VideóRészlet az MTVA P´amende, 2024.04.18-i adásából a henti79 csatornán. Keresés a honlapon: |
SzépirodalomLe s fel nyargal, nem henyél A Biblia az életem ciklusból Világuralom. Nehéz ügy. A II. Világháború hiteles krónikáiból:
„Ki fogja ezt megbocsátani nekünk? A kadét felejthet, de a történelem sohasem.” – meséli egy tiszt, aki a Marrymack fedélzetén szolgált, azon a borzasztó napon, utolsó útjára kísérve a USS-D osztályú atom tengeralattjárót. Az ő neve is felkerült a háború névtelen hőseinek végtelen listájára. A gépházban tűz ütött ki, a tiszt bordáit pedig átszúrta egy elszabadult, szürke, barátságtalan torpedó, végzetesen a falhoz szegezve testét. Amikor a nehéz gonoszság kioltotta az életét, mindentől elment a kedve. A hosszú, kemény fémtengeralattjáró lassan alányöszörgött a hullámsírba, s minden áldozatnak csúnyán elöntötte szemét-száját a betörő tengervíz. Utolsó szavai ezek voltak: „1944. június 11.-én a régi szép idők tovább tartanak!” Utolsó dúdoló Úgy alszol, mint egy kisangyal, Ha elég gazdag és szabad vagyok, nem vágytam volna annyira utazgatni a nagyvilágban. Ám Kubába akkor is el akartam volna jutni! A repülőúttól még kábán bámulom az erkélykorlátra könyökölve: fejem felett kéklőn közelinek látszik a fénylő égbolt, előttem a kóborló felhők alatt gömbölyödő öböl, mögötte, háttérként a fehértajtékos, féltékenykedő, haragvó tenger. Alig hiszem, hogy itt lehetek. Atavisztikusnak tűnő, parancsoló vágy hajtott mindig is a végtelen víztükör, a perzselő napfény, az áradó ritmusok, a fűszeres illatú éjszakák, a petárda tekintetű muchachák, mociták, gachik, chicák, mociták, pimpollák, no meg puták és licenciosók szigete felé, de majd ugyanannyira vonzott oda a század két önpusztító romantikusának, a hulltában is férfias írónak, Hemingway-nek és az asztmájától fuldokolva is hősi halottá magasztosuló forradalmár-idolnak, Che Guevarának lelkemben rajongással rejtegetett emléke. Jártam a csendes erdőket, Tudtam, a várost kik lakják, - Sanyika, azonnal nyiss ajtót a nagypapának! A tizenhat éves, szép nagy, világvizsgáló Sanyika nyitott. Mindig szerette a nyitott kérdéseket, soha nem csukta be őket, mint most nagypapa után az ajtót sem. - Szervusz kisöreg! Hol is dolgozol? Eszembe jutott már! Segédmunkás vagy! - Nem, nem, nem! Előléptettek. Villany vagyok - úgy mondják, hogy segéd-segédmunkás -, a betonkeverőt forgatom. Képzeld el, mások egyetemet végeznek, látástól vakulásig güriznek, én meg csak nézem, ahogy a többiek lapátolnak, meg minden. Én vagyok az áram! Tisztes Alkony Idősotthon és Ápoló Intézet Egy kerekes szék hetven betegre Az otthon ötszázhatvan ágyát Annuskám megetted Igazán szép nő volt ez a Bodóné! Ismerik? Nem? Na ja, hiszen csak egy kitalált mesehős! – mondanák egyesek. Gondolják? Hátha találkozott vele mégis valaki! Oké, ha nem is pont vele, de más, hozzá hasonló típusú asszonnyal! Szóval szemrevaló nő volt a Bodóné. Termete arányos, szemöldöke fentről lefelé, az orrnyereg felé ívelő, ajkai vékonyak, szeme nagy és sárgás színű, mint a macskáké. A szemben lévő lakásban lakó barátnője nem is győzte dicsérni. – Olyan vagy, mint… mint egy topmodell. És nemcsak csinos, intelligens is, aki sokkal jobb férjet érdemel, mint Bodó Zsiga – kottyantotta ki egyszer önkénytelenül. – Bocsánat, kiszaladt a számon! Nem kellett volna mondanom. állapot csupán a kutyám fületövét vakargattam mondják egy lány mohón nem ihat és most útvesztőkben Az astanoi alkotóház a hegytetőn állt, magasan a néhány utcányi falucska fölött. A teraszról csak a szemközti hegyen árválkodó templomot láttam. A házat az írószövetség egy svájci írótól örökölte, aki egyetlen feltételt szabott: viseljék gondját kedvenc macskájának. A túlzott gondviseléstől óriásira dagadt cica egész nap a teraszon feküdt. Hölderlin - Jürgen kutyája, akit mindenhova magával vitt -, néha egykedvűen odasétált hozzá, és barátsága jeléül hozzádörgölődzött. Sajnos a ház egykori gazdája a takarítást nem vette bele a végrendeletbe, gondoltam, amikor először körbenéztem a szobámban. A hajnali porszívózás után fölmentem az emeletre, hogy megfőzzem a kávémat. A konyhaablakból láttam, hogy Hölderlin izgatottan vár az ajtóban. Három nővér II. Lehetőséget Feltekeri ó, Gombolyag a szív Bús kilométer- Kereskedő a Otthonos volt, mint a szódásüveg, mint a fehér lavór, amiről már lepattogzott a festék, benne a kihűlt vízben ázó mosószappan, elmállottak a gyermekarcú mennytiszta esték, és a szeneskályha repedezett zománca a meghasadt szív összes tünetét produkálta, hajnalra minden szikra belehullt saját hamujába, vagy csak álmodott róla bújócskázva, és várta, hogy ő lesz az elhunyó, mint a mindig szomorú szemű ló, már negyven éve feketében, jóelőre gyászban, mérgezett nyíllal a homlokában vágtázott végig az örök vadászmezőkig, azért aludt, hogy ne tudjon magáról, de el akarta mondani, hogy bírni kell, ki kell bírni a gyerekzsivaj nélküli házat, a meg nem élt szülést, mert a megszülhetetlen ugyanúgy fájhat, a háttámlák nélküli kemény székeket, a lassú szembesülést, hogy az egész rég szétesett, és azt is, hogy vannak kések, amik nem sietik el a szúrást. (Budapest, 2014 tele) Nagyék. Mindenki így emlegette őket, hogy a Nagyék. Kislánykoromban úgy láttam, olyanok ők, mint a kék meg a sárga. Amolyan egymást kiegészítő színek. Nyáron a férfi a lovai között aludt egy priccsen, ott hátul az istállóban. Sovány, szikár, barázdált arcú ember volt, akinek kék szemei kiríttak ebből a nyomorúságból. Mindig kék ruhában mutatkozott. Ebben az egyre fakuló munkásruhában járt. Ócska, öt számmal nagyobb gumicsizmában laffogott. Puszilta a sarat az ormótlan lábbelivel, s krátereket hagyott maga után. Kapcával tekerte körbe a lábát, mint a gésák a testüket, és ment a dagonyában, görbe háttal. A körmei rossz szagúak, sárgák és lemezesek lettek a nikotintól. Bőre, mint a diólevél burka. hideg tejet hideg az élbolyt éri el s forog forog forog Sütött ezer ágra a Nap, felhő egy se volt, az égen, a bokrok-fák zöldelltek, még ők is örömükben, a virág feje ékesen hajolt az utca szélére, a tavasz önzően örült magának, s Jani, az elsős gimnazista kitárulkozó vidámsággal tért haza a gimnáziumból. Péntek délután volt. Jani szülei dolgoztak. Ahogy benyitott otthon – a lakásajtón – dobta az iskolatáskát a sarokba, s örömében nekivágódott az ágynak. De persze ez csak átmeneti volt, csak a fáradalmakat pihente ki. A terve bulizás volt. Fogta a cd-lemezt, betette a discmanbe, s kedvenc együttesét hallgatta. Mámoros állapotba került. Fél óráig hallgatta azt. Majd a számítógéphez ült. Verset próbált írni, utóbbi időben egyre többet próbálkozott ezzel. Jó gondolatai voltak. Mikor Tünde, az anyja hazajött, látja hogy lázasan ír. Ahogy az előbb rám tekintett, és csak utána emelte a szájához a poharat Sophie, és ivott a borból, az olyan csodálatosan őrjítő és vadító volt egyszerre, hogy úgy éreztem, hogy ezt mindenképp le kell írnom egy papírra, rá tudtam volna ugrani, annyira mámorító volt valahogy az egész, de ahogy most itt állunk sokan, le kell gyűrnöm ezeket a gondolataimat, mert még zsong a fülemben az utazás zaja, a repülőgép, ahogyan felszálltunk, de most itt igaz, hogy lombok vannak körülöttünk, meg madarak dalolnak a fákon, és szép és lenyűgöző az egész hely, mert vidéken vagyunk, otthon te nem látsz ilyet, ilyen varázslatos vidéket, de a kilenc fős csoport előtt, akikkel eljöttem ide, előttük vissza kell fognom magam, Ne ültess fát... Ne ültess fát a kertbe! Gyászolón, akár egy varjú szárnya Volt mennyi titkunk, mennyi drága. Miért jöttem erre a világra, 
|
