VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
A nappaliban ültünk. Mindenki foglalkozott valamivel, hogy ne unatkozzon. Egyesek kártyáztak. Dominónk is volt. A nők kézimunkáztak. Kis keretekben hímeztek valamit. Csak Ljubojka kötött, már amikor kedve volt. Vagy kibontotta a kötését, amikor, Teréza nővér szerint, „rájött az ötperc”. Mind nyugodtak voltunk. Valamivel foglalkoznunk kellett, hogy múljon ez a ragadós és lassú idő, ami különben, úgy tűnt, meg sem mozdul. Bejött az igazgató. Felkaptuk a fejünket. Nagyon ritkán nézett be hozzánk. A munkások, akik itt dolgoztak, gyakrabban bejöttek. Néhány másik emberrel együtt lépett be, de azok nem olyanok voltak, mint akik rendszeresen meglátogattak bennünket. Nem volt nyakkendőjük. Ezek biztos nem kekszet és ígéreteket hoztak nekünk, gondoltam. Azt mondták, hollandok, legalábbis én így értettem. Lelkesedéssel, csodálattal néztek ránk. Minket így még nem nézett senki. Csak bámultak ránk, jól megnéztek bennünket, aztán elmentek. Nem ígértek semmit, nem hoztak kekszet, sem szörpöket, és azt sem említették, hogy majd autóbuszt biztosítanak nekünk.
Percek
levette róla a gátlást, mindent a maga idejében, finoman vetkőztette kettesben nincs család, barát, ismerős, nem tudsz rólam semmit, mindennapos meztelenség pornófilmben érzem magam, épp csak nem fizetsz elment, otthagyta indigókék ingét, benne minden együtt töltött pillanatot a felesége előlépett az ajtó mögül kókusz és vanília illatú teste beleremegett az észrevétlen tűnődésbe szótlanul álltak percekig
Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal, meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.
Egy Vaskos, jegyet vesz, teljesárút, első osztályra, talán ablak mellé, bár azon a vonaton nincs helyfoglalás, csak érkezési sorrend, szóval megveszi, elrakja, megszámolja a visszajárót, zsebre vágja a pénzt, és elindul a peronok felé. Egy Karcsú száll ki a taxiból, megvárja, míg a sofőr a vállára segíti a táskát, aztán csak áll és bámulja a pályaudvar mellé leparkolt autókat. Egy kalauz lépked a szerelvény mellett, minden kocsi számát felírja füzetébe, és mikor végigér, elrakja a tollat a felső zsebébe, sapkáját a hóna alá csapja és bemegy a forgalmi irodába. Egy Foghíjas tápászkodik fel elvékonyodott dobozpapír fekhelyéről, megissza a maradék bort a pillepalackból, kabátja zsebéből félig szívott csikket kotor ki, rágyújt, és megindul a várócsarnok felé vezető lépcsőkön.
Csengődi Péter Fotó: Molnár Attila (Kép forrása: Veranda Művészeti Csoport) „Az oroszok már a spájzban vannak!” – jut eszembe olykor-olykor a film, egész pontosan Horváth Tivadar, majd Sinkovits Imre ledöbbent arca. Bár a költők nincsenek annyian, mint az oroszok, az élet egyre több területén futok össze velük, legyen szó egy kocsmázásról (felolvasó estek), nyaralásról (Tokaji Írótábor), vagy csak egy internetes csevegésről. Így egyre többször esik meg, hogy ingyen vagy fél áron jutok egy-egy kötethez, és ami még értékesebb, nem egyszer egy érdekes történet is kapcsolódik hozzá.
csillárok szivarfüstjében állok a középpontban egy kabát a halállal cseveg de nem tudom kié
jó éjt gázlámpák szól hajnalban Krúdy Gyula az ég sóhajtva befordul a falnak
az úr azúr aluljárójában fagyoskodik az űr de nem tudom kié a kabát nem tudom ki halála ez
Ha a kávéba aprított kenyér eszembe jut, érzem a ház illatát. A földpadló, a petróleumlámpa füstje. És bár ezeknek inkább szaguk van, bennem mégis illattá állnak össze, a ház illatává, holott házról nem beszélhetek, csak cselédlakásról a Liget tanyán. Hosszú, sok nyirkos odúból álló vályogépület volt, a Majláthok építtették annak idején, valamikor a húszas évek eleje tájékán. Lépcső, ajtó, amely a konyhára nyílt, a konyhából bejárás a kamrába és az egyetlen, bár nem túl kicsi szobába. Földpadló, gerendák tartotta mennyezet, a szobán kis ablak, inkább a levegő, mint a fény beengedésére. Arra pedig már nem emlékszem, hogy hány ilyen szobából és konyhából álló cselédlakás fért meg egymás mellett ebben az épületben, de arra igen, milyen jól megfértek egymás mellett az emberek, a kényszerű összezártság ellenére. Mert az összezártság kényelmetlenségét szinte semmivé tette az egymásrautaltság.
Botz Domonkos (A fotó a szerző tulajdona)
Levél Alanyából XXII.
Vendégem volt az este. A balkon korlátjára könyökölt a Hold, csak néztük egymást. Az egyik sápadt, megkövült arc, a másik tagolt.
Nem időzött sokáig, hívogatóan emelkedni kezdett, szállt egyre magasabbra, számtalan szórta ezüstjét alant a sötét ablakokra.
Ezüstbe borult a part, és a sötéten fodrozódó habok, és mire pirkadatot fogant a Nap, eltűnt, nyomot sem hagyott.
INKORPORÁCIÓ
Csak vele állsz szemben. Csak benned van üresség.
egész álló nap zeng, zeng a pacsirta – mégsem elég dalt
(Macuo Basho 1644-1694)
Azt olvastam, semmi gond, az emberiség nem marad bolygó nélkül, ha a Nap és vele a Föld elpusztul, mert addigra biztosan kihal. Az egész, az egész emberi faj, mivel bonyolult, és a bonyolult fajok hamar kihalnak. Maguktól. Pedig talán nem is olyan bonyolult ez. Legalábbis nekem, te, Rómeó, tiszta voltál mindig, mint a víz. Talán a kék szemed tette, a vízszín, az égszín, a szabadság örök színe, hogy mertelek nézni, és mertem elgondolkodni terajtad, és persze Júliádon is. Ha fiatalok lennétek, egyszerűbb lenne minden. Mernétek a szerelmetekért a természethez nyúlni. Bevonzani mindazt, ami kapcsolatotokat megtámogatná, mindazt, ami nem emberi, mégis rajongásra érdemes, s ezáltal hitelessé tenné a ti rajongástokat is egymás iránt. Ha fiatalok lennétek, előkeresnétek az agyatokból minden szépet és jót, amit eddig láttatok és megéltetek, tengert, sziklát, búzamezőt, anyjához simuló csecsemőt, ma született borjút, csikót, ami éppen első lépését teszi a világban. És napot és holdat, és virágot és hasznos, de haszontalan szépet is. Szerethetnétek egymást, ahogy a fiatalok, ahogy valaha fiatalon szerettetek. Mácsai Ferenc: Határtalan korlátaim 6
Sóhajelűző . R oskad a lelkem a Razglednicáktól, .....M ellemen sírnak a bús verssorok, A ngyal suhog át a sötét világból, .....I steni fénnyel, s én imát lopok. D er springt noch auf,*" - jaj, hallani vélem .....K ong a kemény szó a fejem fölött, N éma az ajkam, s már rogyna a térdem - .....L átod, veled hal, a sorsüldözött. Ó lmos a lábam, a gondolat éber, .....Ó vatos léptekkel oson az éj. T étova ódád most, cseppnyi reménnyel .....S óhajelűző, égi fahéj. I rgalom hintő intelem is tán: mint, " kőben a megkövesült”* csigahéj!
*Idézet: Radnóti Miklós: Tétova óda
Áhítatosan, középen, stílusirányzatok szerint. Seregek között. A könnyelműség bélyegét viselő idegen mesterek. Amikor odaér a naptár keresem a királyt, valamit várok tőle. Csak a holmiját látom, a hatalmas sereget, mely kimerül, ha megsimogatják. (Egyébként voltak. Lesznek.) Hol voltatok akkor, amikor a villámlás felszakította az ország testén az ütőeret: Lovak patája zeng hétköznapi ablakok nyílnak, bátor emberek, mindenféle vegyszerek keverednek a beszélgetésbe. (Között.) Cserebogár, sárga cserebogár, mondják, és félretesznek bizonyos kérdéscsoportokat. Szaggatott vonalban álltak, azt hittük, hogy nem hagynak magunkra minket a világmindenségben. (Magyarország a középkorban európai nagyhatalom volt.) Beteljesedett a jóslat, az őshimnuszok, egymásra néztek, meteor becsapódás. Nem volt senki aki hellyel kínálna, aki biztatna. A föld kérge pózba merevedett. Megvadultak a befőttes üvegek. Nők is voltak ott, lebegnek a harcmező felett. Akik tépkedték a ruhájukat, lehajoltak szükségletüket elvégezni. Már tartott a roham, és a katonák menekülést színleltek. A lőporszag átkelt a folyón.
Mattatiás felhívása a zsidókhoz (The Doré Bible Illustrations; 1866.)
A szívszorongató történet idején, 1992-ben, még éltek a szüleim. Ám sűrűn visszaálmodom őket, különösen anyámat. Álomfejtők szerint éjjeli lebegő létünknek köze van megélt valóságunkhoz. A Krisztus születése utáni második évezred utolsó évszázada kilencvenes évei elejének nyarán egy a Dráva partján megbúvó délvidéki kicsi magyar falu népét menekítették borzadalmak világából buszokkal át Magyarországra. Indulás előtt bezárták a buszok ajtaját. Ekkor ért oda az egyik ajtóhoz egy borzas kutyuska, ugrált szegény, nyissátok meg az ajtót! A busz megindult, az elhagyott kedves házőrző teljes erejéből futott a jármű után, amíg el nem tűnt a kamera elől. Gazdái szemében is könny csilloghatott. Őt bizony elhagyták. Talán magára maradt. Kicsi kutya parasztportán.
MEGBARNULT REGÉCI LEVLAP
Útszéli bádogkrisztus ámul, hajnalban kéken vacog az ajka, mint aki mindent megbocsátott: fejét megadón félrehajtja.
A kerten vörösbarna árnyak surrannak át loppal – vedlett szőrű macskák, üres mákfejeket csörget a szél, fésülgeti
a téglarakás mögötti tüskésdrót gubancát.
A várrom tövében kökénybokor virít, villan a rókáknak kitett csapóvas, orvvadász ballag a fenyves szélinél, csillagos-holdas lábnyomokból olvas.
Vadszőlő pironkodó levele piroslik, elcsöndesül a csalfa szüreti ének, ólmos ég fele kanyarog céltalan, fanyar füstje a nedves venyigének.
Tamásnak szívrohama volt. Asztalos volt. Sokat megélt az ötven évével. Gyógyszereket kellett szednie. Leszázalékolták. Rendszeresen járt kezelésre. Tamást szerették a jó haverjai. A kocsmában azért összejöttek egy-egy pohár sörre. Sokan sajnálták Tamást. Jancsi és Károly voltak legjobb haverjai, akik szintén asztalosok voltak. Most éppen a kocsmában beszélgettek. Már ők sem voltak éppenséggel makkegészségesek. Azt mondta Jancsi Tamásnak: – Volt egy infarktusod! A te helyedben vigyáznék magamra! – Vigyázok én is! De a cigiről nem mondok le!
Mellbevágó az éjszakai akácillat. Olyan sűrű, hogy kedvem lenne megfürödni benne. Ha az utcai lámpák nem világítanák be a kertet, megkockáztatnám, hogy ledobom a ruháimat és szeretkeznék a holdfénnyel. Attól talán újra az a karcsú, 18 éves lány lehetnék, aki egykor voltam. Persze, akkor még annyira elvakítottak saját gátlásaim, hogy nem vettem észre: nő lettem, gyönyörű nő…
Ha bátrabb lennék, mezítláb kiszaladnék, s ha elbotlanék egy vakondtúrásban, hanyatt vetném magam, s fűangyalt csinálnék. Van ilyen egyáltalán? Félek, reggelre kelve, ahogy a nap felszívja a harmatot, a fű újra fölegyenesedne, már nem őrizné tovább testem nyomát, s ezt az egész bolondos éjszakát józan reggeli napfény tenné nevetségesen semmivé.
néha eltűnődök magamban két holt költő képzelt találkozásáról hogyan hányták-vetették volna meg a világ dolgait egy kocsmaasztal felett Ladányi és Berda Jóska a tündér bokák dolgában bízvást tudom hamar meglett volna a baráti egyetértés az izmusokat sem hibázták el ők soha a mindenből kimaradtak pártját fogva lett légyen az szegény, gyötört nő, vagy árva végül a pohár körüli disputát sem bíznák másra – Eperpálinkát, és jó somlait ide! – kiáltaná ma is Berda Jóska
Türelemüveg
Részenként ragasztom össze a hajót, bár a kezem néha ideges, megremeg. Tudom jól, hogy egy napon palackomat elsodorja egy élénk hullám vagy fergeteg, de a szilánkok közt talán olvasható marad majd kissé – ha darabjaiban is – az üzenet, ha partra mossák és a roncsok mélyén felfedezik az évekkel körmölt szöveget és tanúskodni fognak a sorok, mi történt: melyik vihar törte derékba végül a gályát, amely meddőn igyekezett túlélni a tenger falánk, kapzsi és siváran terpeszkedő árját...
Fotó: Hupján Attila
Mondjátok meg nekem, ki hozta el számunkra a tüzet, mely őseinkre hullott egykor, s történetére fényes lobot vetett.
Évezredek lombsátrából a vad, vadászként lépett elő, nehéz kezében zuhanni indult, felismert összefüggés: a zuhanó kő.
Apró magból művelt táj lett, a kő: épületekké nemesült, s magának lépve le a földet, zsebébe gyömöszölné már az űrt.
|
