VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Publicisztikák
A szenvedés méltósága Bíró József: Tükörmáglya című verseskötetéről
Rémítő mélységekből emeli tekintetét szédítő magasságokba Bíró József ebben az 55.születésnapját ünneplő kötetben, amely életkor számára jelentősebb, mint a kerek 50, mert kezdetén és végén ugyanaz a számjegy áll: szinte sugallja a szimmetria kezdet és vég azonosságát, amely – talán bajelhárító – jóslat, szerencsére nem teljesedett be: a költő túlélte saját számmisztikáját (amit még a május hónap, - az ötödik!- 5. napja is megerősít). A költő a mágia, a számmisztika bűvöletében, 55 verset gyűjtött ebbe a kötetbe, amelynek enigmatikus címe egy rendkívül összetett világot fémjelez. Kezdet és vég egymást feltételező kettőssége a kötet két pillére, melyek – Bíró Józsefre jellemzően – fordítva keretezik a verstörténést, amelyet a halál vezet be: a mottóként élre állított nekrológ ’56 mártírjait idézi a 30. évforduló alkalmával, és ebben a nekrológban a kötetegészre vonatkozó legfőbb kulcsszavak már együtt vannak: átkelni – az életből a halálba; a megváltó ...halál a bűn nélküli áldozatokat, akikért „sírjaik sírnak” váltja meg a kíntól. A támadó „S ti!” azokat a gyávákat szólítja meg, akik tenni nem mertek, csak gyertyát gyújtani, s akik a kín arcait nem ismerik (7, a verseket a továbbiakban is az oldalszámmal jelölöm). Hova lett a Kertes Miki?
Ez a versidézet egy Marihoz kapcsolódik, vele nem basztak ki úgy mint Zelmával. Ráadásul nem is ő a főszereplő csak útjelző tábla a kamaszélet rejtett kezdetén, amikor orvul bukkan elő és támad az érzelem amit nem értünk, aztán egész életünkön át elkísér, amiről azt hisszük, hogy ott volt, ott kellett volna. Volna. Tudtam amikor olvastam (először csak részletként) a serdülő-lány történetet, ha erről beszélni fogok valaha, ez fontos lesz: „Hova lett a Kertes Miki?” Az identitás változatai – Identitás, emlékezet, történelem című konferenciakötetről Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin, Tanos Márton (szerk.), Identitás, emlékezet, történelem
A Doktoranduszok Országos Szövetségének Irodalomtudományi Osztálya által 2014-ben szervezett „Identitás, emlékezet, történelem” című konferencián elhangzott előadások a különböző önazonosságok kérdéseit közelítették meg az emlékezet és a történelem viszonyában. Az ELTE BTK-n rendezett, háromnapos konferencián tartott prezentációk gazdag képet mutatva járták körül a konferencia hívószavaihoz szorosan kapcsolódó témákat, a különböző én-azonosságok, a történelem, a kollektív és az egyéni emlékezet kérdéseit. Ezeket a kérdéseket Boldog-Bernád István, Szabó P. Katalin és Tanos Márton szerkesztésében 2016-ban megjelent konferenciakötetben található írások – a konferenciához hasonlóan – különféle tudományterületek felől közelítik meg. A tanulmányok kronológiai sorrendben követik egymást, s ezáltal irodalomtörténeti ívet is felmutatnak. Az ünnep genealógiája Időt áldozni, teret szentelni
Az összegyülekezés, az ünnep, mindig a megalapításra való emlékezés. Valaminek a kezdetét akarjuk feleleveníteni, szinte újraírni s kitágítani. Összehívni az érintetteket, hogy egy napra mindenki hagyjon fel a hétköznapi tennivalóival, álljon meg, üljön le. Nyugodjon meg és gondolja át az eddig megtett utat. Mérlegelje az eredményeket, örüljön a teljesítménynek, adjon hálát a sikerekért. Hogy tart még a jólét, a kegyelem és az élet. Közben nézzen bele a harcostársak szemébe, hallgassa meg történeteit a többieknek. Vonja le a tanulságokat és jelöljön ki új célokat. Az ünnepi összejövetel[1] segít visszamenni a rajtvonalhoz képzeletben, ugyanakkor megláttatja a jövőt.
Halványkék szintagma-lánc A tények és a hit
Mit gondoljak arról, ami történik? Ki tudná megmondani, vajon valóság-e egyáltalán, amit beszélnek? S van-e alapja annak, amit mondanak? Amit felépítettek verbálisan és jól megkentek a fantázia textúrájával, az most illatot áraszt a hírek között. Mintha a képzelet felületén csúszkálna az elme, lágyan kenik a feltételezéseket, hogy folyjon. S esetleg, aki rám gondol, amikor épp elmélkedem a dologról, érzi, hogy kibújok a tudatából és lefekszem a szabadság abszolút ágyába aludni. A helyemre heveredem le. És kizárok a fejemből minden más teret. Csinálok egy kuckót az égből lehulló szöveghelyekből, ami szigetelni tudja a partikuláris hangokat. Isten Országa nem beszédben áll, hanem erőben. Mind az élet és mind a halál a nyelv hatalmában van. A hit pont a nem látható dolgok valósága és a reménylett megvalósulások világa. Örökmozgólépcső Egy hűvös szeptemberi délután tört rám a verséhség, amit csillapítani az Írók Boltjában kötöttem ki, ahol az étlapon aznap Sajó László friss verseskötetének bemutatója volt a menü. Azért is mozdultam rá, mert Sajó költészetével volt már egy-két találkozásom még a 90-es években, egyetemi hallgatóként, s akkoriban tetszett, amit olvastam. Kíváncsivá tett, mi történt azóta, hogyan változtunk. Maga a könyvesbolti esemény nem volt a szó hétköznapi értelmében élvezetes vagy izgalmas; erről a költő viszont nem tehet, beszédhibája miatt nehéz befogadni élőszóban elhangzó verseit, főleg, hogy a rímes strófákban sok az enjambement, hallgatván őket annyi azonban bőven kiderült számomra, hogy fajsúlyos költészet fültanúja vagyok, amit szeretnék kézbe venni, és úgy olvasni. A gyomorkeselyű elég jó címválasztás a kötetnek, annak minden áthallásával: a kommersz szeszes ital utal rá, hogy itt bizony par excellence kocsmaköltészettel van dolgunk; a keselyű hallatán pedig erőszakos dögevőket, valamint a májat tépő-marcangoló fenevadakat vizionálunk. Igen, a májat, visszakanyarodva az alkoholtémához. A gondolkodóba ejtett én Az Ingeborg Bachmann – beszédhez[1]
Deja vu! Mintha álmomban mondta volna Hartay Csaba, Te, odaülök a géphez, és mint a sír, hallgatnak a szavak. Mintha az eredendő bűn „jutalma” lenne ez a korlátozott „anyag”! Lehetőség, ami voltaképp az „írás”. Tegyél bele sót, cukrot, belefolyatjuk a sírást! Beleadunk apait, anyait! Hagyd két napig állni. Azután daráld le. Csak az a pillanat a fontos, amikor a téma megtalál. Azután írni kell. S ehhez semmi köze a nyilatkozatoknak. A felkérések és a díjak nem írói entitások.
Formálj a pépből ezt-azt. Tedd a mélyhűtőbe. Majd áztasd be. Majd irány a sütő! És mégis félkész. Vacak alap. Nem tudunk könnyen beszélni. Egész nap kérleljük a szavakat. Mondjatok már valamit. Fogdossuk őket. Bevesszük a szánkba a legszebbeket. „Akit szeretsz, kapd be!” Mégsem ízlik nekik a mi módszerünk. Nem szóra bírhatóak. Ha meghamisítjuk a személyiségünk azáltal, hogy belemegyünk egy ránk erőltetett beszédbe, a törékeny, cizellált egyensúly megbomlik. S ez szembeköpés. nem olyan, mint a Jézusé, ami látóvá tette a vakot. Hanem fordított köpés.
„az önarckép egyben világértelmezés”
Orbán Ottó modern személyessége Gondolatok a paradigmaváltásról
A címként választott verssorban, amit A költő körülírja mesterségét című versből emeltem ki, Orbán Ottó egész életét és költészetét meghatározó véleményt nyilvánít – véleményt mondok és nem vallomást, mert kinyilatkoztatóbb, törvénybe kívánkozóbb a lágyabb hangon intonált konfessziónál - , s ezzel céltudatosan megy szembe a posztmodern tömött sorú áradatával. Egyrészt tudatosítja, hogy igenis önmagáról ír, a személytelenséget megkívánó paradigmaváltás idején, másrészt közhírré teszi, hogy van értelmezése a világra (számára nem veszett el a posztmodern által hiányolt Nagy Narratíva), s hogy ennek a narratívának egyik főszereplője ő, a költő, a másik pedig az általa megélt világ, s hogy a kettő közti kapcsolat az egyetlen lehetséges módja annak,hogy megértsük önmagunkat és a világot („reflektálunk” a világra), a világ megértése saját életünkön átszűrve pedig a legmagasabb rendű, ( a posztmodern teória által elvetni, kidobni való ) személyesség. Kvázi-mitológia Acsai Roland: Szellemkócsagok című kötetében
A költő, akit csak jelenéseiből ismertünk In memoriam Láng Éva (1925 – 2013)
Első jelenés: a meglepő A legelvtársibb időben, az ötvenes évek első felében, nagy hivatástudatú, fontos elvtársak értekeztek éjszakába nyúlóan, gomolygó cigarettafüstben, kis csészéik alján beszáradt kávézacc, Marx-Engels- Lenin- Sztálin pedig figyelte őket.. Nagy feladatuk volt: minisztert kellett jelölniük a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium élére. Első számú jelöltjük egy alacsony, halkszavú, sűrű bajuszos férfi, aki előtt számokkal, geometriai ábrákkal telefirkált papírok tornyosultak. Magas homlokáról az izzadságcseppek sűrűn hullottak a papírhalomra. Elmúlt éjfél. Hirtelen kivágódott a nap közben szigorúan őrzött, de éjszakára őrizetlenül hagyott terem ajtaja, és bemórikálta magát a Csárdáskirálynő Sylviája, habos tüllből és fényes szaténból művészien kreált alkalmi kosztümben, széles kalapjáról oldalra lefittyedt fácántollakkal. Az értekezlet elcsigázott résztvevői megbűvölten meredtek a látomásra, aki negédesen megszólalt: - Az uramért jöttem! A mondat ugyanolyan anakronisztikus volt, mint a jelenés öltözéke: az ott izzadó férfinak megszólításként elsősorban az „elvtárs” járt, kevésbé hivatalosan a „férjem”, de az „uram” egy olyan, letűntnek hitt világból szólt, hogy az ily módon megszólított azonnal hiteltelenné, megbízhatatlanná vált a többiek szemében. Az alacsony, bajszos, szemüveges férfi meghajolt asszonya előtt, aki karon ragadta és kivonszolta. A férfi otthon kezet csókolt a nejének. Sosem lett belőle miniszter.
Szélben rohanó fű Tandori Dezsőnek
Nincs bekezdés. Se zárójel. Se folyt. köv. Se metafora, se pillangóhatás. Csak nézem a fát. Ülök a nejlon teraszon egy tea mellett. Emlék legeltet. Egyéb cselekedetek helyett. A létezés és a tudás szövetségkötése beérte a telet. Ez azt jelenti, hogy a dialektika megbukott. A világló rejlés kibújt az allegóriából. (Erről a hírek beszámolt.) Egyedüliként jött be a világba a rejtegetett titok, mint aki nem lehet semmihez hasonló. S ahogy elvesztette általános egyetemességét, úgy szövődött bele az abszolútba. És akkor az szavatossági ideje is lejárt. S ezzel a természet és a gondolkodás megtalálta a közös nevezőt. Azt a dimenziót, ahol a kimondott szó behatolhat az írottba. Ez volt az a pillanat, amikor a mindenkori Kívüli és Túli elnyelte a Bensőt. S ugyanezzel a gesztussal egyben újjászülte a maga közegét, amiben növekedett. S így szóhoz juttatja az összes kezdetet. Ennyit tett a Tett. Nem nevetett.
Botz Domonkos és írásművészete
Igen sok könyv, igen sok szerző: napjaink egyik kulturális „termése” ez a tény, azokkal a cáfolhatatlan és statisztikailag igazolt adatokkal együtt, hogy kevésbé olvasunk, kevésbé „fogynak” a kötetek. Sok könyv, sok szerző, egyszerre könnyű és nehéz megjelenni, a végeredmény a művek sokasága: jó esetben széles sugárban a boltokban is, vékony sugárban kis példányszámokban. Köztük persze gyengék és rosszak, mondjuk úgy, kevésbé jók, vegyesen. Jók is, tehát az irodalom maga, s most ne méricskéljünk; Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője mondta, hogy vannak a nagy írók és van az irodalom. Irodalmon belül gondolkodom a szép számban megjelent könyveket kóstolgatva és valamelyest ismerve, s ez már dicséret, nyilván nem nekem, hanem az alkotásoknak. Ebben a kétségkívül gazdag termésben – Botz Domonkos művei is természetesen idetartoznak – sok hasonlóság és eltérés van, persze a szépírói minőség összeköti őket. Mi az, ami számomra egyértelműen kiemeli Botzot és műveit a viszonylagos nagy és minőségi mennyiségből?
High-tech szimulakrum Effektív nirvána
A narratíva és a történetszövés. Bomlik a sorozat-szövet. Ahogy olvasod a ruhákat a szekrényben, a reflektálás felövez. Eseményláncolat tekeredik a derekadra. Mintha a ceremónia szívedbe akadna. Nem kell névelő. Puskázik a laptop. Skype-üsző. Jössz haza egy vonaton. Mintha kabátgomb lenne minden atom. Játszol s elalszol. Túlmentél Cegléden. Szolnokra haragszol. Tanulság most sincs. Csak nagy por. Majd csak azért is utazol még. Prédikálsz a büfében. Az Ige égkék. A forró lélek lehűl. De marad a pupilla párás. Megtalált debanalizálás. Itt a léptékváltás! Leírtál hetvenhét szót. A nirvána most végszó.
A képek és hangulatok költője Megcsendülő fehér, avagy Krúdy még egyszer átpörgeti a kalendáriumot
Szeretem azokat a címeket, amelyek előre utalnak az általuk megnevezett könyv tartalmára, jellégére. Érdeklődve vettem hát kezembe a kétrészes címmel ellátott kötetet. Számomra a Megcsendülő fehér egyértelmű színesztéziás kép, főként a századforduló tájékán élt impresszionisták, dekadentisták, olykor a szimbolisták kedvelt költői eszköze. A cím másik fele, a nyílt Krúdy-utalás a nagy írón és művein kívül valamiféle századfordulós, századelős, szecessziós hangulatot ígér - már a kalendárium szó is kissé ódon, patinás zengésű mai nyelvünkben. Ezért tehát a kötettől valamiféle fin de siécle - hangulatot, impresszionista képeket vártam. A cím nem csapott be. A kötet látszólag két világra bontható: egy képekből összeálló, valamiféle álom és ébrenlét határán mozgó világra, amely éppen a képek sokfélesége miatt nem homogén; mozaikszerű vagy még inkább kaleidoszkópszerű. A másik világ a hangulat világa, amely keserűségével, fojtottságával, időnként erősebb hangütéssel, robbanó indulataival egy állandósult, rossz kedélyállapotra, közérzetre vall. Nézzük, mennyiben különül el ez a két világ, avagy mennyi kapcsolat van köztük? 
|