Górcső

Még én sem nőttem fel

A kakasnyalókán átnéztem. 
Te írtad ezt? -- kérdezed. 
Nem. Nem én írtam. A nő. 
A mellbimbóm átböki a pólóm. 
Tégy engem, mint egy pecsétet. 
Tégy szelíddé, azután vaddá. 
Már ismertelek bordásan kötött pulóveredben, 
amiről szaladt a szem. 
Eszembe jutsz, s ilyenkor halkan 
azt suttogom: még én sem nőttem fel. 
Csak kihallgattam a felnőtteket. 
Igen. Úgy, ahogy a kakasnyalókán átnéztem. 
Vagy ahogy a testünkön végigfolyt vízben a fények látszottak az ártézi kútnál 
Volt, hogy megittuk az egész kanna vizet, mire hazaértünk, 
hogy mennünk kelljen megint vissza. 

Hauffnak mobilon

Eltűnt az a vers, 

amit ide írtam. 

Nem mentettem el, 

okos telefon, 

de buta. 

Babits éji versénél jobbnak tudtam, 

de neki az ébredés jött bugyuta ritmusával, 

nekem a semmi. 

Sebaj. 

Lesz másik, 

amíg vagyok, 

ilyet bármikor megfoganok.

Dobolások könyve

Kidobolták Bejcen át:

ássák ki a fokhagymát!

Bogozzák ló farkába,

nehogy szépasszony járja!

Hétszer hangzott Sótonyba’,

leborult a só tornya.

Tél

A városon fehér lepel.

A szívben zúzmara.

Varázspálcával valaki

bár rásuhintana…

Vagy két meleg tenyerében

– mint riadt kismadár –

olvadhatna életre fel,

s hinné, otthont talál,

és télben se meg nyárban se

dideregne többé:

Kié a tapintat?
.
Hallgattam.
Hallgattam sokszor,
Hallgattam sokat.
Még mosolyogtam is,
Adtam akarva a tapintatosat.
Melegen, illendőn,
Szemérmesen is tán.
Csiholt művitáik
Szekánt simulatján.
.
Hogy miről is van itt szó?
Kitanultam aztán.
Művészember helyét,
Könyökli ki művi.
Megcsalják a kottát,
Mert nem tud hegedülni.
A húrok, amúgy zengnek,
Hogyha le s fel vonják,
A nyikorgó káoszt
Meg modernnek hazudják.

Szívrekék 

Alkonyattal jött, s kifutott a zápor.
Tündelányként fényt szemezett a nyártól,
sárga kottát írt a madárdalokból,
s messzire táncolt.

Csillag is lett, s pár a zsebébe hullott.
Én meg egy-két füstkarikát kifújok,
hogy figyeljen messze, Nyugat-felé még,
...mint nem is oly rég.

Már kökény ízű a lazúr az égen
és ma dolgom sincs, csak a táj, na és egy
árnyalat, hogy tudjak a szívre kéket
festeni szépen.

Átmenet

Átmenet December. Sötét. Ködbe bújt titkok.

Fagyok. Bent vacog a csend.

 Január. Hó! Hó.

 Világ. Feketén fehér.

 Alszik, várj, felnő.

Holdhomály



Tükrére világít a hold, 
az ő tükrébe, apját látja, 
az arca sivár, merev, 
indulatnak nyoma sincs 
rajta, lecsapolták az 
állandó gyötrelmek. 

Kanapé

Volt egy kanapénk.
Szocreálos, múltidéző, vörös színnel.
Félig kitört lábbal,
így elmozdítani sem lehetett.
Évek óta
ugyan abban a pozícióban állt.
Mint aki nem mer
megmozdulni, csak vár,
vár valamire.
Várja a megváltást
a csodát.
És míg a Rendszer változott,
öröklött bútorunk nem lett lecserélve.
De ezt senki sem tudta,
mert mindig ki volt nyitva.

Négykézlove (villanella)

Se máz, se dal, csak megszületni kéne
ma is, ahogy a hajnal még marasztal,
ha éjszakába húz a föld, miért ne?

Itt lenn egy tegnap elgurult kis érme
bújik, ahol kitámaszt a kisasztal,
se máz, se dal, csak megszületni kéne,

Távolodó tegnap

Befőttbe költözött az ősz

A szabadság, este a szigetek fölött,

a hegy oldalába vájt álomból szemlélve,

nemcsak szép, hanem súlya van.

Magasztalást gerjeszt a nyelv alatt.

Megdicsőült öröm buggyan ki.

Az ember nyelve alatt is nyelv van,

lelkesedés, amely átírja

a bóklászó logikát.

Márciusi nap

Sáros cipővel

lép be, pimaszul izgat,

kíván szép napot!

Anyaszomorító

Semmi sem jó.

A kád kihűlt vizéből iszom.

Szomszédokat verek fel

a nagy hallgatásommal.

Az utcánknak új nevet adok.

Minden olyan lassú, vontatott.

Az állomást várnám, nem a vonatot.

Mintha tudnám, hol a haza.

Mert téged csak otthon talállak.

Alszol megint.

Hosszan elnézlek,

mielőtt még felszomorítalak.

Maradok, lehetek

Nekem szerencsém volt,
hogy hirdessem magam
s ne legyek rejtjel.
Őslelet vagyok.
nem az utca,
engem még anyám nevelt fel.

Ezért lehet, hogy a
puszta földeket,
olykor
szebbnek érzem
a magam szemében,
s alkotok
magamnak:

FINNORSZÁGI MOZAIK

Szárnyaló szavak

Újra Helsinkiben vagyok

itt állok a Mannerheim úton

elvisz a villamos – s visszahoz

utazni átkos/áldott szenvedély

az emberi élet delén

Fölöttem szárnyaló szavak

mint ama sirálycsapat

mely körözve szeli a kék eget

s le-lecsap a koncért

mi maradt a halárus pultok alatt

álmaim piacán – piac után

Repülés

sűrű sötét az éjjel

a felnőttek így mesélik

fények zajongnak az égen

gesztenyefa mellé ástuk a zálogot.

ablakon kimászni nem

merész kaland

a szomszéd egy fiú. titokban

dzsointot csavar a tetőn.

füst altat. merengve átoson

bőröm fejlődő redőin

Egy szepezdfürdői teraszról

Kilépve a normál időből

valami könnyű lebegés;

a szőlősdombok alatt tó,

vitorlák és megfelelés

a vágynak: pihenj, lazíts, töltődj

a teraszról nyíló tájjal,

madárdallal, kósza széllel,

simogató napsugárral,

szomszédok emberségével,

fröccsözgető barátsággal,

emberivé lassult tempó

invitáló, meleg szavával.

Ötéves párka

az volt a divat – gondoltam –, hogy minden fiókgombon lóg egy csontváz,

az volt a divat, hogy Depeche Mode-ot hallgat mindenki, mert csak az a zene

– gondoltam öt évesen én,

s hogy e városon kívül nincs másik világ,

nem értettem, mi a szinkron,

mert nem tudtam, hogy van másik nyelv is,

( a sajátomról sem tudtam, csak beszéltem )

azt sem tudtam, hogy a világon vagy, de tartottam tõled és feléd.

Magányosan

Fenyegető csendbe zárva

vágyaktól, tettektől egyre távolabb

várhat-e más

mint öregség-csapda,

félelem-csapda

mégis megalázna

sünné gömbölyödve

szobasarokból

riadtan pislogni a világba

dolgait szemlélve tehetetlenül,

bűntől közönytől elhatárolódva

mit nem adnék

a  lehetséges jobbért nincseimből…

Tőle terhes

Van egy férfi. Minden nap látom.
Követem őt facebookon, instán.
Nagyon kíváncsian vágyom,
s kicsit mazochistán.

Én leszek szűz, ha azt kéri.
(sose volt az ágyam tele)
De szemére vetem, hogy az
övét hány nő lihegte be.