Keresés a honlapon:

Lukáts János: Violaszó

 

 

 

 

Violaszó

 

Regénytöredék – szonettekben elbeszélve

 

 

Első

 

Emlékezik és tervet sző az ember,

nevet és sír, reménykedik, ha fél.

A semmiből útjára indul egyszer,

aztán lehull – azt mondja: célhoz ér!

 

Világ urának érezné magát,

vagy kristálykőbe rejtve szívesen

egy fényszivárvány ívén bújna át,

s hogy köztünk járt, ne tudja senki sem?

 

Hiú a vágy! Vagyunk, én s a világ,

egymás között vagy egymás ellenére.

Én sejtem őt, ő engem meg se lát,

- talán ettől nő mindkettőnk esélye…

 

S ha Én vagyok, Te is vagy! – így remélem,

mi más remény vagy cél vihetne élnem?

 

 

Második

 

De hát ki vagy te? Honnan jöttél,

merre indultál s hova tartasz,

hány tavasz érlelt s dermesztett-e tél,

akarsz-e bármit, s engemet akarhatsz?

 

Magamat én, tudom jól, sose láttam,

magadat nem láttad te se.

De téged én igen! És rád találtam,

mint kedvesére a kedvese,

 

mint forrásra az úton járó,

mint éhes szájra a jó falat,

mint ajakra vár a csókra vágyó,

mint madár várja a szárnyakat…

 

Gyarló a szó és ránk nevet a kép,

de szó és kép már végleg a miénk.

 

 

Harmadik

 

Lélektelen lények között bolyongtam,

erdőnek hittem s leltem csenevészt,

hogy tévedek, talán magam se tudtam,

zárkába zártam a rúgkapáló észt.

 

Nem kellett volna lenni ostobának,

megalkudni is csak torkig szabad,

reméltem: ott majd… ott majd újra várnak,

s aki vár – rám vár, és elém szalad.

 

S hogy évek teltek, esztendők borultak,

hűlő sárral pettyezve arcomat,

szájam lefogtam, szavak nem tolultak

ajkamra, agyam szinte beszakadt…

 

Te úgy bukkantál föl a semmiből,

Hogy minden indult, kezdődött elől!

 

 

Negyedik

 

Néztem s úgy láttam: hátha nincs hiába,

hátha csak próbált rajtam az idő

kifogni, tartva – szomjazót – markába’,

hogy csüggedjek, hívén: már el se jő…

 

Hány kósza szó és körmönfont beszéd

kövezte köztünk ezt az ösvényt,

vártuk zaját s nem hallottuk neszét,

percnyi hívásról azt hittük: öröklét.

 

Játszottunk együtt s nem volt ez kijátszás,

megnyertük egymást: szép aranybabát s

tükrös szívű huszárt, s ha néha bántás

esett, utána összesimulás.

 

Kiáltsuk szét? Hallgassuk el örökre?

Büszkék voltunk, ugye, e szívörömre?

 

 

Ötödik

 

A domb lilája már az őszbe olvad,

elmúlt egy év, úgy múlt el, mint miénk.

Ki tudja, lesz még? A miénk: a voltak,

ez itt bennem lapul, parazsa bennem ég.

 

Naponta velem élsz, s naponta feledlek,

bújsz percnyi cseppbe s órák zátonyába,

hiszem: tested-karod – egy pillanat – velem lesz,

ölelnélek, s te széthullasz, hiába.

 

Bújócska ez, boszorkányos kelepce,

terünk s időnk vesztünkre összefog,

de holtig álljunk – miért ne?! – velük szembe,

több lesz az egy, ha vagy s veled vagyok.

 

A vágy hiú, adjuk meg hitelét,

miénk lesz, ami volt enyém s tiéd!

 

 

Hatodik

 

Este időn köröttem összegyűlnek

szétkóborolt történetek,

az ágyperemre végigülnek,

lábaik légbe lengenek.

 

Téged hoznak el kézen fogva

s engem hozzád röpítenek,

A múltat megígérik lopva

s jövőidőt említenek.

 

Már összenőve, egybezárva

keresztben két test s lélek él,

öröm fájdalmat hord magában,

s vonszolják egymást könnyedén.

 

Fészek pihéjén ülni volna jó,

s légnek repít a gravitáció!

 

 

Hetedik

 

Micsoda játék volna veled élni,

s egy életen át veled játszani.

A végtelen lét néha csak tenyérnyi,

s vadságom, óh, a börtönt járta ki.

 

Harmóniára vágynék mindörökre

s vérem szétrobbant menthetetlenül

Te vonsz, igézel szájra, szívre, ölre,

karolsz, ölelni vágysz kívül-belül.

 

Baljós a béke, félek a reménytől,

a boldogság rettent, hogy megszokom,

lázam ne csillapítsd se most, se végül,

lázadj velem a lázas utakon.

 

Elég! Sosem elég! Játékos élet,

játszó – játszóval, hadd játsszak még véled!

 

 

Nyolcadik

 

Tarkállt a rét, zöldült a rengeteg

fejünk felett, lábunk s szívünk körül,

kakukk kalauzolt cirmos lomb felett,

csöndnek-szellőnek szívünk mind örült.

 

Játszva nyögdécselt körül az avar,

szürkés szemével nézett ránk a völgy…

Óh, mit beszélek! Vágyott zűrzavar

nőtt benned-bennem, s átizzott a föld.

 

De jó volt csöndben égre nézni,

s tűzből emberré hűlni újra,

lüktetve, némán mindent elregélni,

mindent elrejtve, egymás öblébe bújva.

 

A száj mért zárt a végső szó előtt,

Ha tested, vágyad végtelenbe nőtt?

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-06-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.