Videó

Részlet az MTVA P´amende, 2024.04.18-i adásából a henti79 csatornán.




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

mi a titka
nem tudom
talán az emlékek
várakozások gyönyörűsége
fényszikrázó fenyők illata
ahogy évtizedek alatt rögzült rítus szerint viszed
tisztítod
ahogy eluralkodik a fazékban a piros ragyogás
ahogy kis időre elfelejted a nyomorúságot
és arra gondolsz
micsoda szerencse
hogy ezen az estén is jut
tányérnyi a szeretetből
s hogy minden konyhában
máshogy és máshogy alakul
utánozhatatlanul szentté
a csoda

a recept lényegtelen

 

H. J-nak

 

1.

 

Halkan csukja be maga mögött az ajtót, mikor kijön a sötét hálószobából, aztán nesztelenül lopakszik ki a nappali meghitt melegéből az előszobába, nehogy felverje az alvókat. Ott felhúzza nehéz csizmáját, aminek hideg a belseje, de tapasztalatból tudja, hogy ez még mindig jobb, mint papucsban fagyoskodni a konyhakövön.

A konyhában már villanyt gyújt. Mint mindig, legelőször a zománcos tejeslábost veszi elő, és egyúttal bekapcsolja a konyhaszekrény tetején lévő rádiót is. Kellemes filmzene szól. Nem ugrik be neki, hogy melyik film zenéje, de ismeri és elkezd rá dudorászni.

Kiveszi a tejet a hűtőből. Hideg a tejeszacskó, hideg az edény füle is, hát gyors mozdulatokkal gyújtja meg a lángot.

- Kedves hallgatóink! Pontos időjelzést adunk. Négy óra következik. Pik-pik-pik-pik-pik, négy óra. Híreket mondunk.

Abbahagyja a dudorászást, a rádióra figyel.

- A mai napra várható legmagasabb hőmérséklet mínusz négy fok. Újabb havazásra nem kell számítanunk.

 

várépítős-rajzolósdi

félelemből
épülnek a várak
megrajzolom arcod
ráfestem a szemedet gyertyalángnak
ráfestem a szád az orrod
a szembe könnyet
a szádba fogakat
orrodra fintort
félelemből épülnek a várak
kört rajzolok magam köré aztán
lepkehálót megrajzolt arcod ellen
szemüveget a gyertyalángnak

 

Mákonyos viharban megfeszül.
Villódzó gázrózsarengeteg.
Melasszá lepárlott ünnepek.
Megtanul mandulaemberül.  

Vajpettyet virágzó tejberét.
Káposztáskőre szórt sírhomok.
Olvadó kristálykarácsonyok.
Mákgubók robbannak szerteszét.  

Margarinláva lep hűvösen.
Ádventi, nyelvtörő méznyalás.
Világnagy bálterme szűk verem,  

lagzija fullasztó, néma nász,
csontlisztet szitáló szélkalász
veri a Hold-partot szüntelen.

 

– Hát ez így nem megy! – emelte fel a hangját Pistabá. – Az még rendben vóna, hogy Komárlaci befogja, de így nem lehet kártyázni!

– Ugyanmá! Maragyonmá! – rivallt rá Jutka, a pultoscsaj, mert eléggé idegölőnek találta amúgy is, hogy gyertyákat kell gyújtogatnia. – Azt a gyenge kontrapartit majd lejátsszák világosban!

– Gyenge?!

– Kontraparti?! Erre a húszszáz piros ultira?

– És nekem is?!

– (Hümm???)

– Nem úgy van az! – keménykedett tovább Pistabá, aki mellesleg az esetenként (na, jó, általában) itt tartózkodó kártyacsapat doajene volt. – Egyszer így vesztettem el kétharmad országot!

Puff.

 

Fényre borul a sötétség
kihalt vasárnapi utca
hallani nem lehet csak a zaklatott csendet
alig nyugvó belső viharokat
advent negyedik vasárnapján
kívül csend, mély és puha
szilánkokra törött szélcsengő a balkonon
távolba szakadt mennyország
arany gyerekkor, fahéjillatú otthon.
Meghasad a város tompán dobbanó szive,
a köztünk járó némaság csak álruhába bújt halál
láthatatlan percek hullanak a semmibe
lassú léptekkel jön a csendkirály.
Az ablakon fagyott virágmező.
Fehér szirmain keresztül látszik

 

Budapest, nyár van, kora délután, süt a nap. A fiatal nővel beülünk egy puccos kávézóba. A falakon, a plafonon, mindenütt aranyszínű vonalak futnak, levélmintákat rajzolnak. A szekrények, az asztalok és a székek legalább két évszázaddal ezelőttiek, élénk barnára vannak lakkozva. Leülünk, beszélgetni kezdünk. Megjegyzem neki, hogy még sosem jöttünk ilyen drága helyre, és rögtön hozzátettem, hogy nem rosszindulatból mondom, hátha az felment udvariatlan kérdésem bűne alól.

Nem gond, mondja, csak egyetlen csésze kávé lesz, és úgyis most búcsúzik a fővárostól.

 

Hull a hó,
bokrok emlőin
ott csüng az idő,
állatok szomja,
ha pancsol
a havon,
szétfröccsen
ez a jelen,
hátam síkját kettémetsző
gerincemet
behavazzák
a bénulás
meleg
kövei,
bogárka lábamon piszmog
a séta,
kontyom alá gödör

 

AZ

örökkévalóság fája alatt
felgőgicsél a folyó
törzsében bölcső bábateknő terem
tisztaságunk védi a ránk szálló por
zöld védőhálója fölött a sorsnak
keresve végzete kinyújtott kezét
a biztosat amire számíthatunk
történjék bármi megmagyarázhatatlan

 

– Ide figyeljen, meddig akar még itt ücsörögni?

– Csak amíg az amerikai. Csak addig. Egy perccel sem tovább.

– Megőrült? Meg akar halni?

– Nem akarok. De amíg az "ami" itt ül, addig én is.

– És ha addig itt marad, amíg szét nem lövik a seggét? Akkor is megvárja?

– Akkor is. Muszáj.

Kristóf Z. Tibor először a földre nézett, majd felfelé, az égre. „Csak semmi teatralitás” – intette magát. „Legalább én maradjak meg természetesnek.”

Kristóf Z. titkon azt remélte, így majd életben marad. „Ha nem ragad el a hülyék pátosza.”

 

Quim Monzó

Quim Monzó kócos.
Egy kócos ember valahol Katalóniában,
aki töprengés közben
gyakran beletúr tömpe ujjaival
idejekorán őszülő fürtjeibe.
Egyik szeme valamivel nagyobb a másiknál,
ettől hol bánatosnak, hol csak elgondolkodónak
látja az a ritka látogató, aki rá meri nyitni az ajtót.
Ha éppen nem ír, ez mostanában gyakran megesik,
azért imádkozik, hogy majd álmában haljon meg.
Ha emberek közé megy, megrémül: mennyi történet!
Hogy lehetne a legjobbat kiválasztani?
Maroknyira szeretné gyűrni a világot,
tudja, beleráncosodott a hűségbe, amit már úgy un.
Nem kutatni akarja, egyszerűen csak érdeklik
az ásványvilágban rejlő verbális lehetőségek.
A szomszédai nem ilyen mogorvák,
hiába morcoskodik, időről időre áthívják magukhoz
egy pohár italra, vörösbort iszik, lassú kortyokban,
aztán észrevétlen, köszönés nélkül hazaoson.

Hát ilyenféle manapság a kócos Q.M.
Vagy egyáltalán nem.

 

1651-ben hagytam el Hull kikötőjét. Elindultam a végzetes úton, a lejtőn, amely előbb dollármilliókhoz, aztán világhírnévhez, végül egy egész farkascsorda kiirtásához vezetett. Mindezt csak azért, mert dacoltam a szüleim akaratával, akik engem a jogi pályára szántak, és azt akarták, hogy továbbtanuljak. Most ügyvéd lehetnék Yorkban! De engem nem az iskola vonzott, hanem a sós hullámok, szelek, emberevő cápák, halálos mérgeket kibocsátó medúzák és részeg hajósinasok – egyszóval a tenger.

 

Töredék (a XX. századból)

Már nem gyötör a kor,
korom,
vagy más veszélyes szennyező,
és nem mondok imát,
a mát
csak mímeli a múlt idő.

Előbb, kit várt a Párt,
kapált,
vagy ércből fémet izzitott,
most mégis úri kar
akar
új szoc-reál alázatot.

Szól, típusok vagyunk,
agyunk
szükségében ha lázad is...
A szent egyformaság
a tág
magánzárkákról álmodik.

 

Franĉois kezet csókolt anyámnak, apámmal kezet rázott, puszit adott Kingának. A busznál álltunk, ami vitte a cserediákokat a repülőtérre. Nagyon udvarias volt, figyeltem, hogy hogy kell viselkedni egy cserediáknak, hátha egyszer én is az leszek. Igazából nem akarnék az lenni, mert én nem akarok egy idegen családban jó benyomást kelteni és hogy őszinte legyek, a világon senki másban sem akarok jó benyomást kelteni. Legfeljebb a szép Sziráki tanárnőben.

 

Anyu azt mondta, hogy egy egyetemista ne válogasson! Különösen akkor ne, ha egyetlen Rothschildot sem tudhat a családjában, sőt telitalálatos lottószelvényt sem töltött ki senki a környezetében az elmúlt húsz évben. Akkor meg különösen hallgasson, ha az apja olyan pancser, hogy négyszáz forinttal többet keres, mint a kollégiumi felvételi határ, de negyvenezerrel kevesebbet, mint egy tisztességes albérlet díja.

 

Kávé cukorral és hexameterekkel

Nézd, odakinn még csillagok égnek, s kéklik a hajnal,
Ellebeg álma az ősznek, roppan a kéreg a tócsán.
Rőt levelek, lásd, kergetik egymást, el sosem érik,
Mégse pihen le a szél, jeget és fagyot ont a szivünkre.
Hajdani délceg tölgyfák, egykori büszke akácok,
Fűrész vasfoga lábatokat már rég lemetélte,
És most testetek úgy hasad el, jaj, csattan a fejsze,
S ott hever egybe-halomba rakottan mindegyikőtök,
Nincs menedék, mind várja a láng és elnyeli nyomban.
Kályha köré telepedve a gondolatunk, ahogy illik,
Elnyűtt, vásott tegnapok árnyai hullnak a földre,
Nyílik az ajtó és belopózik a pirkadat aztán
Kócos napsugarak mosolyognak, futnak az útra,
Jön, közelít már, itt a hegyen túl jár a karácsony,
Kávét kortyol a reggel három kockacukorral,
S tétova, álmos hópihe olvad a benti melegben.

 

Két fiatal író beszélgetett. Az egyik egyetemet végzett, a másiknak csak érettségije volt. Az ELTE-t végzett így szól a barátjához:

-Komolyan mondom, a Dosztojevszkij nem agyalt ennyit!

Robi vállat vont. Dezső ugyanis tudta, hogy barátja neurotikus személyiség és az agya akárcsak a szeizmográf – úgy működik.

Kint az arborétumban heverésztek s szájukban fűszálat forgattak. Robi csupán hivatalnokként kereste a kenyerét, s éppen hogy éldegélt apjával.

-Éppen ezért vagyok jobb író mint te! – mondta Robi

Dezső kiköpte a fűszálat a szájából s fejét forgatta és csóválta, mint aki abszolút nem ért egyet valamiben.

 

Minden régi fényképünk besárgul.
Egy mozdulat, hajad libbenése
utóbb titok lesz, s még előbb elárvul
padlásszobákban szívünk fénytörése.
Prizmák tükrén fejek, vállak, s megannyi
kar. Görcsükbe zárva semmi, jaj, a semmi.

 

Karácsonykor minden évben
rengeteg piát veszek mert
át kell mennem anyámhoz

illetve nem lenne kötelező
de át szoktam menni

egyrészt épp a nem kötelezősége
miatt másrészt mert különben
még többet inna az anyám egyedül

így meg én is vele tartok
s kevesebb az egy főre
jutó alkoholmennyiség
mintha külön-külön innánk

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal