Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Talán le sem mernék vetkőzni már,
ha néznél, miként hántom le magamról ruhám
után a bőröm, aztán húsom,
zsírom, inaim,
s maradna gerincem,
bordáim között a csupasz szív.
Talán már ehhez is elmúlt az idő.
Megöregszünk
megmutatni bármi valódit.

 

/Délután/
Munkabér tasakja zörög. Az ujjak hajlékony
manipulátorai három oldalról a golyóstoll
műanyag pálcáját. A papíron kék jelek.
Aláírások.
Fókuszálj rá kérlek!
Szálkás és kerekded betűfirkantások. Majd a
csontos, bütykös, pufók és inas kezek
lehetséges változatai.
Lépés előre.
Várakozás.
Fejbiccentés, kézfogás, sugdolózás.
Tétova oldalpillantások. Következetes
sor elejére tekintés. Spray és izzadság
kigőzölgés.
Csikkre taposó láb.
Krákogás.
Ez ellenszenves! Tovább!

 

találkozni akartam vele, azt mondják, még sohasem jutott eszébe az öngyilkosság, valaha Kafkát is olvasott, és tudja, akinek különös a sorsa, az csak különös sorsúakkal képes, avagy képtelen, és óvatos, nemhogy trippere, nincs még anamnézise sem, s bár úgy öltözik, mint egy Miró festmény, még sosem feküdt le sminkben, ami színtiszta hazugság, kézről kézre adják a férfias legendák,

 

Az én versem az én testem. Megmutatom:
ez a szívem, ez gerincem, tüdőm,
s anyagcserélődöm, mint bárki más,
nem pont így ébredek, de úgy alszom majd,
mint egy idegen, mint a szomszéd Kovács.

Szégyenem mindennapi elhullásom,
ismeretlenekbe beleszeretésem,
dülledt szemű, nyelvelógó-bénult másom.
Nyelvem által szégyen- s dicsőségteljes,
feltoluló szülőföldindulásom vagyok.

 

Már csak
itt lenn
itt
gyufalángnyira tőlem
fázik reszket
kérdezi látom-e arcát
higgye-e
merje-e hinni hogy
itt lenn
itt mindig
velem élne ha láthatnám most
nyíló száján
nyitva felejtett száján
hangtalan szó három szótag

 

Csak állt egy helyben,
belélegezte a hangulatot,
a karácsonyfa díszei
arcára szórták
a fény szilánkjait,
kitalálóst játszott
az aranyszínű szalaggal
átkötött csomagokkal,
érezte a fenyő
és a friss kalács illatát.

Közben az erős szél sürgette,
ideje tovább indulni,
de csak állt egy helyben,
bámulta a díszes kirakatot,
mint egy mesekönyv borítóját.

 

hetente kétszer

hetente kétszer dugni kell
érzelmeket a bőr alá
hetente kétszer tudni kell
én is tartozom valahová
hetente kétszer rettegni kell
hogy megcsörren a telefon
hetente kétszer érezni kell
úgy teszem ahogy én akarom
hetente kétszer hagyni kell
hogy öledbe hajoljon az értelem
hetente kétszer álmodni kell
bal markod mellem nem engedi el
hetente kétszer hinni kell
a kompromisszum nem megalkuvás
hetente kétszer hazudni kell
ez nem szerelem ez valami más

 

Európa kertjében feszített izmokkal
feketlenek a liliomok,
rángatnak honos és idegen kezek,
fogytán a száram,
fogytán a gyökerem és hazára nem lelek,
sorvadnak rólam a színek a rojtok,
öltésnyi cérnám is elveszik,
gyűlnek rajtam a foltok,
magam is meztelen gyászoló,
gyászolt leszek.

Európa kertjében feszített izmokkal
feketlenek a liliomok,
gyilkolják sarjaim,
megbújt hazahitemből kiűzik Istenünk,-
talán már nem lehet jönni,
s nem lehet hová tartani,
az utak egésszé íveltek,
mindegy a hol, helyben maradok,
a körben és kívül is magam vagyok,
Európa kertjében feketlenek a liliomok.

 

Akit meg szeretnénk ölni, inkább megdugjuk,
akit meg szeretnénk dugni és nem jön össze, megöljük,
de mivel nem bírjuk a vért és gyávák is vagyunk,
ezért csak átvitt értelemben nyírjuk ki,
mondjuk a lelki világát és a becsületét,
ha sikerül megdugnunk, akkor azért szeretnénk eltüntetni,
mert tanúja gyengeségünknek,hogy mi is csak ösztönállatok vagyunk,
és nem bírjuk ki, hogy rá ne vessük magunkat egy olyan fajtárs kloákájára,
akit tanácsosabb volna idejében elpusztítani,
vagy megelőz csak úgy hobbiból, vagy mi előzzük meg azzal, hogy alapítunk
egy emberiség elleni bűntettek MELLETTI csoportot,
ahol alanyi jogon VIP tagoknak számítunk,
és sorszám nélkül kegyetlenkedhetünk egymással,
és ha már szabad nem is érdekel, úgyhogy hajrá világbéke.

 

INTARZIA
fiúknak és férfiaknak

A metropolis fegyelmezett forgalmában siető
autók, mint úttestre öntött színes golyók
gördültek, szökkentek, fordultak tova, az egyik
sor előre, a másik meg vissza, hogy valahol távol,
kifürkészhetetlen parancsra szétgurulhassanak,
jobbra vagy balra.

Bizony mondom, mint autók forogtak színes
golyók, vagy golyókként suhantak autók.

 

Álmodott egyet Péter, a szent
ahogy vasárnap templomba ment,
s ahogy előre-hátra lépett
- Megváltom - szólt - e nemzedéket!
Itt az ideje levetni ma;
vasárnap-vásárnap. Jellemhiba!
Mindenki ott volt, így volt okom
felháborodni a boltokon,
- füstölgött kivont adókkal Péter –
majd megmutatom, merre hány méter,
magadra bármi jelképet tűzdelj,
egy lesz fontos: a családi tűzhely! –

 

el kell hogy temesselek ahogy te temettél el engem szép lassan amikor hazudtál. olvastam az arcodból a nőkből a kurváidból ahogy az egyik rózsafüzért mormolt öt perc múlva a cseppjeid tudtam hogy olyan áhítattal nézett a megváltóra mint a férfi magjára, amikor szent rituálétokat végeztétek a magod a rózsafüzéren és a kék könyvjelzőn a zsoltároskönyvben de volt ebben valami buja és pogány

 

Visszanéz egy személy
a szemeteskukából.
Felszivárog a rejtély:
Én mennyire vagyok ő?

Hét év is eltelt azóta,
közös sejtünk már nincsen,
csak az élettelen tárgyak
kötnek össze bennünket.

Mindent, ami vagyok ma,
neki köszönhetek,
és most, hogy nem kell többé,
a kacattal együtt eldobom.

Egy személy néz vissza
a szemeteskukából.
Ennyi volt, kisöreg!
Új lakó van a házban.

 

A szerelem friss zsemle, vaj.
Pöttyös bögrében tejeskávé.
Pipiskedő apró-szép dal,
Füttyös-cukor, édes málé.
Olyan, mint egy kényes hangszer.
Négykezes játék zongorán.
Érintéstől felizzó szer,
Gázrózsán a propán-bután.
Közös asztal, ágy és szék is.
Villára tűzött sültfalat.
Csokimorzsa, cseppnyi bélisz,
Szájról szájra olvadt nyalat.
A szerelem kéz a kézben.
Bőrbe kötött fehér lapok.
Olyan csúnyán lehet szépen
teleírni:
boldog vagyok

 

Veri az Isten a Marit a sorról,
még haza sem ért a halotti torról
csak a teste, jaj, hosszúra nyúlik
neki az este, már félek, a végén
majd mi lesz.
Viszik az ágyát, és viszik az asztalt
szőttesét, vázát, s ami még marasztalt
tegnap, s a falakat otthonná tette,
egy pótkocsis horda szedte- hordta,
s már nyomuk sincs.
A törvény pora hinti be homállyal,
s rejti el örökre a szem elől őket,
az embernek lőttek,
az asszony meg egyedül nem tudott fizetni,
nem elég, hogy meghalt, mért kell ma temetni.
Hülye vagy? Holnap majd mit eszel?
De még ott a háza.

 

Gyerekek voltunk, és az udvaron dagasztottuk a sáros homokot.
Élveztük a mocsok simogatását a bőrünkön.
És te emlékszel a vörös téglákra, s a sárga kemény földre,
a porra, kavicsokra az úton, és a sarkokban megbúvó gazra?
És anyánk könnytől csillogó szemére, és apánk barna kezére?
Az utcabeli cigányokra, és a lovas kocsik nyikorgására, patkók dobbanására?
És az istállók súlyos illatára, mely mélyen fészkelte magát az orromba.
Többet nem tudom már kifújni.
Újra hallom a kutyák csaholását, s magam előtt látom az öreg Moró sárga bajszát.
Almabort lehelt, s fecske füstöt fújt. De én szerettem.
És emlékszel a hidegre, füstre, a rozzant kályhából kihulló parázsra?
Mély lyukat égetett a szép szőnyegbe.
Bemocskolta, mire hozzánk is eljött a tavasz.

 

               1.

Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.

Kérgét eldobja, vedlik
a platán. Hozzám jobban oda-
nőtt a kéreg: a páncéling,
az önként felöltött, úgy
szorít, hogy levetni
már félek.

 

Tükörszoba.
Középen én ülök. Te kint.
Sok-sok vadat láss
kiterítve a képen.
Oszlásnak indul a zsákmány,
ha odanézel. A szúrófegyverek
csorbák, mind a rozsda eszi.
Látod kifordulásom.
A sokasodás elkábít.
Befordulsz.
Fal felé. Vászonfehérre.
Mit vetít a te tükröd oda?
Állatokat. Szafarit. Sok hibapont.
A leöltek tisztán látnak,
nekik a vadászat vége világos.
A mész lepotyog.
Mit simogat a te haragod mégis?
Tükörszoba.
A foncsor mögött jobban kell vigyázni.
Hófehér.
S te megvakulsz.

 

Csapódó ajtó. 
Kihunyt fény. 
Szememben. 
Magyarázat nélkül. 
Elvesztettem.

Monoszkóp. 
Hangyák ezrei 
a régi tévén. 
Kikapcsolom.

 

Búcsúcédulára még telik 
az átlag magyarnak is, kinek üresség korgatja 
beszűkült lelkét – élete már kapitalista melléktermék
azért kiken, kifen egy százast hazafelé, hogy a pohárba 
tegye, s hogy - előkelő, ostoba mecénásnak például - 
de érezze, legalább érezze magát
valaminek.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal