Szépirodalom

Tele van repedésekkel az asztal, beleseprem a családi titkokat. Letakarom vadonatúj, hófehér abrosszal. Hajtások törik meg a tökéletességet. Végig futnak az elejétől a végéig, néha ki is térnek.

Családi ezüst vagy IKEA? Egyik sok, a másik kevés. Lábammal, idegesen kopogom a kérdést a parkettán. Szalag és műanyag, az eredeti fa rég kikopott, megsüllyedt, kidobtuk. A mostani modern és olcsó, de jól néz ki. Még ereket és göcsörtöket is nyomott rá a nagy gép a gyárban.

Hiányban nincs hiány.
Kösz jól vagyok.
Néha a tapétába kapaszkodom, mint valami leguán
és fejem félrefordítva bámulok ki az ablakon.
Így időzöm a falon négykézláb, amíg el nem unom,
aztán leugrom némi harapnivalóért.
Valami finomságot kérek a Kisasszonytól.
Ő rám néz, de nem tudja mi lehet finom
az én érdes nyelvemnek,
és közben igyekszik másra gondolni.
Valaki, vagy valami másra.
Mindegy, csak arra ne, hogy itt kell
lennie egész nap,
igényeket kielégíteni.

Mikor én voltam a tévé, folyton beszélnem kellett. Pedig nem akartam, hogy be se álljon a szám, csak a délutáni alváskor annyit, de annyit kellett csendben lenni, és nekem annyi, de annyi minden jutott az eszembe, hogy egyszer csak tévé lettem. De, tényleg! Egészen igazi.

édesanyámnak

Mi leszek, ha nagy leszek?
Fa ága, virága?
Fürtös csokrokat küldjek
nyíló napsugárba?
Legyek fűn rezgő harmat
szilfák erdejében?
Csöpp, felhőtlen kis világ,
csipke szemfedélen?

Kő legyek kavics között?
Szikla, aki alszik?
Szikla, ám felhők fölött!
Fény, tetőtől talpig?
Lennék csillag, üstökös!
Szikra – hulló rajban?
Szikra! érchomlok mögött!
Ezredévnyi bajban?

- Már megint kezded?

- Ezt tőlem kérdezed?

- Miért, látsz itt rajtam kívül valakit?

- Hanyadszor sütöd már ezt el?

- Hányszor szeretnéd?

- Azt hiszed, te talán viccesebb vagy?

- Mi ez most, egy humorolimpia?

- Neked mindenről csak a sport jut eszedbe?

- Most azért, mert tegnap megnéztem azt a rohadt meccset?

- Amelyik miatt nem láttam az Izzó vágyakat?

- Abban játszik az a nyálas majom azzal az ostoba – szerinted igéző – tekintetével?

- Na nézzenek oda, most már egy celebre is féltékeny vagy?

- Miért lennék féltékeny egy kutyafajtára?

- Te, és jó ilyen beszűkültnek lenni?

kastély

Hazudtam, ami volt, sosem volt kétszemélyes.
Volt viszont rajtam kívül sok másik női főszereplő.
Ebben a kastélyban mindegyik szoba a hetedik,
pompás virágok, és szüntelen agónia. Nem volt
keresnivalóm itt, talán eltévedtem, talán előbb
voltam itt, mint ő, talán erre születtem mindig is.
Nem örült nekem, de néha szobát nyitott,
másnap meg rám uszította a kutyákat.
Azt mondják, mikor elmentem, aznap este sírt.
Sok kár érte aznap, kedvenc kutyája nyakát szegte,
a táncteremben beomlott a boltozat. Egy hajszálát
felszedtem a földről, mert az ember gyenge.
Megégette a tenyerem hólyagosra.

űzik az embert űzik
nem nagy ügy
porig ég ez a tűz is
ez az este

annak se könnyű aki üldöz
szügyig empátiával
asszimilálódunk a fűhöz
ahogy a rendje

Van feleséged, huszonhat éves, kicsi, törékeny, pengeajkú. Kislányos a melle. Négy éve a feleséged, az egyetemen ismerted meg, te földrajztanárnak, ő vegyésznek készült. Te lusta hallgató vagy, ő magol, te iszol a többiekkel, ő vár rád az asztal végén, részegen hazacipel, ágyba tesz, reggel adja az aszpirint. Majd felhívja az apádat, megint ittál, meséli, valami tenni kéne veled. Ez így nem jó, elzüllesz. Apád jön, valamit mond, végül nevettek. Lediplomáztok, nászút Görögországba, indigókék tenger, szálloda, fintorgó pincérek, ősszel apád körbetelefonál, madzagot rángat, segít, bekerülsz egy minisztériumba. Ülsz egy sötét irodában. Lusta, trehány, kényelmes vagy, az ország hídjaival, folyóival, gátjaival kell foglalkoznod, de nem érdekel, csak billegsz az irodai széken, interneten nézelődsz, így telik el négy év.

Életem apró szörnyei, hova bújtok –
nincs helyetek, s mégis a sarkok mind tele
veletek; a szóközök, csöndek, nézések,
félrefordulások, ellépések, sóhaj
az eleje vagy vége, néha lihegés,
mintha futó vágy és már se vágy, „soha már”-
a megszokás, a vesztés bizonyosság-szörny,
a tényleg más volt, benne én is biztos-szörny,
a majdnem tetsző, tükörre ráncolódó,
hangot-testet nem viselő, agyban élő,
hiányból létező s mi van, mind kikezdő,
velem legyőzhető, ki ellenemre-szörny.

(részlet a LOVAGKÓR – Játék nemekkel és igenekkel című kötetből)

Magába zár mindent és mindenkit. Bermuda-háromszög. Elnyeli, amit belédobsz, információ belőle ki nem jön. Nyugodtan mondd el neki bármely titkodat, jó helyen van nála. Sosem fog kiadni, szétmesélni. Meghallgat, és benne tényleg megbízhatsz, jó, ha tudod. Nem fogod visszahallani a történeteidet. Nem érdeklik annyira az emberek, te sem érdekled, ne félj. Ez sokak számára bátorító. Dobálják bele a titkokat, a titkaikat, és ő szépen valamennyit elnyeli. Esetleg csatos lakktáskába zárja, behajigálja a szekrény mögé, rátolja a bútorokat, rajta alszik, betámasztja velük az ablakot. Néha visszaváltja, vagy ha mégsem, (szelektív) hulladékgyűjtőbe teszi, esetleg elégeti az összeset.

Elmúlás...

Ifjú évek,
elmúltak,félek.
Siratom éretten,
elmúló fény lebbent,
s ezeregy éjszaka
virága hullt vállamra,
aranyló sárgán,
hetyke barnán.
Most szürkén lapuló,
nyugalmat sugalló,
nyárutó melenget,
s őszít,ezüstös színben,
fáradtan, meghajolt ívben.

Amikor húszévesen belépsz egy bárba, még odafigyelsz, mit beszélnek rólad a másik asztalnál, 30 évesen már nem érdekel, 40 évesen pedig már te beszéled ki azt a 20 éves kis taknyot, aki épp belépett. Nézed, hogy néznek-e. Ha sztár vagy, a tekintetek kora sosem ér véget, a sztárság unalmatlanná tesz, és ha ügyes vagy, még a halálod után sem kopsz ki. Amíg életben vagy, bárhova is teszed be a lábad, le nem vakarod magadról a kíváncsi szemeket. Persze, nem biztos, hogy ugyanazért bámulnak majd 50 évesen, mint 20 évesen. Wanda már 10 éve 20 éves, sokat tesz is érte, számtalan uborka végezte az arcán pakolásként, mert Amerika harmadik legnépszerűbb énekesnője egyszerűen nem lehet 30, nem idősödhet kiábrándítóra, egy férfiálom és nőideál nem fakulhat ki. Wanda – polgári nevén Claire Porter – már csak heti egyszer vállal éjszakai műszakot, amikor koncertezni, vagy egy milliárdos apuka hülye gyerekének partiján kell fellépnie, mert a perui life coach-a szerint az öregedés kitolható, ha időben lefekszik. Pályája elején, amikor még jobban bírta a piát, az éjszakázást, a hirtelen keletkezett hírnévtől megrészegülve egymás után csinálta a hülyeségeket, bőséges szafttal itatva át a pletykalapokat. Egy jól megfogalmazott karrier alatt minden nap csupa hűha.

aureolák

baszdmegmarcsi

te mindent tudsz
mindenről
tudod az életről
mondta jóska

mondd már meg
mi a szarnak jöttünk a világra

azért, hogy megtanuljunk
szenvedni

hát azért rohadtul
nem volt érdemes

akurvaéletbe
marika

(Történelmi fikció)

– Magát nem hítták?

A bárd megemelkedik, lecsap, aztán újra és újra, még vagy háromszor. Akkor a mester leengedi a nehéz, borotvaéles szerszámot és komoran néz a műhely falának támaszkodó férfira. Nem szól semmit, baljával végigsimít a hófehér, nyers illatú fagerendán. Újra megemeli a bárdot és lesújt, oldalvást. Erő van a mozdulatban, mégis hajszálvékony forgács válik le a félkész gerendáról.

– A segédjét se? Valamelyiket?

A fiatal, széles vállú, nagyfejű segéd kezében megáll a vonókés. Szúrósan néz a kérdezőre, de ha a mestere nem szólt, hát hallgat ő is. Csattan a bárd, surrog a vonókés, vékony forgácsok tekerednek a levegőben és hullnak hangtalanul a műhely padlójára. A mester néha megáll, szusszan, kezével a hatméteres vadgesztenye gerendát simítja, de a szeme a segédjén. A bárd végzi a munka durváját, a vonókés adja a fényes simaságot.

A férfi ellöki magát a műhely falától. Szemébe húzza zsíros, fekete posztókalapját és áll, járatja a szemét jobbra, balra.

A kunságból

Ha újra megszületnék, sem lennék más.
Jó vagyok így konokul a világra.
Mezsgyén vagyok. Jól van ez is.
Ha az Isten megkérdené, akkor újra azt válaszolnám:
Dobjon csak le kend a magosból, oda célozza lelkem Magyarok honába.
Ha más nem, hát jó leszek koncként a világra!
De mondom nektek, akkor is nevetnék!
Nevetnék, ha látnának, fütyülnék a világra.
Sírni csak befelé sírnék, a könnyek enyémek, hát megtartom őket.
Most is, ha nevetek, nem látszik szám keserűsége.
Mulat ma a lelkem cigány fele! Szaggatja az istrángot!
Hangosabban az őrült keringőt! Bort még, bort!
Máris forog velem a világ.
Csillagok közé temetem ma fekete szemem bánatát.

Ritkán lát olyat az ember, hogy két ennyire különböző karakterfigura sétáljon egymás mellett. Zsolt, a leendő menedzser, barna öltönyben és mályvaszínű ingben, milliméter pontosan belőtt séróval, mellette pedig Péter, aki fekete-fehér inget viselt, szakadt sportcipőt, és tarisznyaszerű táskát vitt a vállán. Egyébként a Zsilip becenévre hallgatott. Igaz ezt összenőtt szemöldökéről kapta, de nem bánta, sőt, tetszett neki. És amíg az emberek erről kérdezősködtek, addig is legalább vele foglalkoztak.

Vannak olyan helyzetek, mint mondjuk egy vagy több nehéz vizsga, amik össze tudják hozni a különféle embereket. Zsoltnak nem volt erőssége az elméleti matematika, de amikor a Turing-gépeket taglalták, végképp felállt a szőr a hátán. Elvégre, miért bizonyítják be, hogy lehet olyan automatát készíteni, ami megold egy matematikai feladatot, ha soha senki nem fogja megépíteni? Nem volt mohó, csak annyit kért, hogy Péter egy kicsit húzódjon balra, hogy rálásson a papírjára. És nem is volt az a fajta ember, aki csak kihasználná a másikat. Szerette volna viszonozni a kedvességet.

kriptacsendbe hulló szavaink
a romlatlanság foszló illúziói
a tisztaszobák látszatmelegén
aszalódó vágyak ha napvilágra
jutnak az első érintésre porrá
omlanak mint a halál utáni élet
örök katarzisára ítélt testek
gondatlanul feltárt múmiái
szutykos gyerekkezekről
sáros cipőtalpakról álmodik
odabent a rend konyhák
vacsoramelegéről a fény

- Útra keltünk, mert haladni kell,
Új kihívások felé, új hegyekre fel.
Nem tárt karokkal várnak, - de kaput nyitottak,
És a kerítések sem kolbászból fonottak.
Gondból, dologból ott is van jó adag,
Munka vár ott ránk, nem báli forgatag.

Két férfi készülődik az öltözőben. Mindketten kijöttek a zuhanyzóból, és már a hajukat is megszárították. Az idősebb egy tiszta munkásruhát vesz elő, és lassan, komótosan öltözni kezd. Néha vet egy pillantást a fiatalabbra, aki leült a padra, és nem mozdul, csak bámul maga elé. Az idősebb beszélgetést kezdeményez, hogy felvidítsa a fiatalembert, akinek láthatólag nincs jókedve.

– Neked mi a jeled?

– Milyen jelem?

– Hát, az, amit a szekrényedre ragasztottak.