Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Távolodó tegnap

Befőttbe költözött az ősz

 

A szabadság, este a szigetek fölött,

a hegy oldalába vájt álomból szemlélve,

nemcsak szép, hanem súlya van.

Magasztalást gerjeszt a nyelv alatt.

Megdicsőült öröm buggyan ki.

Az ember nyelve alatt is nyelv van,

lelkesedés, amely átírja

a bóklászó logikát.

 

 

Márciusi nap

 

Sáros cipővel

lép be, pimaszul izgat,

kíván szép napot!

 

Anyaszomorító



Semmi sem jó.

 

A kád kihűlt vizéből iszom.

Szomszédokat verek fel

a nagy hallgatásommal.

Az utcánknak új nevet adok.

Minden olyan lassú, vontatott.

Az állomást várnám, nem a vonatot.

Mintha tudnám, hol a haza.

Mert téged csak otthon talállak.

Alszol megint.

Hosszan elnézlek,

mielőtt még felszomorítalak.

 

Maradok, lehetek

Nekem szerencsém volt,
hogy hirdessem magam
s ne legyek rejtjel.
Őslelet vagyok.
nem az utca,
engem még anyám nevelt fel.

Ezért lehet, hogy a
puszta földeket,
olykor
szebbnek érzem
a magam szemében,
s alkotok
magamnak:

 

 

FINNORSZÁGI MOZAIK

 

 

Szárnyaló szavak

 

 

Újra Helsinkiben vagyok

itt állok a Mannerheim úton

elvisz a villamos – s visszahoz

utazni átkos/áldott szenvedély

az emberi élet delén

 

Fölöttem szárnyaló szavak

mint ama sirálycsapat

mely körözve szeli a kék eget

s le-lecsap a koncért

mi maradt a halárus pultok alatt

álmaim piacán – piac után

 

 

Repülés

 

sűrű sötét az éjjel

a felnőttek így mesélik

fények zajongnak az égen

gesztenyefa mellé ástuk a zálogot.

ablakon kimászni nem

merész kaland

a szomszéd egy fiú. titokban

dzsointot csavar a tetőn.

füst altat. merengve átoson

bőröm fejlődő redőin

 

Egy szepezdfürdői teraszról

 

Kilépve a normál időből

valami könnyű lebegés;

a szőlősdombok alatt tó,

vitorlák és megfelelés

a vágynak: pihenj, lazíts, töltődj

a teraszról nyíló tájjal,

madárdallal, kósza széllel,

simogató napsugárral,

szomszédok emberségével,

fröccsözgető barátsággal,

emberivé lassult tempó

invitáló, meleg szavával.

 

 

 

Ötéves párka

 

az volt a divat gondoltam , hogy minden fiókgombon lóg egy csontváz,

az volt a divat, hogy Depeche Mode-ot hallgat mindenki, mert csak az a zene

gondoltam öt évesen én,

s hogy e városon kívül nincs másik világ,

nem értettem, mi a szinkron,

mert nem tudtam, hogy van másik nyelv is,

( a sajátomról sem tudtam, csak beszéltem )

azt sem tudtam, hogy a világon vagy, de tartottam tõled és feléd.

 

 

Magányosan

 

 

 

Fenyegető csendbe zárva

 

vágyaktól, tettektől egyre távolabb

 

várhat-e más

 

mint öregség-csapda,

 

félelem-csapda

 

mégis megalázna

 

sünné gömbölyödve

 

szobasarokból

 

riadtan pislogni a világba

 

dolgait szemlélve tehetetlenül,

 

bűntől közönytől elhatárolódva

 

mit nem adnék

 

a  lehetséges jobbért nincseimből…

 

 

 

Tőle terhes

 

 

Van egy férfi. Minden nap látom.
Követem őt facebookon, instán.
Nagyon kíváncsian vágyom,
s kicsit mazochistán.

Én leszek szűz, ha azt kéri.
(sose volt az ágyam tele)
De szemére vetem, hogy az
övét hány nő lihegte be.

 

 

Lágyan ölelj!

 



 

Lágyan ölelj! - Csak lágyan ölellek.

 

Selymes kezeddel! - Selymes a kezem.

 

Kézfejeden az erek? - Szépek, és elágazók.

 

Ujjaid zongorára valók. - Valamikor tudtam zongorázni.

 

Ha tudsz valamit, miért kell elfeledni? - Gyakorolni kéne folyamatosan.

 

A tenyered puha, párnás. - Nem kellett végeznem fizikai munkát.

 

Azért kapáltál, az látszik. - Kapáltam, csövet törtem.

 

A munkát megismerted. - A földön, a gyárban.

 

Lágyan ölelj! - Csak ölellek.

 

Lennél-e

 

kellek-e még esõmosta kék hajnalokra,

pokróc alá, mint didergésre forró tea,

mint kihûlt lábra meleg zokni,

ilyen vadként lehet-e még hozzám szokni?

mozdulj, ha van még képzelt köztes;

most kell, ha váltanád valóra,

akarod-e még hogy szétnyitott könyv legyek,

faladon meztelen hajlékony árny,

bõrödön bõr, anyajegyeim mind térkép,

 

Duda-suli

 

 

 

Aki dudás akar lenni,

Zuglóba kell annak menni.

 

Aki máshol akar dudálni,

menjen a pokolba!

 

 

 

Kartondobozok

 

Sötét van. Öngyújtó lángja lobban,
a Narrátor rágyújt. Néhány másodpercig csak
a cigaretta parázslik, majd
egy mennyezetről lógó izzó lassan
megvilágítja a szobát: a fehérre meszelt falakon
nincsenek ablakok, a padlón felcímkézett
kartondobozok hevernek, de a feliratok
olvashatatlanok. A Szerző az egyik dobozon ül
lehajtott fejjel, mögötte Valaki Más áll,
SS-egyenruhában, hátratett kézzel.
A Narrátor a színpad közepén áll,
bohócjelmezt visel.

Narrátor

Az ember az egyetlen élőlény
a földön, ami képes megkülönböztetni
a tudatát a testétől. Ennek köszönhetjük,
hogy képesek vagyunk
megzabolázni ösztöneinket.

(Rövid szünet)

 

 

Pirosan fehéren zölden

 

alattam zöld fű felettem kék verem
lángos kerék tekintetem útjára engedem
echós rabságom szótlan kér nincstelen
lovaim szájába zabla-szabadság lengetem
foltjaim deres bánatok tüzes nap égette bélyegem
gazdátlan barna bőrömnek barna minden kérelem
barnán szeretem a virágot pirosan fehéren zölden

 

 

Sűrű

 

a szempillám, mondták sokan,

fekete és alatta a szemnek

furcsa árnyéka van, mélabús

tekintet ez, felettébb izgalmas,

aránytalan arány, feszült légkör,

sima száj, halhatatlan

megnyugvás az ég székei

között a kanapén Freud elfojt

a máskorra haladás,

 

 

Szürreális valóságdarabok álomporos parókákban

Feladatok

 

- belakni az összkomfortos zónázó vonatok sötétségét

- otthonossá tenni a futószalagon gyártott szobák variációit

- megmászni a Bábel tornyát

- kirojtozni az igazságtalanság zászlóit

- földre ejteni a hazugságkatedrálisok igazsággal festett ólomüveg ablakait

- a törmelékből kiválogatni a sápadt, monokróm árnyakat

- nyitva hagyni a hátsó kaput, szeretni és megmosolyogni a mindig változó test rejtekútjait

- hajnalban ujjal megérinteni a Léthe vizéből kipillantó holtak ránctalan homlokát

- jeges vízzel ébreszteni a hétalvókat

- meglocsolni a színeváltó kertet

- felásni a taracktáblát, tönköly helyett inkább kukoricát vetni

- mélyen belélegezni az örökzöld hegyeket

- kivárni, míg az ereszről a nyelvemre hull az utolsó csepp esővíz

 

besuhanni a Saturnus gyűrűin túlra, a  Te meg én metszéspontjába.

 

 

oda nem

 

 

 

olyan oda nem illő vagyok

 

mint egy piros játszótér a sok fekete között -

 

ahol otthagytak

 

mert elfelejtették ki vagyok

 

aztán eltelik öt perc és jön valaki

 

Anyám az - mondja nem szeret

 

de nem hagy egyedül

 

 

Hull a forgács

 

A bíbor vérben születik,

Holttest a lépcső a trónra,

Mindig zúgatják az erdőt,

Akasztófa mindenik fa.

 

A múlt vásznán átüt, mint só

Nyomor, könny, vak sóvárgás, kín –

Bár nem kóstolgathat halál

Örökké, levet magáról

 

Az apokalipszis lova.

De addig? Ó helyén új nő,

És kopácsolnak az ácsok,

Recseg, ropog, hull a forgács.

 

Széltoló


Kell egy más világ...
régi földutakba font örökre-pillanat,
földbe, fába vésve szív - szerelmes balladák,
és fejembe csapva félretolt, öreg kalap,
szájsarokba zöldezüstbe hajló szarkaláb,
kell a farmerom, levágva épp a térd alatt,
szíjpapucs, nem kell hogy új, csak úgy az út porát
járni és velem viselni el az alkonyat
szürke hamvait, és kell a csöndes éjszakák

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal