Górcső

Veri az Isten a Marit a sorról,
még haza sem ért a halotti torról
csak a teste, jaj, hosszúra nyúlik
neki az este, már félek, a végén
majd mi lesz.
Viszik az ágyát, és viszik az asztalt
szőttesét, vázát, s ami még marasztalt
tegnap, s a falakat otthonná tette,
egy pótkocsis horda szedte- hordta,
s már nyomuk sincs.
A törvény pora hinti be homállyal,
s rejti el örökre a szem elől őket,
az embernek lőttek,
az asszony meg egyedül nem tudott fizetni,
nem elég, hogy meghalt, mért kell ma temetni.
Hülye vagy? Holnap majd mit eszel?
De még ott a háza.

Gyerekek voltunk, és az udvaron dagasztottuk a sáros homokot.
Élveztük a mocsok simogatását a bőrünkön.
És te emlékszel a vörös téglákra, s a sárga kemény földre,
a porra, kavicsokra az úton, és a sarkokban megbúvó gazra?
És anyánk könnytől csillogó szemére, és apánk barna kezére?
Az utcabeli cigányokra, és a lovas kocsik nyikorgására, patkók dobbanására?
És az istállók súlyos illatára, mely mélyen fészkelte magát az orromba.
Többet nem tudom már kifújni.
Újra hallom a kutyák csaholását, s magam előtt látom az öreg Moró sárga bajszát.
Almabort lehelt, s fecske füstöt fújt. De én szerettem.
És emlékszel a hidegre, füstre, a rozzant kályhából kihulló parázsra?
Mély lyukat égetett a szép szőnyegbe.
Bemocskolta, mire hozzánk is eljött a tavasz.

               1.

Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.

Kérgét eldobja, vedlik
a platán. Hozzám jobban oda-
nőtt a kéreg: a páncéling,
az önként felöltött, úgy
szorít, hogy levetni
már félek.

Tükörszoba.
Középen én ülök. Te kint.
Sok-sok vadat láss
kiterítve a képen.
Oszlásnak indul a zsákmány,
ha odanézel. A szúrófegyverek
csorbák, mind a rozsda eszi.
Látod kifordulásom.
A sokasodás elkábít.
Befordulsz.
Fal felé. Vászonfehérre.
Mit vetít a te tükröd oda?
Állatokat. Szafarit. Sok hibapont.
A leöltek tisztán látnak,
nekik a vadászat vége világos.
A mész lepotyog.
Mit simogat a te haragod mégis?
Tükörszoba.
A foncsor mögött jobban kell vigyázni.
Hófehér.
S te megvakulsz.

Csapódó ajtó. 
Kihunyt fény. 
Szememben. 
Magyarázat nélkül. 
Elvesztettem.

Monoszkóp. 
Hangyák ezrei 
a régi tévén. 
Kikapcsolom.

Búcsúcédulára még telik 
az átlag magyarnak is, kinek üresség korgatja 
beszűkült lelkét – élete már kapitalista melléktermék
azért kiken, kifen egy százast hazafelé, hogy a pohárba 
tegye, s hogy - előkelő, ostoba mecénásnak például - 
de érezze, legalább érezze magát
valaminek.

Én nem leszek az arcodon árnyék, 
nem leszek ránc a szemed alatt, 
nem szúrok egy nap aljasul beléd, 
nem leszek nyílt seb, sem a varrat.

negyvenhat éves 
arcán vulkánok és szakadékok 
fekszik 
nézi az infúziós zsákot 
már csak az marad meg benne 
a sós víz 
minden mást lassan elenged

tizenkét éves se volt amikor az apja 
elkezdte markolászni a melleit a fenekét 
és csak röfögött 
te az enyém vagy mondta 
meg kis csillagomnak nevezte 
ő meg legszívesebben megölte volna 
az anyja közben hányta magára a kereszteket 
és úgy nézett rá mint egy kígyó 

Sajátítsd el a humorérzéket
és teraszos teaültetvény leszel
és utazó kompánia leszel

Tanuld meg az abszurditást
és vontatón nyereg leszel
és csülökontó bojtár leszel
és liánon mozgó gyarlóság leszel

Ugye untad már a régi bőröndből kiásott tömegfellépést

Élj párban élj úgy mintha állandóan navigálnál
mintha préselt fenyőjű példakép lennél

És a hurrikán ölébe emel.

Ausztrália.
Azt hallottam, ott
- mihez képest is? -
visszafelé folyik le a víz
a lefolyóban, s ott,
kenguruk isznak a patakból.

Mifelénk nem bóklásznak effélék.
Erre, éjjeli álcájában csontsovány,
fekete-szín ördög portyáz,
nyávogása, mint kés, hasítja, vágja át
a sötétséget.