VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ismétlődés
mélyében mutatja helyed; ismétlődik az ezerszer elhallgatott magának jogot követel.
Hatalmas hegyek mögül akárha vér, zúdul alá vöröslő lavina.
Ebben a szédülékeny őszi délutánban elmosódó arcod lebegteti asszociációk kígyózó sora.
Így például megszólíthat valakit, anélkül, hogy rábukkanna. Ha nem látod és átgázolsz rajta, eszedbe jut az úti cél. (Ezzel a tevékenységével, vagyis azzal, hogy nem fél tőle.) A versenypályán felágaskodtak a lovak. Leleplezően és kényszeredett szerénységgel nyerítettek. Felvette a tömött hátizsákját, hinni kellett neki. Kérdezel, de nem ezt tűzted ki magad elé. Megjönnek és sírnak majd szóváltás közben. Csoportosan, különböző anyagokból összeállítva. Valamikor kisbabákat szültek délkeleten és délnyugaton. Rugdalózó csöppségek voltak, rongyosak is. Asszonyok és gyermekek kapaszkodtak felfelé a hegyoldalon. Azt szeretné tudni, hogy. Ott voltam, persze nem kell szó szerint venni semmit. Egyébként is papírra kell vetni. Addig kell i(r)nni, míg el nem törik a pohár. A fehér köpenyesek, meglátták őket a visszapillantó tükörben. Ha ezen a szigorúan titkos folyosón elindul, elér oda. Írásos bizonyíték van, a szagok hatása időnként súlyos, mentik a kérdéseket, végkövetkeztetés szerint, testek forgolódnak az alagsor szűk folyosóin. És én? – kérdezte az, akit most kivégeznek. El kell érni, hogy a kiválasztottak szakítsanak. Vannak barátaim, mondja, idegenkedve haragosan. Georg felemeli magát a tükör előtt, lebeg. Az ereje, a jajveszékelése biztonságos távolságban. (A fogoly odalép a királyhoz, mert betelt a törvény, a törvényt skandálja a szájában.) Egy hajtásra kifordul, elesik, kiissza, keresi az utat, megy és néz, kutatja az igénytelenség okát.
leírom, kitörlöm. most ez van.
leírom. kitölt. most ez van. Színjátéktár sorozat Illusztráció: Balog Béla Szereplők:
Petronius Fiatal Petronius Özvegy Kerekre hízott feleség Janus Kocsmáros Tömpe Tizedes Mindenféle más kétes jellemek, kurvák
(Szín: üres ókori vendéglő Jeruzsálemben. Közepében időről időre megelevenedik Petronius meséje.)
egy kerge fecske körbeszáll
Ugye, mama, azt lehet, hogy én, mondjuk, odaadom a Katikának az én hat hónapos magzatkámat, mert az övé még csak két hónapos, de ha az enyémet viszi haza, akkor a férjikéje már nem mondhatja neki, hogy honnan a csudából került oda egy gyerek, akkor már nem mondhatja, hogy nem ad nevet neki, én pedig megkapnám a Katika két hónaposát, persze lehet, hogy először nagy lenne rá a hasam, de tudnék rá vigyázni, és a Katika is tudna vigyázni az enyémre, azt mondt a nőgyógyász, olyan szép a méhszája, mintha sose szült volna gyereket, és aztán három hónap múlva visszacserélnénk, mert az enyémet akkor meg kell szülni nekem,
Most augusztus van, a nyár utolsó napja, nem Balaton, A Római part, gyűrött hullámokon nyöszörgő halhatatlanság, keserű léttelenség, nincs panasz mégse felizzik a délután,
ugrik a pisztráng a kis patakmederben úsznak a felhők (Uejima Onitsura 1661-1738)
Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet. Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy... Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített. – Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják. Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá. – Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
Legyetek rosszak, muszájból! Aki mást mond: ámít! Legyetek otromba móka! Aki mást mond: ámít!
A hét vezér lovaik nyergében méltóságteljesen várakoztak a Vereckei-szoros bejárata előtt. Mögöttük a magyarok népe. Lágy szellő simította porlepte arcukat, és a nyereg alatt puhított hús pont megfelelő állagúvá vált. – Kopogjak? – kérdezte Ond. – Még ne! – válaszolta Árpád. – Druszám, a Feszty még nem fejezte be a rólunk készülő körképet.
istenem
istenem ez a hideg hold milyen súlytalan februárban
istenem ez a súlyos február hideg és milyen holdtalan
istenem ez a súlyos hold milyen hideg és milyen februártalan
„…fürdőkupola nagyságú ingasúlyok
Hosszú feje volt, és széles, kerek karja, forgott, ebből következik, hogy a kompresszorok leálltak, megkérdezte, hogy az ő jelenléte befolyásol-e, leszálltak-e már, és hogy ki tudja-e elégíteni. Néhány másodperc múlva túl voltak a repülőtereken, a kiképzés időbeli helyszínein, a fegyverzeten, meg a hasonló formájú védőrétegeken. Akkor ők, miután előtűntek a kövek között, és igyekeztek nem mondani semmit, mert azon a vidéken csak remegő kezű öregek laktak, bólogattak, hogy nem így, meg nem úgy, illetve, hogy szétnyomódott-e, ők meg félrehúzódtak, az anyák a szoknyájuk alá rejtették gyermekeiket, és én azt hittem, hogy az a valaki, aki az előbb kijött már elment, vagy mégis ott maradt, esténként megtanulhatott célozni, persze nem annyira, nem is a lövedékek miatt, (repülés sebessége, szorozva repülési idő), haladhatott tovább a labirintusban, azok hintáztak, és a fegyverek rászegeződtek a célpontokra.
éjfél után a holdra nyíló ablak mintha háború sem lenne tiszta ég szüli a selymes sötétséget éjjel
gondolattól részeg rímbokrot nyesne
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…
HOGY ÁT TUDJON KELNI AZ APOPHISZ-KÍGYÓ GYŰRŰI FÖLÖTT…Én, Tepi önmagam sóvár kicsinységét köpöm a Szent Tóba s szenvedélyemet hátulról közelítem. Gerincén fölfelé vágtázik harci szekerén Ré. Térdeim remegnek s szárnyakat képzelek sötétbarna hátamra, mivel elröpülünk Ővele. Íbiszek lennénk a Nílus deltájának hűsében. Nászdalunk megsiketítené Hapit. Teje a tükrös vízben révedő Másodtepinek dúdol, majd hátrafordul: Szolga, láb alatt vagy! Hajló derekamat legyőzi valódi természetem. Tavirózsák és békák a tanúi, hogy Teje meglepett sikolya a fejemre pottyan s ágyéka pediglen ágyékomba csókol. Papnő, istenek arany trónusára emellek! Az alázat szikráját sem mutatom. Az asszony az csak asszony, mégha néminemű hatalom is nyugodik a kezében. Teje combjai reámtapadnak. Kegyetlen és kacér mosolya az Apophisz-kígyó. Hiszem, hogy könnyűszerrel átkelek fölötte s uralgani fogom. Szolga, az én szerelmem drágán kóstál! Legféltettebb kincsedet add…De az arany is kedvemre való! A szolga és az arany szavak gyöngeséget gyökeredznek vállaimba s elengedem Tejét. Elégedetten szegi föl az állát, mint a jóllakott macska. Lelkemet kapod aranyba foglalva. Az a legféltettebb kincsem. Sírokból rablott. A gazember Kufunak busás áron kótyavetyére bocsátott. Kerek. Cseng. Boldoggá teszi szívem szépséges szajháit…
erre az útra nagy örömmel, társként pillangót vinnék (Masaoka Shiki 1867-1902)
Azt mondják, rablóból lesz a legjobb pandúr. De én úgy látom, túl jó lesz, azaz már-már rossz, elviselhetetlenül jó, már-már kegyetlen. Tán az kellene, hogy előbb büntetése legyen neki, kiszabott, letöltött büntetése, s csak aztán lehessen bárki, ha akar, még pandúr is, de csak eztán. Mert nézd, nézd magad, itt vagy te is. Te, akiről azt pletykálják, pénzhez mentél feleségül, de aztán meguntad, meguntad az első férjedet, szeretőhöz jártál, majd meghalt a férjed, de túl hirtelen halt meg, azt mondják. S így, ha te akár segítettél, akár nem az ő korai halálában, ő hős lett, pletykahős, a nép hőse, mert lehet, hogy a végén már csak ivott, lehet, hogy elhanyagolt asszonyt, gyereket, céget, de ezt azért mégse érdemelte, a korai, gyors halált. Mert azért mégis ő, ő volt, aki idehozott téged, telket vett, házat építtetett, és ezt az intézményt, ami eltart téged, míg élsz , és el, majd a gyerekeidet is.
Huzat
Mintha tudatosan tenné, valami gonosz huzat faltól-falig sodor.
Micsoda panoráma ez, miért csak most miért a nagy távolodáskor látom és ismerem fel a nagyívű szép történéseket melyekkel merülök örökre netán pokolra szállok…
Minden nap és minden percben megigézem arcodat, lehet friss reményű hajnal, lehet csöndes alkonyat.
Látod, most a tengert nézem, s a szerelmes gondolat lágy hullámból téged formáz, s régen vágyott álmokat.
Te a tenger, én az égbolt, látod, eggyé olvadunk, s könnyed szellő hátán lebeg, szép szerelmes sóhajunk.
Botos Ferenc (Kép forrása: naputonline.hu)
egyik tenyeréből a másikba magányosból a halálosba valóságból a káprázatba elfelé visz már az ember lába
|
