annak idején azt tanítani, hogy: „Az oroszlán is egy macska, / Csak egy kicsit nagyobbacska.” Ezzel vezetett rá arra, hogy a gyerek nem mennyiségi gyarapodással alakul felnőtté, hanem sorozatos minőségi változások következtében. Ennek illusztrálására idézte Móricz Zsigmond Fillentő című novelláját, és ezen mutatta be a tantestület tagjainak különféle viszonyulását a nem deviáns, csak rendhagyó körülmények közt élő, tehetséges gyerekhez. (Ezt a gondolatmenetet A fejlődő gyermek című, 1963-ban megjelent könyvében részletesen ki is fejti, s minthogy a kötet egyidőben jelent meg az ő hozzánk történt belépésével, tömegesen rohantunk megvenni. Már ebben a könyvben is feltűnt, hogy biológiai, pszichológiai tételeket irodalmi művekkel, versidézetekkel világít meg. Előző biológiatanárunk csak rovarneveket olvasott és emlegetett.) Újszerű szempontként észleltük előadásaiban, írásaiban azt is, hogy a testi fejlődést szociális szempontokkal hozza összefüggésbe.

Havonta egyszer beiktatott egy olyan órát, amelyen nem a tananyagból lehetett kérdezni, hanem bármiről, ami biológiával kapcsolatos. A legnagyobb csacskaságokat sem nevette ki, hanem volt türelme válaszolni olyan kérdésre is, ami – a fülünk hallatára – így hangzott:

– Tanár úr, miért lehet az, hogy amikor menstruálok, a karórám szíja alatt megzöldül a bőröm?

A Tanár úr a szókratészi módszerhez folyamodott:

– Nem fémszíja van véletlenül?

– De igen – felelte csodálkozva a kérdező.

– És nem izzad jobban azokon a napokon?

– De igen – felelte lesújtva a bátorságára addig büszke lány, felfogva, milyen egyszerű jelenségre nem tudott maga magyarázatot adni. A Tanár úr ebben az esetben azonban nemcsak a minden iránt türelmes pedagógus volt, hanem az a felvilágosult férfi is, aki belátta: társadalmunknak abban a prűd korszakában az is becsülendő, ha egy tizenhat éves lány fel mer tenni egy nemi élettel kapcsolatos bármilyen kérdést ellenkező nemű tanárának.

Feleltetés nem volt, de felmérőket írtunk. Ezekből nem elsősorban a tudásunk érdekelte, hanem gondolkodásunk jellege. Egy alkalommal le kellett rajzolni és számmal megjelölni az agykéreg lebenyeit. Az én szóbeli kifejtésem hibátlan volt, de a számokat rosszul írtam be a rajzra. Az értékelésben ennyi állt: „Maga elsősorban verbális készségekkel rendelkezik, és a verbalizált ismeretet nem mindig egyezteti a vizuális megjelenítéssel. Maga a szó embere lesz.” Meghökkentem, mert szüleim éppen azidőtájt vittek el egy nevelési tanácsadó pszichológusához, pályaválasztási tanácsadásra, a hölgy ott helyben elvégeztette velem a Rorschach- és a Szondi-tesztet, majd rajzoltatván velem egy házat, egy fát meg egy embert, a kiértékelés után azt mondta szüleimnek, hogy nekem a kisplasztika a legtesthezállóbb művészet, írassanak be a Képzőművészeti Főiskolára. – Kontra tanár úrnak lett igaza.

Már az év vége felé jártunk, amikor az emberi lélek került sorra a tananyagban. Materializmus és idealizmus megnyugtatóan máig le nem zárult polémiája. Ingoványos talajon járt a tudomány. A Tanár úr rengeteg irodalmi idézettel támasztotta alá a könyvben kifejtetteket, majd azzal az ötlettel állt elő, hogy rendezzünk egy nyilvános önképzőköri előadást a gimnáziumban ezen a címen: Szerkeszthet-e az ember önmagánál tökéletesebb gépezetet, avagy mi a lélek? A téma kifejtését az ókortól az addigi máig tervezte: Platóntól kezdve Arisztotelészen át Freudig és Norbert Wienerig. Barátnőm adta elő Freud tanítását, én a kibernetika fő vonásait (már amennyit megértettem belőle). A szakkörnek hatalmas visszhangja támadt: barátnőmet freudistának, engem reakciós imperialistának minősített az iskola igazgatója (jutalmunk egy igazgatói rovó volt), Kontra tanár urat pedig nem kívánatos rebellisnek. Őt csak azért nem sújtotta anatéma, mert „külsős” volt, meg „magas helyről” jött. A korlátoltság e megnyilvánulása nem volt egyedi jelenség, osztályfőnökünk naponta került szembe a tudatlanság, előítélet és gyűlölködés szellemével az iskola vezérkarában. Ez a kívülállás, meg a pedagógiáról vallott közös elképzelésük, miszerint a tudományokat nem lehet elkülönítetten tanítani, közel hozta őket egymáshoz. Kovács tanár úr az irodalmi ismereteket társította a többi művészeti ág analóg vagy hasonló alkotásai mellé: irodalomórái zene- és művészettörténet órák voltak egyszerre. Kontra tanár úr egy másik nagyobb egységben gondolkodott: a humán és a reál tárgyakat közelítette egymáshoz, annak a gondolatnak a kiteljesítése kedvéért, hogy az ember egy és oszthatatlan: van teste – ez a biológiáé és az orvostudományé, és van tudati működése, amivel létrehozza egyrészt a tudományos szellemi javakat, másrészt a művészeti alkotásokat – ezzel a humaniórák körébe tartozik.

Felmérhetetlenül művelt, olvasott volt – humán tanárokat is megszégyenítő tudással –, ilyenként állt előttünk mint követendő példa, el nem érhető magaslat. Évtizedekkel később megajándékozott egy rajzlapba kézzel belekötött, sajátkezű írással felcímezett könyvvel: Irodalmi nevelés. Belül főcímként, már nyomtatva: A könyvek lelke, írta Karácsony Sándor. Sok-sok évvel később, alig néhány évvel a halála előtt beváltotta önmagának tett ígéretét: megírta a nagy pedagógus példaképről monográfiáját 2003-ban (Karácsony Sándor, a nagyhírű professzor). A könyvből kaptam tőle egy tiszteletpéldányt az alábbi beírással: „Erikának szeretettel az Öreg.” Meglepett az aláírás: én sem hangosan, sem magamban nem szólítottam volna így. Nekem ő mindig Kontra tanár úr volt. Mindannyiunkra szinte követelően néznek példaképeink: „Kövess engem!” Ő Karácsony Sándort tartotta elérhetetlennek. Én őt.

Az emberi teljességhez a reáliákon és humaniórákon kívül hozzátartozik még valami, ami tudatunk működése ugyan, de az alapja egy erős pszichés tényező: a hit. Kontra tanár úr református iskolákba járt, Karácsony Sándor körében is református szellemet szívott magába. Rendkívüli, szinte megmagyarázhatatlan erővel izgatta őt a hit igazi, tiszta forrása, az Ótestamentum eredeti szövege és annak viszonya a későbbi, nyelvekre fordított változatokhoz. Már felnőtt koromban, az egyetemen is túl, séta közben vagy az Antropológiai Tanszék kávé és porlepte, könyv illatú szobájában folytatott beszélgetéseink során többször esett szó apámról, aki orvos volt, mint ő, csak nem sebész, hanem röntgenes. Ő a zárt testet fürkészte kívülről, a sebész a feltártat. Mindenképpen utat nyitottak az ember belsejébe. De a mélyre hatolásnak nem ez a rokon célú, mégis kétféle módja vonzotta őt apámhoz, hanem az, hogy megtudta tőlem: apja, az én nagyapám, híres, tudós rabbi volt, aki – több más szent héber szöveg mellett – a zsoltárokat is magyarra fordította. A Tanár úr a zsoltárokat fiatal korában Théodore Bèze 16. századi francia fordításában kedvelte meg, egy antikvár zsoltároskönyvet szorongatott is néha a kezében, ezt vetette össze a magyar zsoltárfordításokkal, és szíve valamiképpen jobban vonzotta ehhez a különleges polihisztorhoz, mint az irodalmi szakma által jobbnak tartott francia fordítást létrehozó, Bèze-zel közel egyidős C. Marot-hoz. Sokáig-sokáig mutogatta-forgatta ezt a Bèze-féle fordítást, míg végül egyszer rászánta magát, hogy kimondja: szeretne apámmal találkozni, zsoltár-ügyben.

Létrehoztam a találkozót, és felkísértem őt szüleim lakásába. Rövid, szokványos ismerkedés után a tárgyra tértek: apám héberül olvasott szövegeket, mellé a nagyapám készítette magyar fordításokat, és a Tanár úr ezt vetette össze a nagy becsben tartott Bèze-féle változatokkal. Amint ott fej fej mellett hajoltak a könyvek fölé, mintha megértettem volna kettejük közös lényegéből valamit: a legegzaktabb tudományok egyikének elméletét és gyakorlatát művelik-művelték, ismerik – a tudományág határaiig – az embert mint anyagi létezőt. Apám is nagyon olvasott volt, úgyhogy beszélgetésükből folyton kihallottam valamelyik írónak a nevét, egy-egy műnek a címét, idézeteket. A beszélgetés egy pontján apám – egy betegség kapcsán – latinul szólt: ignoramus. Majd a nyitva maradt bibliai rejtélyekhez ennyit fűzött: ignorabimus. A tudomány bizonyos dolgokat még nem ismer, de megvan a lehetősége annak, hogy ismerni fogja. A hit és lélek dolgaiban sosem leszünk pontosan tájékozottak. Ignorabimus.

Olvasom a 2003-as Karácsony-monográfiát. Anyag és a rá vonatkozó törtvény viszonyáról írja Kontra:

 

„Anyag és törvény, vagyis a nem-ember-nem-én és az ember-én relációja a természeti törvény. Bay Zoltán szerint előbb volt a törvény, azután az anyag. Gyönyörű állítás. Hitvallás. Az a lényege, hogy a végtelen Szellem megteremtette a törvényt, majd az anyagot, mely azóta is engedelmeskedik neki. »Kezdetben vala az Ige.« Nem egyszerre teremtette a törvénynek engedelmeskedő anyagot? Majdnem mindegy. Ignoramus – ne vitassuk. Örüljünk, hogy a megmagyarázhatatlanság evidenciája szerint, mai tudásunk szerint: ignoramus. Nem tudjuk. Nem azért, mert elmaradottak, tudatlanok, tájékozatlanok vagyunk, hanem mert legjobb tudásunk szerint, ez idő szerint nem is lehet tudni. A természettudományban. Még kevésbé a többi tudományban. Van azonban olyan szféra, amelyben az ignorabimust is kimondhatjuk. Ahová nem tudunk áthágni, vagyis transcendens. A tudományos kutató azonban soha se mondhatja ki az ignorabimust. A hívő viszont csak ebben békélhet meg, a vallásos közösségben, a vallásban.

Az anyag engedelmeskedik a törvénynek, a választott nép nem képes rá. Mi sem.” (128. old.)

 

Közel harminc év távlatából cseng vissza nekem a tudomány legfontosabb igéjének két, egymással ellentétes alakja. Vajon ott, az apámmal folytatott beszélgetés közben épült-e ki a Tanár úrban ez a gondolatmenet? Most már – ignorabimus. De a gondolat betekintést enged két, az emberi testet és (amennyire lehet) a pszichét jól ismerő orvos kételyeibe.

Mi is volt a konklúziója a Radnóti gimnázium kiátkozással sújtott önképzőkörének? Az ember nem szerkeszthet önmagánál tökéletesebb – legfeljebb mechanikailag jobb, gyorsabb, pontosabb, nagyobb teljesítményű – gépet, mert a gépnek sosem lehet lelke. De mi is az a lélek? Az önképzőkörön csak odáig jutottunk, hogy a lélek (érzelem: bánat, öröm, fájdalom) csupán a legmagasabb szinten szervezett anyagnak, az agynak a működése, mint a tudat. Ezt így fogalmaztuk akkor, soha nem felejtem el. De hol van apám? Hol van Kontra tanár úr? Hol Kovács tanár úr? Ignorabimus. De útmutatásaik, tanításaik mindvégig vezérlik életünket, befolyásolják gondolkodásunkat, mércéket állítanak elénk. S ha képesek vagyunk úgy tovább adni tudásunkat, emlékeinket, amiképpen Kontra tanár úr Karácsony Sándorét, akkor létrejöhet a gondolatmegmaradás elve.

 

Szepes Erika (Budapest, 1946. december 24.) irodalomtörténész, klasszika-filológus, vallástörténész, krtikus, egyetemi tanár, szerkesztő

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője.

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.