VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomAz úr ezerkilencszáznyolcvanvalahanyadik esztendejében, még János király boldogságos országlása idején, egy júliusi délelőtt módfelett szomorú és egyben furcsa eset történt szép Budapestünk belvárosában. Egy utcán árusító zöldségesbe munkája végzése közben belecsapott a ménkű. Szerencsétlen ember azonnal szénné égett. Mondanunk sem kell, hogy mekkora megdöbbenést és riadalmat keltett az esemény. A vásárlóknak és a közelben őgyelgőknek majd' földbe gyökerezett a lába. Az ég boltozatján ugyanis nem volt egy árva felhőfoszlány sem, nemcsak azon a délelőttön, de már vagy egy hónapja sem, hisz az az esztendő is aszályos volt, mint szinte az összes többi abban az évtizedben. Tehát hangsúlyozom: felnéztek az égre, és nem láttak a kékségen kívül semmi egyebet. A kábulatból ébredező gondos szülők azonnal elvezették a tragédia helyszínéről ámuldozó csemetéiket, akik addig még sosem láttak halottat, s kíváncsian nézték volna még tovább is az összetöpörödött zöldséges bácsit. Valaki felhívta a rendőrséget, amely néhány perc múlva a helyszínen termett. A mentőknek senki nem szólt, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy csak a kötözni való bolondok hihették: a zöldségest még fel lehet támasztani. PORond Utálom a sznobizmust mégis egy lady kell Néha perverzebb ha csak nézel Mire reflexszé válsz Ah öregem, Péter bátyám, törökleső, német által sanyargatott dalosajkú Bonemissza... Mit mondasz? Miért jutsz itt eszembe? Mit teszek, amikor kibukik belőlem az a kicsiny könyörgő, vágyakozó dalocska?
Elmondom: lehet látni engem pár fényképen az óbudai kert hátsó traktusában egy hoganyozott cin kád szélén ülni, mezítelenül. Egyik lábam a kerti ágyás fölött, másik, a zöld algás , csiborok lakta öntözővízben pancsol, este pedig mosószappannal fürösztenek szálkás fateknőben, ott a napközben szerzett karcolásaimat csípi az alám öntött, katlanban melegített, összegyűjtött esővíz. Szappanos, durva szövésű mosdókesztyüvel dörzsölnek, majd nagyot és csattanósat az ülepemre verve, hogy Bonzó kutya is fölcsapja rongyos füleit meglepetésében, közlik velem: vége a játéknak, befelé a szobába, lepedőbe csavarva... Megtisztulás! Jó volna, ha ugyanazok a kezek mégegyszer megfürösztenének... Hol vannak azok már? Hol az igazi megtisztulás? Szerelemcsütörtök gyök2 fölíródik. mustrálja gyök2-t. Az álkönyvtáros esete erősen meggondolkoztatta Bodónét. Bár nem érte váratlanul, ennyi furfangra azért nem számított. Igaz, nem abszolút biztos, hogy szélhámos ez „az úriember”, tán még jót is akar a maga módján. De erről meg is kell ám bizonyosodni. Például úgy, ha személyesen is felkeresné. Csakhogy egy ilyen út során sok minden megeshet: kisiklik a vonat, nem kap szállodát, kizsebelik, megbecstelenítik… Itt, Pesten még megjárja, itt itthon van, akár el is kísérhetné valaki, például Verácska. Nem, ő nem! Valahogy olyan furcsán viselkedik vele mostanában, ahogy néz, fogdossa… Nem merte tovább gondolni, elvégre tévedhet, ha meg nem téved, hát istenem, ő faragjon belőle más hölgyet? Legfeljebb szakítanak. Alkalomadtán, Artúrral viszont azonnal – kapcsolta be a számítógépét. Szép, de mit füllentsen, illetve miért füllentsen? Csalódott benne, és ennyi. A függöny legördült, vége a komédiának! Elküldte az e-mailt, utána napokig a számítógép közelébe sem somfordált. Le s fel nyargal, nem henyél A Biblia az életem ciklusból Világuralom. Nehéz ügy. A II. Világháború hiteles krónikáiból:
„Ki fogja ezt megbocsátani nekünk? A kadét felejthet, de a történelem sohasem.” – meséli egy tiszt, aki a Marrymack fedélzetén szolgált, azon a borzasztó napon, utolsó útjára kísérve a USS-D osztályú atom tengeralattjárót. Az ő neve is felkerült a háború névtelen hőseinek végtelen listájára. A gépházban tűz ütött ki, a tiszt bordáit pedig átszúrta egy elszabadult, szürke, barátságtalan torpedó, végzetesen a falhoz szegezve testét. Amikor a nehéz gonoszság kioltotta az életét, mindentől elment a kedve. A hosszú, kemény fémtengeralattjáró lassan alányöszörgött a hullámsírba, s minden áldozatnak csúnyán elöntötte szemét-száját a betörő tengervíz. Utolsó szavai ezek voltak: „1944. június 11.-én a régi szép idők tovább tartanak!” Utolsó dúdoló Úgy alszol, mint egy kisangyal, Ha elég gazdag és szabad vagyok, nem vágytam volna annyira utazgatni a nagyvilágban. Ám Kubába akkor is el akartam volna jutni! A repülőúttól még kábán bámulom az erkélykorlátra könyökölve: fejem felett kéklőn közelinek látszik a fénylő égbolt, előttem a kóborló felhők alatt gömbölyödő öböl, mögötte, háttérként a fehértajtékos, féltékenykedő, haragvó tenger. Alig hiszem, hogy itt lehetek. Atavisztikusnak tűnő, parancsoló vágy hajtott mindig is a végtelen víztükör, a perzselő napfény, az áradó ritmusok, a fűszeres illatú éjszakák, a petárda tekintetű muchachák, mociták, gachik, chicák, mociták, pimpollák, no meg puták és licenciosók szigete felé, de majd ugyanannyira vonzott oda a század két önpusztító romantikusának, a hulltában is férfias írónak, Hemingway-nek és az asztmájától fuldokolva is hősi halottá magasztosuló forradalmár-idolnak, Che Guevarának lelkemben rajongással rejtegetett emléke. Jártam a csendes erdőket, Tudtam, a várost kik lakják, - Sanyika, azonnal nyiss ajtót a nagypapának! A tizenhat éves, szép nagy, világvizsgáló Sanyika nyitott. Mindig szerette a nyitott kérdéseket, soha nem csukta be őket, mint most nagypapa után az ajtót sem. - Szervusz kisöreg! Hol is dolgozol? Eszembe jutott már! Segédmunkás vagy! - Nem, nem, nem! Előléptettek. Villany vagyok - úgy mondják, hogy segéd-segédmunkás -, a betonkeverőt forgatom. Képzeld el, mások egyetemet végeznek, látástól vakulásig güriznek, én meg csak nézem, ahogy a többiek lapátolnak, meg minden. Én vagyok az áram! Tisztes Alkony Idősotthon és Ápoló Intézet Egy kerekes szék hetven betegre Az otthon ötszázhatvan ágyát Annuskám megetted Igazán szép nő volt ez a Bodóné! Ismerik? Nem? Na ja, hiszen csak egy kitalált mesehős! – mondanák egyesek. Gondolják? Hátha találkozott vele mégis valaki! Oké, ha nem is pont vele, de más, hozzá hasonló típusú asszonnyal! Szóval szemrevaló nő volt a Bodóné. Termete arányos, szemöldöke fentről lefelé, az orrnyereg felé ívelő, ajkai vékonyak, szeme nagy és sárgás színű, mint a macskáké. A szemben lévő lakásban lakó barátnője nem is győzte dicsérni. – Olyan vagy, mint… mint egy topmodell. És nemcsak csinos, intelligens is, aki sokkal jobb férjet érdemel, mint Bodó Zsiga – kottyantotta ki egyszer önkénytelenül. – Bocsánat, kiszaladt a számon! Nem kellett volna mondanom. állapot csupán a kutyám fületövét vakargattam mondják egy lány mohón nem ihat és most útvesztőkben Az astanoi alkotóház a hegytetőn állt, magasan a néhány utcányi falucska fölött. A teraszról csak a szemközti hegyen árválkodó templomot láttam. A házat az írószövetség egy svájci írótól örökölte, aki egyetlen feltételt szabott: viseljék gondját kedvenc macskájának. A túlzott gondviseléstől óriásira dagadt cica egész nap a teraszon feküdt. Hölderlin - Jürgen kutyája, akit mindenhova magával vitt -, néha egykedvűen odasétált hozzá, és barátsága jeléül hozzádörgölődzött. Sajnos a ház egykori gazdája a takarítást nem vette bele a végrendeletbe, gondoltam, amikor először körbenéztem a szobámban. A hajnali porszívózás után fölmentem az emeletre, hogy megfőzzem a kávémat. A konyhaablakból láttam, hogy Hölderlin izgatottan vár az ajtóban. Három nővér II. Lehetőséget Feltekeri ó, Gombolyag a szív Bús kilométer- Kereskedő a Otthonos volt, mint a szódásüveg, mint a fehér lavór, amiről már lepattogzott a festék, benne a kihűlt vízben ázó mosószappan, elmállottak a gyermekarcú mennytiszta esték, és a szeneskályha repedezett zománca a meghasadt szív összes tünetét produkálta, hajnalra minden szikra belehullt saját hamujába, vagy csak álmodott róla bújócskázva, és várta, hogy ő lesz az elhunyó, mint a mindig szomorú szemű ló, már negyven éve feketében, jóelőre gyászban, mérgezett nyíllal a homlokában vágtázott végig az örök vadászmezőkig, azért aludt, hogy ne tudjon magáról, de el akarta mondani, hogy bírni kell, ki kell bírni a gyerekzsivaj nélküli házat, a meg nem élt szülést, mert a megszülhetetlen ugyanúgy fájhat, a háttámlák nélküli kemény székeket, a lassú szembesülést, hogy az egész rég szétesett, és azt is, hogy vannak kések, amik nem sietik el a szúrást. (Budapest, 2014 tele) Nagyék. Mindenki így emlegette őket, hogy a Nagyék. Kislánykoromban úgy láttam, olyanok ők, mint a kék meg a sárga. Amolyan egymást kiegészítő színek. Nyáron a férfi a lovai között aludt egy priccsen, ott hátul az istállóban. Sovány, szikár, barázdált arcú ember volt, akinek kék szemei kiríttak ebből a nyomorúságból. Mindig kék ruhában mutatkozott. Ebben az egyre fakuló munkásruhában járt. Ócska, öt számmal nagyobb gumicsizmában laffogott. Puszilta a sarat az ormótlan lábbelivel, s krátereket hagyott maga után. Kapcával tekerte körbe a lábát, mint a gésák a testüket, és ment a dagonyában, görbe háttal. A körmei rossz szagúak, sárgák és lemezesek lettek a nikotintól. Bőre, mint a diólevél burka. hideg tejet hideg az élbolyt éri el s forog forog forog 
|