Videó

Magyar Írószövetség elnökválasztása


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

 

               

Ezen a képen...

Ezen a képen időutas vagyok.
Másik idő, másik tér. Előttem
síkság, mögöttem hegyek, ülök
a tornácon, a hintaszék halkan
billeg, tekintetem suttog csak az
enyhe déli szélben, más nyelvet
beszélek, máshová tartozom, még
remélek, még leszek másutt is ezen
a képen, ha elképzelem: jenki vagyok,
középosztálybeli földműves, ki
megpihen az elvégzett munka után,
elégedetten szemléli a birtokot, épp
csak óvatosan tervezget a porvihar
előtti csendben.

       

 

tarka csikó
vörös havazásban
szőre fakó
a patája lángban

arcán a parázs
sárga kígyómarás
koronája telihold

 

Ott lakunk a pinceajtó tövében
és látjuk a nap sötét hátsó udvarát
mikor felbőgnek a szirénák

Szúnyogok szavával szól az este
boája testünkre tekeredne
s a copfos madonnák napfényben
ellebegnek előttünk

Tegnap kettőt lelőttünk
az ellenséges cserebogarak közül
de jött helyükbe száz szitakötő

Zajlik a béke világháborúja
s akaratlanul is hasra vágódunk
mikor fellövik a piros rakétát
a Balaton-parton

Vajon lesz-e vihar?

 

Paul Geraldy modorában ( II )

SMS jött, kórházban vagy,
szeretnél látni.
Hittem, kívüled ezerszer inkább
írhat nekem bárki,
Te nem vagy szabad…

 

Rózsaszínné válni sosem fog
hiába várod
hideg világot rejtő sötét burjánzás oson
obszidián körmök alól
forró bőr alá
sistereg,
Remegő kockalevél az ágon
zöldet vacog rothadó foga
fél is talán
itt a nyár.
Hörögve okád egy szökőkút,
csillámos vízpermet fullad a betonba
Hasad a levegő.
Fércelné össze pár szorgos kéz
túl nagy a lyuk,
Halomba gyűlő petpalack,
papírt kötegbe kötve hurcolsz éjszaka,
szelektív.
Századik piros autót számolsz.
Szürke az ég.

 

Lélekbarázdák közt alakoskodom.
Isten marka úgy gyűr össze, mint én
e vázlatpapírokat. Mindenhol jó,
de legjobb sehol. Elhiszem nektek,
hogy nem a rémület, hanem
az itt-lét akarása a fontos.
De vonz a mély, és húz a magas.
Messze vágynak az agyhullámok.
Egy sosem-volt világ köt.
Nosztalgikus elvágyódások.
És leküzd a jelen mégis.
Lecsupál mozdulatokra.
Összezárulnak terek, falak.
Préselődik a mellkas. Abroncsozat.
Pléhlemez a tudat, semmit nem tudhat.
Csak a történelem szivárványíve,
s ijedt semmittevése. Tétlen.
Feltétlen kapituláció a szerep.
Még egy utolsót, nagyot nyelek.
Szidolozom az emlékeket.
Rémletes rézkilincsek nincs-ajtón,
nincs-ablakon, Üstöke csak a volt.
Törvénytelen telik az idő.
Törvénytelen én magam is.
Aláomló homlokszemek.
Létről lemetszve: lobotómia!

2012. nov. 1.

 

Szemhéjad mögött egy fogvatartott
világ albumlapjait rejtegeted
a megélés válogatott képeivel,
fogódzkodót a tér-idő valósághitébe,
amolyan életszerű történések
kronológiáját egy valamikori regény
lapjaihoz ami még kigyűjthető,
leírható, megfilmesíthető,
lélekprojektoroddal kivetíthető,
kis Káni Filmfesztiválod győztese
lehet, ráfizetés nélküli, naponta
lejátszhatod kedvenc részeidet,
kimerevítheted, besétálsz magad is
a képbe, hogy a történések részese lehess
3 D- ben; van hozzáillő szemüveged...

 

Három nővér

I.
Szélcsend
Pethes Máriának

Lenn a víztükörben nyárfa pompázik,
kihúzza magát, hisz otthonra lelt.
De nicsak, felszínén a nagy folyónak
száraz kis levelét óvja a rend.

Kiírom magamból, belülre mélyen,
feltekert zsineg a szív, gombolyag,
jó lesz majd Ariadnénak, meglásd.
Lekötözni múló honvágyamat.

 

Kis Miklós
ballada a fogoly katonáról

 

Háborúkban edzett karral
vitézzé vált Kis Miklós,
török ellen halálával
és kardjával lett adós.

Mert egy csatán lova botlott,
tizenhárom gyűrte le!
Holtak alól szedték össze,
seregének hűlt helye.

Tömlöc mélyén láncra verten
– kosztja száraz volt, silány –,
ébren táltos hit tartotta,
meséket szőtt éjszakán.

 

Szatyorban kopott lemezek, eljárt felettük az idő, megválnának tőlem, cérna rágja zsebemet. Vedd ha kéred, magas lángon égnek, mint emlékeim: ide terítem mindet
karcaikkal együtt. Nézd őket, nézd, feledd egy percre az éjszakát, gyomrodban a tolakvó űrt. Húzd fel a cipőd, a fal kemence legyen, megfázol majd, pillantást sem vetsz kincseimre. Hoztam dalokat, kezemben szálkát, olvadt kekszet gyűrött szalvétában.
Sebzett lemezekkel házalok a nyílt téren, föld alá nézek, a dalok morzsáit meglelem.
Húzd fel a cipőd, a zoknit is gondosan, időd még nem jött el, húzd hát omlatag szekerét, aztán dőljünk hátra, majd előre, mielőtt ránk dőlne a fal. Takarjuk be egymást aranyló szavakkal és elévült újságok szélfútta lapjaival. Ahol elalszunk, épp jön fel a nap, valaki
leengedi a pincébe az utolsó fürdővizet....

 

Ha csak virtuálisan is, megtapasztaltam már, milyen a másság
Listáról kihúzva, beteljesült egy gyerekkori kívánság
Illetve kihullott belőlem. Tegnap volt, mára megszűnt
Ahogy a nőből kipottyan a gyerek, amikor szül
Szertefoszlott a hőskomplexus, a félelem, hogy úgysem bírom ki
Ha lehúzzák a körmöm, szétverik a talpam vagy a hátam kezdik sorozni
Mára kiderült úgyis, minden megváltás értéke nulla
Csak egy maradt, ami az idők szavát úgy-ahogy kibírta
Ez az egy is csak akkor, ha nem másból indul ki - önmagából
Mert tudja, ember csak Istennel cseresznyézhet egy tálból
Akkor jöhet a ráadás, néhány földi halandó, akiket szerethet
Jöhet az ellenség is, ha megvan az alap, amit el nem felejthet
Ha megfelelő helyre kerültek az épületben a tartópillérek
Ha nem veszítette el a szerződést, a kötött titkos egyezséget
A szerződést, amit láthatatlan tintával írtak rózsaszínű papírra
De melegítésre látható lesz, ha a türelmetlen elme kibírja

 

jött egy tömlöcszőrű kutya.
morgott a ködmalacokra.
firtatta, van-e halam,
a csalikból kapott.
aztán én ettem és ő hallgatott.

a gáton már térdig ért a sötét.
de a vízről még ránk káprázott,
egy repülőt, magasan a töltés fölött
kettésütött a Nap.

 

Emlékszem mennyire féltek tőled,
senki nem kért a fertőző nyavalyádból.
Te unatkoztál karantén kis világodban,
Cigi és nők nélkül majdnem halottan,
fehér falak szorítva öleltek naponta,
vágytál puha ölre szorító női combra.
Én talán akkor sem vágytam semmire,
nem ijesztett meg a halál gondolata,
láttalak reggelente ásítva csipásan.
Igen már megint én vagyok itt

Amíg markában tart minket az idő,
élünk valami életszerű képződményt,
maszk nélkül magamba szívtalak,
a bőröd illatát és mégis vagyok.
A világ kint fertőzöttebb ott.
Nem tanultam meg félni.
Élni sem sehogy.

 

Talán le sem mernék vetkőzni már,
ha néznél, miként hántom le magamról ruhám
után a bőröm, aztán húsom,
zsírom, inaim,
s maradna gerincem,
bordáim között a csupasz szív.
Talán már ehhez is elmúlt az idő.
Megöregszünk
megmutatni bármi valódit.

 

/Délután/
Munkabér tasakja zörög. Az ujjak hajlékony
manipulátorai három oldalról a golyóstoll
műanyag pálcáját. A papíron kék jelek.
Aláírások.
Fókuszálj rá kérlek!
Szálkás és kerekded betűfirkantások. Majd a
csontos, bütykös, pufók és inas kezek
lehetséges változatai.
Lépés előre.
Várakozás.
Fejbiccentés, kézfogás, sugdolózás.
Tétova oldalpillantások. Következetes
sor elejére tekintés. Spray és izzadság
kigőzölgés.
Csikkre taposó láb.
Krákogás.
Ez ellenszenves! Tovább!

 

találkozni akartam vele, azt mondják, még sohasem jutott eszébe az öngyilkosság, valaha Kafkát is olvasott, és tudja, akinek különös a sorsa, az csak különös sorsúakkal képes, avagy képtelen, és óvatos, nemhogy trippere, nincs még anamnézise sem, s bár úgy öltözik, mint egy Miró festmény, még sosem feküdt le sminkben, ami színtiszta hazugság, kézről kézre adják a férfias legendák,

 

Az én versem az én testem. Megmutatom:
ez a szívem, ez gerincem, tüdőm,
s anyagcserélődöm, mint bárki más,
nem pont így ébredek, de úgy alszom majd,
mint egy idegen, mint a szomszéd Kovács.

Szégyenem mindennapi elhullásom,
ismeretlenekbe beleszeretésem,
dülledt szemű, nyelvelógó-bénult másom.
Nyelvem által szégyen- s dicsőségteljes,
feltoluló szülőföldindulásom vagyok.

 

Már csak
itt lenn
itt
gyufalángnyira tőlem
fázik reszket
kérdezi látom-e arcát
higgye-e
merje-e hinni hogy
itt lenn
itt mindig
velem élne ha láthatnám most
nyíló száján
nyitva felejtett száján
hangtalan szó három szótag

 

Csak állt egy helyben,
belélegezte a hangulatot,
a karácsonyfa díszei
arcára szórták
a fény szilánkjait,
kitalálóst játszott
az aranyszínű szalaggal
átkötött csomagokkal,
érezte a fenyő
és a friss kalács illatát.

Közben az erős szél sürgette,
ideje tovább indulni,
de csak állt egy helyben,
bámulta a díszes kirakatot,
mint egy mesekönyv borítóját.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal